Vajon hogyan festene Robin Hood a 21. század elején? A tolvajok fejedelme ma vélhetően nem egy kiskirály, nem a nottinghami bíró ellen gyűjtene nincstelenekből álló sereget a sherwoodi erdőben, hanem az egész rendszer ellen vívná a maga sajátos és néhol megmosolyogtató küzdelmét.
Nem állítom, hogy Denys Arcand rendezőnek és forgatókönyvírónak mindenáron egy Robin Hood-parafrázis megalkotása lett volna a célja Az amerikai birodalom bukásával, a végeredmény felől nézve azonban nehéz tagadni a kínálkozó párhuzamot. Pierre-Paul a szorongó, túlképzett, filozófiát végző csetlő-botló futár nyílvesszők nélkül vág rendet a társadalmi igazságtalanságok dzsungelében.
Ám először is tisztáznunk kell egy lehetséges félreértést. Arcand új mozijának semmi köze nincs 1986-os debütálásához, az azonos cím csak a magyar forgalmazók figyelmetlenségének tudható be. A nyolcvanas évekbeli alkotás eredeti címe az amerikai birodalom hanyatlásáról (déclin) beszél, az új tehát akár a „folytatása” is lehetne (itt már az eredeti cím is a bukásra utal – chute) a régebbinek, ám talán csak a társadalomkritikában és a kesernyés-csípős humorban fedezhető fel némi közös a két dolgozat között. A debütálás viszont megalapozta Arcand filmes karrierjét, hiszen a ’86-os mozit a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában Oscar-díjra jelölték, ám Cannes-ból már nem jött el üres kézzel, ott a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének elismerését söpörte be.
Ebből a szempontból már némiképp érthető a nosztalgikus címadás. Arcand 2003-ban ért fel a csúcsra, mikor is a Barbárok a kapuk előtt című munkája már elhozta számára az Oscart, zajos nemzetközi sikert aratott (Cannes-ban két díj, plusz az Európai Filmdíj a legjobb nem európai film kategóriájában), ám azóta Arcand csöndben lelépett a filmipar porondjáról. Készített ugyan még egy mozit 2007-ben, ami nem jutott el Magyarországra, ám másutt sem aratott különösebb sikert. A viszonylagos kudarc igencsak elvehette a kanadai filmes kedvét, mert ezután tízévnyi hallgatás következett. Talán témát nem talált, vagy csak felhajtóerőt. Az új filmjének címe viszont talán mégsem véletlen, talán több amolyan kikacsintásnál: talán így kanyarodik vissza a gyökerekhez, így próbálja sínre tenni megfeneklett karrierjét.
 Jelenetek a filmből |
De vajon elég erős Az amerikai birodalom bukása ahhoz, hogy elbírja mindezen – képzeletbeli vagy valós – terheket? A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Az új film magán viseli Arcand alkotásainak legfőbb erényeit: a gördülékenységet, az iróniába hajló éles szemű kritikát és a humort, a társadalmi problémák iránti fokozott érzékenységet. Csakhogy ezúttal cserben hagyja az arányérzéke, a történet meseszerűsége miatt előbb csak kerülgeti, majd a végkifejletben teljes súlyával belezuhan a giccs feneketlen csapdájába.
Történik, hogy a harmincas éveit taposó, a helyét amúgy sem találó Pierre-Paul napja nem indul túl fényesen: szakít vele bankpénztárnokként dolgozó kedvese. Ám a sors még tartogat egy csavart a számára, épp egy csomagot szállít ki a megadott címre, amikor az orra előtt fosztják ki a helyi maffia egyik súlyos emberét, ám minden balul sül el, az egyik rabló meghal, a másik véresen menekül el a helyszínről.
Hátrahagyják viszont a két színültig megpakolt táskát. Pierre épp csak egy pillanatig habozik, hogy éljen-e az ölébe hullott lehetőséggel. Ám ettől kezdve egyszerre kell megküzdenie a szimatoló rendőrséggel, a pénzük után „nyomozó” ír nehézfiúkkal, illetve azzal a húsbavágó kérdéssel, hogy mit kezdjen a szerencséjével, pontosabban hogyan fehérítse ki a felfoghatatlanul nagy összeget. A jótékonyságot alapelvének tekintő, ám a pénzügyekben és a gengszteréletben feltűnően járatlan, naiv futárhoz nemsokára csatlakozik egy börtönből épp szabadult motoros, aki „ért” a piszkos anyagiakhoz (börtönévei alatt gazdasági szakra járt), egy luxusprostituált, majd egy pénzmosásban feketeövesnek számító ügyvéd. A film pedig egyszerre hozza mozgásba a romantikus filmek (Micsoda nő!) kliséit, a vígjátékok fordulatait és a Disney-féle morálfutamok szájbarágós tanulságait.
 A képek forrása: MAFAB |
Az amerikai birodalom bukása akkor a legszórakoztatóbb, amikor a csupa muszájherkulesből álló csapat megszervezi a pénz kijuttatását az országból. Arcand csontig hatoló humora jól leplezi le a szupergazdagok adóelkerülési üzelmeit, mentalitását és az egész világ korrumpálhatóságát. Kiábrándultságból itt lesz jeles az alkotás. Csak ott van némi logikai bakugrás, hogy miközben Pierre mindent elkövet, hogy a szerencséjéből azoknak is juttasson, akiket kisemmiztek, a társadalom szélére szorítottak, ő maga is segít a külföldi bankszámlákon rejtőző adózatlan pénzek eltüntetésében, holott az adókból juthatna a szociális háló megerősítésére, így a hajléktalanok megsegítésére is, ami a futár kedvenc foglalatossága.
Ám Arcand láthatóan nem bízik nézőiben, hogy mindebből levonják a megfelelő következtetéseket, így az utolsó negyedórában ő maga erősít rá az addig sem rejtett üzenetre. Ezt néha még tudja humorral oldani, amikor a rendőrség tagjait is bevonja az ételosztásba, ám amikor a fikcióból hirtelen végképp átvált a dokumentarista valóságba, és Kanada rászorultjait, kárvallottjait (utcán élőket, őslakosokat stb.) kezdi némán és egyenként megmutatni a nincstelenség élő portrésorozataként, akkor már csak az erőlködést érezzük. Azt, hogy tövig akarja nyomni bennünk a lelkiismeret gázpedálját.
Az amerikai birodalom bukása kétségtelenül szórakoztató alkotás, azok is kedvelni fogják, akik szeretnek belesni a piszkos ügyek kulisszái mögé, de azok is, akiknek tetszik, ha fotogén emberek egymásra találnak a vásznon. És az sem baj, ha mindennek van egy vajszínű, erkölcsi árnyalata is.
Ám mégsem válik kiemelkedő filmmé, mert Arcand igyekezete egy ponton túl didaktikus konyhamoralizálássá fakul. Olyan lesz, mint a főhőse, aki bármilyen helyzetben képes előrángatni egy idézetet a legnagyobb gondolkodóktól. Ám a filozófusok monoton idézgetése még nem pótolja a gondolkodás nehézségét. Csak a tudálékosság csillogó mázáról árulkodik.