A szolgálólány meséje 3. évad
2019.08.20.

Az első évad letaglózott, a második szenvedéspornóját már nehéz volt nézni, a harmadik évadra pedig totál csőbe húzta magát A szolgálólány meséje. Így járnak a sorozatok, amelyek túl sikeresek ahhoz, hogy akkor érjenek véget, amikor dramaturgiailag indokolt volna. Írásunkat elsősorban azoknak ajánljuk, akik már látták az évadot. BUJDOSÓ BORI CIKKE.

A szolgálólány meséjét utolérte a sorozatok egyik tipikus végzete: az alkotók a következő évad(ok) reményében vagy tudatában elkezdik indokolatlanul elnyújtani az eseményeket, miközben a nézői érdeklődést egyre vadabb, világ- és karakteridegen fordulatokkal próbálják fenntartani. Akadozik a dramaturgia, repedezik a következetesen felépített univerzum, és a figurák önmaguk paródiáivá válnak. Lehet benne pozitívumokat találni, de Bruce Miller sorozata már nem a régi.
 
Elisabeth Moss
Elisabeth Moss
Amikor a második évad utolsó képkockáin June (Elisabeth Moss) úgy döntött, hogy csak csecsemőjét menekíti ki Gileádból, ő marad, majd elszántan a kamerába nézett, azt hihettük, hogy a harmadik évadban már lángokban áll majd ez a nőket szolgasorba kényszerítő brutális diktatúra. Jaj, de kis naivak voltunk. Semmi ilyesmi nem történik, és még az az ötlet is csak a 13 részes új évad háromnegyedénél érik meg June-ban, hogy más gyerekeket is kimenekíthetne Gileádból. Míg korábban azért volt nehéz nézni a sorozatot, mert szenvedéspornóba hajlott, most már simán csak az időnket rabolja.
 
Az alkotóknak van egy utolsó, valóban jól működő ötletük: az évad első felét annak szentelik, hogy egyre több kis átjárást fúrnak Gileád korábban hermetikusan elszigeteltnek tűnő rendszere és a külvilág között. Onnantól kezdve, hogy Emily (Alexis Bledel) megérkezik Kanadába June csecsemőjével, a kanadai jelenetek sokkal nagyobb jelentőségre és érzelmi súlyra tesznek szert, mint korábban, legalább annyira izgulunk azért, hogy ott minden jól alakuljon, mint, hogy June Gileádban túléljen. A kislány kapcsolatot teremt a két ország közt, és korábban elképzelhetetlen események kiváltója: June megpillanthatja Kanadában élő férjét, Luke-ot (O-T Fagbenle) egy videofelvételen, és később beszél is vele telefonon, Serena (Yvonne Strahovski) pedig Kanadába utazik (látjuk farmerben és leeresztett hajjal, őrület!), és a csecsemő körül kibontakozó fordulatos harc lendületben tartja az évad első felét.
 
A több új helyszín – még Washington D.C.-be is kiruccanunk – is változatosabbá teszi ezt a szakaszt, de az első részek attól a bonyolult dinamikától válnak igazán mozgalmassá, amely June nehezen kiismerhető új ura, Joseph (Bradley Whitford) és az ő érzelmileg instabil felesége, Eleanor (Julie Dretzin) között kialakul. Az ő kiszámíthatatlan irányba tartó hármasuk nyújtja a legtöbb szórakoztató újszerűséget az évadban, de a végén ez a vonat is kisiklik.
 
Egy ideig kifejezetten izgalmas, ahogyan a világok közti távolság pszichésen csökken a figurák számára. Gileád hátrahagyása több olyan főhősben is felmerül, akikről ezt nem gondoltuk volna, de éppen ez vezet ahhoz, hogy az évad utolsó harmadában már nem sikerül fenntartani a koherenciát. Két évadon keresztül mélyedtünk el egyre jobban Gileád betonbiztosan kidolgozott kegyetlenségében, megtanultuk, hogy innen szinte lehetetlen a menekvés, most hirtelen mégis sorra eszükbe jut a figuráknak, hogy akár távozhatnának is, pedig alapvetően nem változott semmi a rendszerben. Ahelyett, hogy Gileád struktúráját látnánk hitelesen megremegni, a forgatókönyvírók küszködését nézzük, akik nem tudják hihető lépésekben bemutatni a változást, hanem olyan drasztikus fordulatokat dobnak be hirtelen, amelyektől úgy tűnik, mintha a főhősök egy része meghibbant volna.
 
Bradley Whitford
Bradley Whitford
És részben az írói szándék is ez: miután June kitalálja gyermekmentő tervét, megszállottan, a veszélyt semmibe véve kezd szervezkedni, és hihető, hogy ahhoz, hogy valaki szembeszálljon egy ilyen rendszerrel, szükséges a tudat valamelyes beszűkülése és a totális determináltság. Azonban az ábrázolás szinte parodisztikussá válik, például, amikor a 10. részben egy dramaturgiailag amúgy indokolt sántikálást is bevetnek az alkotók, és June röhejes eltökéltséggel botorkál célja felé. Még problematikusabb Serena és Fred (Joseph Fiennes) lélektanilag nem meggyőzően alátámasztott átalakulása, és amikor a 11. részben Fred egyszer csak napszemüvegben hasít egy menő Mercedesben, úgy érezhetjük, hogy az írók sutba dobták az általuk kreált világ működési elveit.
 
Ráadásul az új, zavaros játékszabályok bevezetésével a régi eszközök egy része értelmét veszti. Amikor Gileád embertelenségére akarnak minket emlékeztetni egy-két nyilvános kivégzéssel, az már semmi újat nem mond, a második évad borzalmai után legfeljebb a vállunkat vonogatjuk, mutattak már nekünk ennél szörnyűbbet is. Ebben az évadban is visszatérhetünk néhányszor a Gileád kiépülése előtti korba a figurák visszaemlékezésein keresztül, de ezek már kevés információval szolgálnak: a főhősök múltját korábban megismertük, és nagyjából azt is, hogyan alakult ki az új rendszer. Itt érdekes színfolt ugyan a szolgálólányok fölött őrködő Lydia néni (Ann Dowd) múltjába tett kirándulás, ami frappánsan bemutatja és magyarázza ellentmondásos személyiségét, de ennek a cselekmény alakulása szempontjából nincs jelentősége.
 
Az alkotók a színkódokkal, lassított és madártávlatból készült felvételekkel következetesen tartják a giccshatárt súroló képi világ első évadban kialakított konvencióit, és még olyan vizuális poénok is beleférnek, mint amikor June a hatodik részben egy jól pozicionált szobornak köszönhetően angyalszárnyakat kap. Moss könnyes szemeit is épp annyit látjuk szuperközeliken, mint eddig – nem nagyon tartogat ez a szerep már új színészi kihívásokat számára. Még akkor sem, amikor az utolsó részekben műfajt vált a sorozat, mert ott már csak eltökélt nézésre és őrült szemmeregetésre van szükség.
 
Az évad felétől erősen érződik a cselekmény szándékos vontatottsága, amit drasztikus eseményekkel igyekeznek kompenzálni az alkotók. June és segítői olyan vakmerő, sokszor agresszív cselekedetekre ragadtatják magukat, amelyek feszegetik a hihetőség határát – se Gileád berendezkedése, se a figurák személyisége nem engedné meg ezeket a szélsőségeket eddigi ismereteink szerint. Joseph és Eleanor sztorija látványosan, de nem túl megrázóan robban fel, Fred és Serena említett különös átalakulását pedig hitetlenkedve figyeljük. Szándékos vagy sem, de az utolsó három rész éles kanyart vesz a trash irányába, és ez annyira idegen mindattól, ami eddig ez a sorozat volt, hogy legfeljebb nevetni lehet rajta.
 
A szolgálólány meséje a harmadik évad végére önmegsemmisítő pályára állt, csak remélhetjük, hogy a negyedik évad mind Gileád, mind a sorozat végét elhozza.
Szerző: Bujdosó Bori