Gergye Krisztián: Levitáció, Kárpáti Péter: Cinóber hadművelet / Kőszegi Várszínház
2019.08.19.

Minden csak illúzió: a Kőszegi Várszínház szezonzáró dupla premierje látszat és élet összefüggéseiről gondolkodott – a valóság és a halál tükrében. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Jelenetek a Levitáció című előadásból
Jelenetek a Levitáció című előadásból

Muszáj a közönség dicséretével kezdenem: Gergye Krisztián összművészeti monotáncának, a Levitációnak a Kőszegi Várszínház szabadtéri színpadára tervezett bemutatója csak azért nem maradt el, mert az elsőtől az utolsó percig szakadó hideg eső ellenére vagy harminc – a direktor Pócza Zoltán által egyesével, gondosan esőkabátba bugyolált – bátor vállalkozó hősiesen végigülte a jó órás performanszt. 

Nem fogom ezt túlgondolni, mégis hiszem, hogy itt nem egyszerűen a megvásárolt szolgáltatás obligát igénybevételéről van szó, hanem inkább a vár/os és az előadó között kialakult, folyamatosan mélyülő és árnyalódó, különleges viszonyról. Gergye sok nyár óta tér haza szülővárosába, és amellett, hogy megmutatja, éppen aktuálisan mi foglalkoztatja, rendre párbeszédbe is lép a hellyel, a térrel, a szó konkrét és általános értelmében egyaránt. Nem mellesleg, a tőle amúgy sem távol álló irónia jegyében azoknak is üzen, akik szerint a kultúra csak a nagyvárosi értelmiségi elit unaloműző szórakozása lehet. 

Gergye ezúttal kivégzésre hívja spektákulumra áhítozó nézőit: sok perszónája mellett áldozat és porondmester is lesz ezen az estén, de ne szaladjunk előre! A kevés hazai, nagy táncos gondolkodó közé tartozik ő. Jellegzetesen olyan alkotó, aki táncban, tánccal (de sosem csak azzal) gondolkodik a világ megoldásra váró, de természetüknél fogva megoldhatatlan problémáiról. Művészete közéleti, persze, de hát minden komolyan vehető művészet az, ám ő abban is mester, ahogyan az egyedi mögött meglát(tat)ja az általánost, ahogy plakátigazságok helyett időkön és tereken áthatoló, lazán összehurkolt asszociációs láncot prezentál, a nézőre bízva, hogy abból mire rezonál, miben ismer magára.


Szeretem Gergye hosszú távú projektjeit; tetszik, hogy az idő fontos, egyre fontosabb a számára akkor, amikor a világ türelmetlenül rohan a – hova is? Ő viszont szembemegy és ellentart, most éppen a gravitációnak. Évek óta készít olyan akvarelleket, amelyek akasztásokon rögzített fotók alapján születnek. A változatos formájú akasztófák és a holttetem közötti „kapcsolat”, vagyis a kötél hiányzik képeiről: az arcvonások nélküli halottak lebegnek a semmiben, ég és föld között. 

Ezek a képek adják a keretet és a hátteret: Dinea László egészestés, lenyűgöző vetítést komponál a levitáló alakokból. A színpad mélyén merev, fehér falak és ívesen hullámzó lepedők fognak közre egy téglalap alakú, függőleges kivágást: pódium lesz ez, a hely, ahol többek között majd a végső mutatványra is sor kerül. Az ömlő eső ezen az estén ezüstös fátyolt húz a színpadi történések elé, a nehézkedéstől eloldott emberkontúrok ettől még inkább éterivé, szinte áttetszővé válnak. És inognak, remegnek, delikát érzéki csalódással bizonytalanítva el a nézőt.

Gergye bohóc és filozófus, katona és bűvész, pap és vásári kikiáltó lesz a sűrű szövésű estén. Újabb és újabb maszkokat ölt, szerepeket próbál ki és fel, miközben gigantikus Rorschach-teszt folyik, áramlik a háta mögött. A népies szelíd paródiájától a szecesszió dekadenciájáig terjed a mozgásskála, amin elegánsan siklik az illuzionista/táncos. És mindeközben mi mindent művel! Kecses mozdulatokkal fordítja meg a földre zuhanó bombák irányát, elérhetetlen magasságokba emel egy apró házikót, máskor meg egy lesz a tömegben, vagyis hagy időt arra is, hogy a mögötte egyre sokasodó – élő? holt? akasztott? gondolkodó? sétáló? imbolygó? – alakok kilétén tűnődjünk. 

A festett-vetített háttér és az élő-mozgó táncos között megrendítően szoros a kapcsolat: Gergye tökéletes médiumként mintegy kölcsönadja saját vonásait az arctalan figuráknak. És nem csak azt: bár érzem, tudom, mi lesz, minek kell lennie a végkifejletnek, amikor odáig jutunk, mégis alig hiszek a saját szememnek. Igen, megtörténik a csoda, a félmeztelen, fekete nadrágot viselő karcsú alak egyszer csak lebegni kezd, és elszáll, messze, nagyon-nagyon magasra.

Jelenetek a Cinóber hadművelet című előadásból
Jelenetek a Cinóber hadművelet című előadásból

Ha tehetné, a Kárpáti Péter Cinóber hadműveletében szereplő Nagyherceg nyilván ezt a tevékenységet is boldogan betiltaná: hite szerint a mindenféle gyanús repülő lények ellen a lehető leghatározottabban, a törvény szigorával kell fellépni. Mert bár az előző uralkodó menedékjogot adott a Dzsinnisztánból idekeveredett alakoknak, de most az egyre jobban teljesítő ország éppen más fokozatra kapcsol. 

Azzal a pillanattal kezdődik Kárpátinak az E.T.A. Hoffmann Kis Zachese nyomán született mesehorrorja – a szerző műfaji definíciója –, amikor is rendeleti úton bevezetésre kerül a felvilágosodás. A következő jelenetben a tündérek, manók, trollok papíron békés, a valóságban azonban nagyon is véres elűzetésének leszünk a tanúi – hogy legkésőbb/legkorábban ezen a ponton bárki von-e bármivel párhuzamot, azt az olvasóra bízom. Akárhogy is, ez az origó, amikor némi bűbájjal a rút és galád Cinóber időzített kakukktojásként átkerül a nagyhercegség mágikus határán innen, hogy pontosan húsz év múlva megpróbálja romba dönteni mindazt, ami addig felépült a felvilágosodás égisze alatt. A romlott világban Cinóber érdemtelenül rúgja magát egyre feljebb; na igen, akkortájt még mágia kellett ehhez, sóhajtunk fel nosztalgikusan. 

A szerző pár éve Bodó Viktor felkérésére készítette a szöveget; érdekesség, hogy 1985-ben, első drámájaként még mesejátéknak írta meg a szolnoki színház számára, ám azóta eltelt harminc év, és a játék horrorrá változott. A bécsi Volkstheaterben 2017-ben bemutatott előadásból leginkább a klasszikus bodói megközelítés, a rendezett káosz csúcsrajáratása rémlik, vagyis a sokszorosan rétegzett történet további bonyolítása. Kőszeg, az inárcsi KB 35 és a celldömölki Soltis Lajos Színház (elő)bemutatója rendezőjének, Nagy Péter Istvánnak nagyon is a kezére áll ez a fajta, a látszatot a valósággal folyamatosan ütköztető dramaturgia, lásd például szépen épülő pályája emblematikus darabját, a Szentivánéji álmot. 

Fotók: Büki László. A képek forrása: Kőszegi Várszínház
Fotók: Büki László. A képek forrása: Kőszegi Várszínház

Apropó, Shakespeare: az előadást nézve úgy hallatszik, hogy az állandó alkotótárs Sándor Júlia dramaturggal közösen Kárpáti szövegén csupán apró igazításokat eszközöltek, itt-ott (még) ismerősebbé tették a szituációkat, és megfűszerezték a dolgot például némi Hamlettel, cseppnyi Ahogy tetszikkel. És persze a már említett Szentivánéjivel: a két évtized után újra találkozó csodalények, a bonyodalmakat kiváltó tündér és az álruhás varázsló erősen emlékeztet Titániára és Oberonra. (Lehet tippelni, hogy az Earl Grey vagy a Magic Moments tea lesz-e nyerő az átfagyott tündérkirálynőnél.) 

Meg persze Devich Botond remekül funkcionáló díszlet(ének a keret)e is abból a Szentivánéjiből érkezett, mögötte szocreál tanterem konvektorral és hangosbemondóval, fali csappal és koszlott parkettával, nem annyira intelligens, de jelenetről jelenetre aktívan használt táblával. Nagy Péter István rendezésének azt tartom a legfőbb erényének, hogy egyetlen, jól megválasztott helyszínre koncentrálja az indázó cselekményt, ezáltal (meg persze a dramaturgia kézben tartásával) pedig rendet és rendszert épít. 

Az iskolai (Boldizsár diák és köre), az udvari (a Nagyherceg és köre), a tündéri (Cinóber, Rosebelverde és mások), emellett a privát-szerelmi és a közösségi-politikai storyline szépen indázik egymásba. Az összeszokott celldömölki társaság most is csoportként igazán penge (azért Szlúka Brigittát és Boznánszky Annát ki kell emeljem), a gördülékeny lebonyolítás itt alapkövetelmény, máskülönben kihagy, leáll a játék. Új és új energiák képződnek a jelenetközi össztáncoktól és más őrültségektől, úgy tűnik, a rendezői fantázia, mely egyben koreográfusi és zenei érzékenységet is mutat, kifogyhatatlan. Takarékos és okos szegényszínház ez, tele szemtelenül szellemes ötletekkel, gátlástalan revüvel, lunatikus karakterekkel, low budget masinériával, kiábrándítóan pontos áthallásokkal. Csupa olyasmivel, amiért ma érdemes színházba járni.