Ugye boldog vagy?
2019.08.15.

Ha kibírja az első tíz percet, akár egy jó mozi élményével távozhat a kísérletezésre fogékony néző. De ha nem, akkor okosan teszi, ha már az előzetes alapján eldönti, hogy megkíméli-e magát mindettől. Susanne Heinrich filmje ugyanis nagyon megosztó lehet a filmfesztiválok kínálatát kevésbé ismerő néző számára. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Önmagában már az is megér egy misét, hogy Susanne Heinrich alkotása egyáltalán felkerülhetett a magyar művészmozik műsorára. Az Ugye boldog vagy? ugyanis tipikus fesztiválfilm, a kísérletező, rendhagyóbb művek társasága ezen alkotás igazi, éltető közege, mert több türelmet, befogadói nyíltságot és megfelelő hangulatot igényel. 

A hazai kínálatból, amely az utóbbi időkben inkább a közönségbarát művészfilmek felé mozdult el, sok kísérletezőbb hangvételű alkotást mellőzve ezzel, amolyan fehér hollóként lóg ki. Leginkább olyan hatást kelt, mint az egész estés mozik előtt anno vetített rövidfilmek, ám ehhez a maga nyolcvan percével (még ha az utolsó epizódot szívfájdalom nélkül ki is lehetne vágni) kissé hosszú.

A rendezőként, íróként és énekesnőként is tevékenykedő Heinrich debütje sokat ígérő, már azzal is, hogy annyi konvenciót igyekszik felrúgni, amennyit csak lehet. Mind a történet tálalása (már ha egyáltalán beszélhetünk történetről, és nem inkább egymáshoz úgy-ahogy kapcsolódó epizódokról, szám szerint tizenötről), mind a képi nyelv, mind a színészek munkája messze eltér a megszokott elbeszélőmódoktól, és főként attól, ahogy szeretünk beszélni férfi-női viszonyokról. 

Az Ugye boldog vagy? jellegzetes hangütése a finom gúny, illetve a megszokott toposzok és fordulatok finom karikírozása, s mindezt Ionesco modorában, a groteszk és abszurd jegyeivel fűszerezi.

Ugyanakkor Heinrich nem rejt semmit el, már az első epizódban pontosan elmondatja főhősnőjével, A melankolikus lánnyal (ez csak azért okozhat némi zavart a magyar nézőnek, mert eredetileg ez a film címe is, tehát az önreflexiót némiképp tompítja a magyar változat), hogy mire is számíthatunk, ha mindez film lenne. És tényleg: minden úgy történik, ahogy az mondva vagyon. Az alkotók nem nagyon szöszmötölnek a megfelelő keret felállításával: a melankolikus lány (Marie Rathscheck) „története” bárhol, bármilyen városban (kis vagy nagy) játszódhat, a túlstilizált, színes belsők, ingerszegény külsők időtlenséget és téren kívüliséget sugallnak. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az epizódok koherenciáját leginkább a lány ruhája, a fehér műszőrmés kabát/bunda adja, ebben bolyong a maga furcsa, úttalan odüsszeiájában a valamiért otthontalanná vált, de amúgy egykedvű lány. Lakásról lakásra, megszokott helyszínekről (buszmegálló) furcsa helyszínekre (bébijóga-stúdió) vándorol, az életébe épp beeső idegenek lakásán húzza meg magát, s ha a kedve úgy hozza, hát mulatságosan imitált, gépies szexuális kapcsolatba bonyolódik velük. 

Heinrich nem csak a tereket, hanem az elbeszélőmódokat is váltogatja, a szereplők hol rockoperát imitálva beszélgetnek, hol animációs betét látunk, hol meg néma, se füle, se farka kísérletezést. Fel van adva tehát a lecke a nézőnek, hogy a morzsákból, szilánkokból, nagyon jól megírt, a bejáratott párbeszédeket és helyzeteket elegánsan kigúnyoló dialógusokból összerakja a maga történetverzióját. 

A visszafogott, a brechti színészi munkát is eltúlzó, szinte közönyös játék sem ad különösebb támpontot: a színészek inkább csak felmondják a mondataikat, és nem „eljátsszák” a szerepüket. Nincsenek érzelmi csúcspontok, indulatok, elnagyolt gesztusok. A figurák szinte csak úgy átevickélnek egyik helyzetből a másikba. Némiképp paradoxon ilyen körülmények között a főszerepet alakító és a filmet magabiztosan uraló Rathschecket dicsérni, pedig ez a helyzet: a színtelenségre törekvő játékstílusból szinte kiugranak az apró gesztusai. Egy-egy mosoly, szemvillanás, épphogy felvillanó mimika. Jó példa erre a szinte pantomimként ábrázolt aktus: a gépies mozdulatok egyszerre távolítanak el, parodizálnak ki mindenféle erotikát és mítosztalanítanak. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Ugye boldog vagy? könnyen nézhető amolyan ellenfilmként, amely felülírja a romantikus filmek képi és történeti közhelyeit, ugyanakkor a mesterkéltség érzetét keltő színészi alul- és képi felülstilizáltság mégis a hétköznapi helyzetek földhözragadt valóságához visz vissza. Heinrich minél jobban távolít, minél inkább jelzi, hogy nem természetes közegben játszódnak a jelenetek, annál inkább felfedezzük benne a saját életünk mindennapi szánalmasságait is. Vagy épp humorát.

Zavarba ejtő mozi Susanne Heinrich első filmje. Láthatóan nem a bevett keréknyomokat részesíti előnyben, néha még azt is bevállalja, hogy a bosszantó semmitmondás felé mozdul el. Radikalizmusa nem gyökeres, de nem is langyos lázadás, e tekintetben – tán jó érzékkel – az arany középutat választotta. Nem véletlen, hogy amolyan fesztiválkedvencként szépen gyűjtögette a díjakat. 

Ha rosszmájú akarok lenni, akkor ilyen szempontból nagyon is kiszámított alkotás: tudja, hogyan kell felkavarni a vizet ahhoz, hogy a zsűritagok szíve megolvadjon. Ám ennek ellenére az Ugye boldog vagy? kvalitásos mozi, alkotójának tehetségéhez kétség sem fér, csak épp ne lepődjön meg senki, ha nem ülnek majd túl sokan mellette a teremben. Itthon ugyanis nagyon elszoktunk a hasonló, több nézői kreativitást igénylő alkotásoktól.     

Címkék: Mozipremierek 2019