Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÖRTÉNETEK A XXI. SZÁZADBÓL

29. THEALTER / 4-6. nap
2019. aug. 12.
A szegedi THEALTER fesztivál legnagyobb erénye, hogy összegyűjti a hazai, progresszív szemléletű produkciók legjavát, és hasonlóan különleges külföldi előadásokat sorakoztat fel melléjük. A negyedik, ötödik és hatodik nap így sok meglepetést tartogatott a közönség számára. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Ilyen volt a Hős 0.2., Uroš Kaurin és Vito Weis szlovén színházi alkotók közös előadása, amely a színészi munka misztikusságáról és megmagyarázhatatlan csodájáról rántja le a leplet. Hiszen mi kell a színházhoz? Elég egy üres tér, a közönség és a színész teste. Ez utóbbit a két művész szó szerint értelmezi: a színen két meztelen férfitest áll előttünk, szégyentelenül mutogatják nekünk a színház alapanyagát, saját magukat, és küzdenek egymással a főszerepért. Lecsupaszított ars poetica még soha nem volt ennyire vicces, és átvitt értelemben amúgy is így képzeljük a színészeket: hogy megmutatnak magukból mindent a világot jelentő deszkákon, kiteszik a pőre lelküket, meg hát, amijük még van.
 
Hős 2.0.
Hős 2.0.
Közben elhangzik a monológok monológja, valamint a dialógusok dialógusa. Ezekből az derül ki, hogy minden, amit általában a színpadon látunk, pusztán technika, iparosmunka, lényegében átverés. A monológok monológjában a két színész azt verbalizálja, amit testével és hangjával épp a hatás elérése érdekében tesz. Ez elsősorban a lélektani realista játékmód eszköztárának kifigurázása, de később megkapja a kortárs művészet is a magáét, és tényleg van abban valami zavarba ejtő, hogy milyen kevés ötlet variálódik a legtöbb előadásban, hogy mennyi művészeti alkotás épül fel ugyanazokból a közhelyekből. 
 
Másnap épp a Hős 2.0. miatt figyeltem kényszeresen Járó Zsuzsa játékát a 23 percben, és persze, sokkal elegánsabb és domesztikáltabb formában, de időnként felfedeztem a technikai megoldásokat. Ezzel amúgy nincs is semmi baj, a színészet szakma, aki jól csinálja, az ismeri és alkalmazza ezeket a módszereket. Nagyobb problémát észleltem Dennis Kelly szövegében, amely sok szempontból félreviszi a családon belüli erőszakról való beszédet. A Járó Zsuzsa által előadott monodráma egy felsőközéposztálybeli, angol nő története, aki komoly egzisztenciát épít, mialatt férje vállalkozása tönkremegy. A férfi depressziós lesz, nem képes feldolgozni a kudarcot, mire a nő elválik tőle, a férj pedig gyermekein áll bosszút. 
 
23 perc
23 perc
Egészen biztos vagyok benne, hogy létezik ilyen történet, és nem hiszem, hogy ezt ne lehetne megírni. A probléma a 23 perccel az, hogy a szövegből – és a színlapról is – az derül ki: egy fontos társadalmi jelenségre akarja felhívni a figyelmet. Ám ez a társadalmi jelenség ebben a formában nem igazán létezik. A nők egzisztenciális felemelkedése ugyanis nincs szoros összefüggésben a családon belüli erőszak jelenségével, illetve ha van, akkor a folyamat épp ezzel ellentétes: sokszor a saját vagyonnal és stabil keresettel nem vagy alig rendelkező nők a bántalmazottak. Egy másik fontos probléma, hogy a családon belüli erőszak jelensége jellemzően egy folyamat, egy rendszer, amelyben az egyik fél (igen, többnyire a nő, és persze a gyerek) állandó alávetettségben él. Tehát, ha elmondunk egy történetet egy férfiról, aki beleőrült a válásba, és visszatért bosszút állni, magáról a társadalmi jelenségről, annak hátteréről és valós okairól nem sokat közlünk. A darab leggyengébb pontja pedig az, hogy olyan részletességgel mutatja be az erőszakot, mint a bulvárhírek, ezzel kielégítve az összes voyeuri igényünket. Az előadás végén éppen úgy rökönyödünk meg a világ kegyetlenségén, mint anno a Fókusz című műsort nézve. Járó Zsuzsa így hiába tesz meg mindent, ami színészileg lehetséges, hiába játszik kemény, intelligens, de egyszersmind érzékeny nőt is, aki hol kívülről nézi saját helyzetét, hol belehelyezkedik abba, csak néha, pillanatokra tudja a közhelyektől hemzsegő szöveget valóban autentikussá tenni.
 
A Nyíregyháza utca. Fotók: THEALTER
A Nyíregyháza utca. Fotók: THEALTER
A nők elleni erőszak témájáról sokkal reprezentatívabb és valóságosabb képet mutat Szilágyi Eszter Anna monstre-drámája, A Nyíregyháza utca, amelyet jelentősen meghúzva Novák Eszter rendezésében mutattak be a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói. Az egyszerre lírai és brutálisan nyers szöveg azoknak a mélyszegénységből származó, Nyíregyháza környékéről elvitt és Amsterdamban prostitúcióra kényszerített fiatal lányoknak a történetét meséli el, akiknek teste ebben a pillanatban is olcsó, mindenre használható árucikk egy általunk szabadnak hitt országban. Szilágyi Eszter Anna szövege igen pontosan világít rá arra, hogy a prostitúció dekriminalizálása a legkevésbé sem jelent védettséget a rendszerbe kerülő nők számára, hogy a Nyíregyháza utcában dolgozó nők számára nincs választás, és hogy épp a társadalom leginkább kiszolgáltatott tagjai lesznek azok az amszterdami piroslámpás negyedben, akikkel mindent, de tényleg mindent megcsinálhatnak az őket birtokló férfiak.
 
Az előadás egy majdnem üres színpadon játszódik, csak pár felfüggesztett, mozgatható üveglap (a kirakatok üvegei) és székek vannak a térben, amelyet a színésznők mozgalmas koreográfiái töltenek meg élettel. Mérhetetlen pontosság és összhang jellemzi a munkájukat: néha kórussá, néha masszává sűrűsödnek össze, amelyből időnként kiválnak a személyes sorsok, de tragédiájuk közös, csak ők értik meg egymás fájdalmait. Közben persze elgondolkodtat, hogy a témának vajon megfelelő feldolgozása-e nyolc csodás és fiatal női testet neccharisnyába és szexi fehérneműkbe öltöztetni a színpadon. Ám emellett szól az a megoldás, hogy a lányokat ügyetlenül segíteni akaró, önkéntes szociális szervezet munkatársait is ők játsszák, ezzel erősítve azt az értelmezést, hogy bármelyikünk születhetett volna ide is és oda is, hogy jobb helyre születni pusztán szerencse kérdése.
 
A fesztivál egyik legérdekesebb produkciója a Reactor Halász Péter-díjas 99,6% című előadása volt, amely a zene és személyes élmények segítségével járja körül, mit jelent a nemzettudat kérdése a Romániában élő fiatalok számára. Az előadás háromnyelvűsége már önmagában igen jól reprezentálja ezt: a román és a magyar mellett angolul beszélnek a színészek, és ez azt mutatja meg, hogy két kultúra egymás mellett élése azért is lehet termékeny, mert az alkotók szemléletét nemzetközivé változtatja. 
 
„Genetikai állományunk 99,6%-a azonos. 99,6% belőlünk ugyanarról álmodik, mégis a különbségeink szerint határozzuk meg magunkat. Történeteket gyártunk, és azokban biztonságban érezzük magunkat. Történeteket, amelyek szerint mások vagyunk, mint a többiek” – írja az előadás színlapja. Az előadás valóban a genetikai hasonlóságokból és különbségekből indul ki: a szereplők elvégeztettek magukon egy genetikai tesztet, amelyből kiderült, ami ilyenkor ki szokott: felmenőik között nagyon sokféle nemzet képviselői megtalálhatók. Ám az előadás később a közös kulturális térre, annak megélésére fordítja a figyelmünket. Miközben a szereplők manelét énekelnek (ami a román mulatós elektronikus zene), közösen zenélnek, vagy elmondják személyesen megélt történeteiket nemzettudatukról és a másik nemzettel való együttélésükről, az lesz számunkra világos, hogy erősen kezdenek elmosódni a határok a magyar és a román nemzeti öntudat között, hogy mintha ezeknél a fiataloknál már az egymásra figyelés és a másik iránt való érdeklődés alapvető lenne. Persze, nem igazán lehet általánosítani kolozsvári értelmiségi fiatalok közérzetéből és gondolataiból egy egész ország helyzetére, azt viszont bizonyítja ez az előadás, hogy két kultúra összetalálkozásának és együttélésének nemcsak összefeszülései, hanem produktív következményei is vannak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek