Dunai Andrea: Javak sorsa - Az 1944-45-ben Magyarországról elvitt értékek nyomában
2019.09.24.

Dunai Andrea az 1944/45 hónapjaiban az országokból kihurcolt javakról, ezek restitúciójáról, visszaadásáról ír. Szembesít bennünket a háború okozta rombolással, fosztogatással és azzal a keserű felismeréssel, hogy a jóvátétel nem több puszta szónál. HUSZÁR ÁGNES ISMERTETŐJE.

A háború nemcsak emberéleteket olt ki, családokat sodor a nyomor szélére, hanem mérhetetlen pusztítást okoz a tárgyak világában is. Ha háborúk által megkímélt helyeken járunk, rögtön szemünkbe ötlik a régi épületek szépsége, a századokat átélt használati tárgyak és műkincsek érintetlensége. Magyarország soha nem tartozott a szerencsés országok közé. Dunai Andrea könyve a második világháború okozta rombolással, fosztogatással szembesít bennünket, s azzal a keserű felismeréssel, hogy a jóvátétel nem több puszta szónál, akár egy család, akár egy ország, egy nép veszteségeinek kompenzációjára gondolunk. A komoly levéltári kutatások alapján feltárt kép tragikus, de nem nélkülözi a komikus elemeket sem. 

Dunai Andrea az 1944/45 hónapjaiban az országokból kihurcolt javakról, ezek restitúciójáról, visszaadásáról, a magyarországi kárrendezési törekvésekről ír. A rendszerszintű fosztogatás Magyarország német megszállásával vette kezdetét. A háború utolsó hónapjaiban a németek kihasználták az ország ipari kapacitását és a lakosság munkaerejét. Eltávolították a gyárak éléről a zsidó tulajdonosokat és igazgatókat, többek között a magyar ipari fejlesztésében komoly érdemeket szerzett Goldberger Leót, Chorin Ferencet és Kornfeld Móricot, és helyetteseket neveztek ki a helyükre politikai megbízhatóság alapján. Ez is mutatja, hogy Magyarország politikai vezetése ebben az időben fenntartás nélkül kiszolgálta a német érdekeket. 


A magyar zsidókat már a deportálást megelőzően megfosztották teljes vagyonuktól. Erre az 1944 tavaszán kibocsátott rendeletsorozat adott lehetőséget. A gettóba már csak egy kis bőrönddel vonulhattak be. Értékpapírjaikat a Nemzeti Bank vette át, ingóságaikat központi raktárakba szállították, a legértékesebbeket rögtön továbbították Németországba. Mint Götz Aly Hitler népállama (Atlantisz, 2012) című művében leírta, a németek arra törekedtek, hogy a megszállás költségeit a helyi lakossággal, elsősorban a zsidósággal fizettesse meg. Magyarországon ez sikerült, a megszállás csaknem teljes költségét a zsidóktól elrabolt pénzből, értékpapírokból és tárgyakból fedezték. 

A megszállók és a magyar hatóságok 1944 őszén közösen kezdtek hozzá az értékek elszállításához. Nem akarták, hogy bármi a szovjet hadsereg kezére jusson. A német és a magyar fél által aláírt keretmegállapodások szerint az országokból kivitt értékek tulajdonosa a magyar fél marad, ezeket a magyar államnak vissza fogják adni.

Ez már akkoriban is nehezen volt hihető, hiszen a vonatokon, tehergépkocsikon és vízi úton szállított ládák egy részének már útközben nyoma veszett, megsemmisült vagy megsérült. Több tízezer vagon és több száz uszály vitte az értékeket az akkor már összeomlóban levő német birodalom különböző pontjaira.

Túrvölgyi Albert, a „zsidók anyagi és vagyonjogi ügyeinek megoldására” kinevezett kormánybiztos 1944 októberében kiadta az utasítást, hogy a zsidók lefoglalt értéktárgyait szállítsák el az országból. Az ékszereket, ezüst- és aranytárgyakat, művészeti alkotásokat először a Zirc melletti Óbányára vitték, utána pedig Sopronon keresztül nyugat felé. 1945 májusában Ausztriában az amerikai katonai kormányzat 1500 ezüsttel, arannyal és egyéb értéktárgyakkal teli ládát talált, ezt egy Salzburg melletti Wehrmacht-raktárba szállították át. Ugyanebben a raktárban más magyar eredetű tárgyat is őriztek, pl. a Földművelésügyi Minisztérium háromkilónyi platinaeszközét. 

A magyar gazdaság „átmentése” érdekében már 1944 augusztusában döntöttek a legfontosabb hadiüzemek és pótolhatatlan gépek kitelepítésére. Magyarországon ekkor már a kereskedelmi egyezményekben meghatározott bauxit-, gabona-, kukoricamennyiséget sem tudták kitermelni. Az üzemi dolgozók egyébként nem mindig fogadták belenyugvással az utasításokat. Előfordult, hogy megtagadták a kiürítési parancsok végrehajtását. A Magyar Posta központi telepén például több száz jármű elszállítását akadályozták meg.

1944-ben megkezdődött a nemzeti vagyon nyugat felé irányítása. Vágómarháktól kezdve terményeken keresztül leszerelt gépsorokig minden volt ezekben a vasúti kocsikban. A legnagyobb érdeklődés a legértékesebb dolgoknak, a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének, pénznyomógépeinek, valutabankjegy- és értékpapír-állományának szállítását kísérte.
 
1945 januárjában megérkeztek a Salzburgtól kilencven kilométerre levő Spital am Pyhrnbe. A helyi kolostorban, ahol berendezték a raktárukat, időnként feljött a víz. A nemesfémeknek ez nem ártott, annál inkább a papírpénzeknek és a Széchenyi Könyvtár könyvritkaságainak, amelyeket szintén ide menekítettek. Az őrzők nyilván megkönnyebbültek, amikor május közepén átadhatták az egész anyagot a 3. amerikai hadsereg képviselőinek. 

Csánky Dénes, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt a felelős a múzeumi műkincsek nyugatra szállításáért. Küldetését lelkiismeretesen látta el, az, hogy sok festmény megsérült, számos tárgynak lába kelt, nem neki róható fel. Ugyanakkor tény, hogy a rá bízott tárgyak eredetét maga is igyekezett palástolni. Ezt írta az úgynevezett műkincsvonat összeállításakor: „Még a budapesti gyakorlatból tapasztaltam, hogy a németek a zsidó tulajdonból eredő tárgyakat 'hadizsákmánynak' és így magukénak tekintik. Éppen ezért az idők haladtával helyesebbnek látszott eredetüket titokban tartani.”

A rablás, fosztogatás már a szállítás közben elkezdődött. A felső-ausztriai kremsmünsteri apátság hosszú évek óta elkobzott műtárgyak felvevőhelyéül szolgált. A menekülő pozsonyi magyar követség szintén itt 'szabadult meg' négy láda porcelántól, néhány értékes műtárgytól, két perzsaszőnyegtől. Az értéktárgyak eltűntek, s ezért az apátság világi gondnoka egyáltalán nem érezte felelősnek magát.
 
A háború befejeztével megindultak a tárgyalások az elszállított javak eredeti tulajdonosukhoz való visszajuttatásáról. Bár a jogi előkészítés megtörtént – az 1943. január 5-én aláírt londoni nyilatkozat leszögezte, hogy a restitúciót, a természetben való visszaadást kell előnyben részesíteni a pénzben fizetett kárpótlással szemben –, a gyakorlatban csak lassan indultak be a tárgyalások. 

A Szovjetunió és a nyugati szövetségesek folyamatos vitái ellenére 1945 őszén elkezdődött a restitúciós szállítások tervezése. A magyarországi tárgyalásokat jelentősen megnehezítette az a tény, hogy a németek és a nyilasok által nyugatra hurcolt tárgyakról nagyon nehezen lehetett listát összeállítani. Az első komoly eredmény a MNB aranytartalékának visszaszármaztatása volt. Az „aranyvonat” 1946. augusztus 5-én érkezett magyar földre. Szerencsések voltunk, hiszen Csehországba, Szlovákiába, Görögországba és Albániába csak 1998-ban érkeztek meg az elhurcolt arany utolsó szállítmányai. A Magyar Pénzverő ezüstjét szállító vonat egy évvel később, 1947-ben érkezett meg.

A Szépművészeti Múzeum műkincsei 1947-től kerültek haza, ugyanekkor érkeztek meg a magántulajdonban levő műkincsek. A tulajdonosok örömét alaposan lehűtötte, hogy tárgyaikat utólag megvámolták. Ez az összeg a tárgy értékének tíz százalékát tette ki. Persze sok tárgy maradt gazdátlan, mivel a jogos tulajdonost a holokauszt során megölték vagy az átéltek hatására nem kívánt visszatérni Magyarországra.

Összességében elmondható, hogy a műkincseknek csak a kisebb része került meg. 1947 októberéig 9300 eltűnt műtárgyról érkezett bejelentés, ezek egy része megsemmisülhetett, vagy ismeretlen helyen „lappang”. Az egykor magántulajdonban levő tárgyakat, ha nem jelentkezett a volt tulajdonos, aki hitelt érdemlően bizonyította jogait, gyakorlatilag államosították. 

Ekkoriban érkezett haza számos jármű, köztük budapesti autóbuszok, több gyár, pl. az Egyesült Izzó gépsorai, a Magyar Tudományos Akadémia és a Széchényi Könyvtár könyvkülönlegességei és iratanyaga. Az elvitt kórházi berendezések jó része is visszakerült.

Magyarországnak magának is voltak visszaadási kötelezettségei a Szovjetunióval, Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben. Némely tárgyról senki sem tudta, honnan került Magyarországra, ki, milyen céllal hozta őket ide. Tévedések is jócskán előfordultak a visszaszármaztatás során. Így pl. a Szépművészeti Múzeumból Moszkvába szállítottak két ikont, valamint a Szent Kozmát és Szent Damjánt ábrázoló táblaképeket, pedig ezek nem orosz földről kerültek hozzánk, hanem magyarországi zsidóktól vette át őket megőrzésre 1944-ben a múzeum.

A műkincsek tulajdonjogának felületes kezelése egyébként számos pert zúdított évtizedekkel később a múzeum és a magyar állam nyakába, gondoljunk csak a Herzog-gyűjtemény sorsára.
 
A kisebb jelentőségű tárgyak mellett a második világháború végén kikerült az országból a Szent Korona is. Útja a Becstelen brygantik képsorait idéző akciókon keresztül vezetett az amerikai Fort Knoxba. Az USA és Magyarország közötti javuló politikai és gazdasági kapcsolat jelentős állomása volt 1978 januárja, mikor a koronaékszerek hazatértek Magyarországra. 

Dunai Andrea lendületes stílusú, jól adatolt, illusztrációkkal és névmutatóval ellátott könyve elsősorban szakkönyv, de érdekes olvasmány lehet a történelem iránt érdeklődő laikusok számára is.

Szerző:  Dunai Andrea,  Cím:  Javak sorsa - Az 1944-45-benMagyarországról elvitt értékek nyomában,  Kiadó:  Napvilág,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  372 oldal,  Ár:  3500 Ft