És ennek, vagyis a túlhabzó közösségi aktivitásnak Emma, a lánya látná legnagyobb hasznát, amennyiben nem nyomná-nyomasztaná a mindent jobban tudó, hiperverbális anyukája, akinek kevés az az egy élet, ami neki adatott, birtokba vesz hát még egyet, Emmáét.

 

Larry McMurtry regénye 1975-ös, amikor még Amerikában is a telefon, vagyis a távbeszélő volt az egyetlen olyan kommunikációs eszköz, amelyhez nem kellett térben egy helyen lenni a beszélő feleknek, vagyis a mából visszatekintve elviselhetetlenül limitált volt a kommunikációs lehetőség, nem is tudom, hogy éltük túl. A regény egyébként több szálat és több szereplőt mozgat, mint James L. Brooks 1983-ban készült filmje; a színpadi adaptáció még takarékosabb, de ez egyiknek sem válik kárára.

A Becéző szavak című film időről időre visszakapaszkodik a mozik nosztalgiablokkjainak műsorára; gyanítom, ehhez kevés a rendhagyónak nemigen nevezhető (illetve amolyan rendhagyóan tipikus) anya-lánya viszony. Kell hozzá az Aurorát játszó Shirley MacLaine és a Garrett Breedlove űrhajóst alakító Jack Nicholson. Előbbinek inkább a neve, mint az alakítása – ami azért hozott neki egy Oscart -, utóbbinak meg az ellenállhatatlanul undokra-sprődre vett játéka – ez is Oscart ért 1984-ben, meg a film maga is – tudhat nézővonzó mágnes lenni.

 

Az Orlai Produkció repertoárján számos filmből készült adaptáció szerepel; ez a műfaj pedig paradox játékokra ad lehetőséget. Először is: a gyönge film is jó alapanyag, ha valamilyen oknál fogva híres, a jó film akkor is jó alapanyag, ha a színpadi adaptáció gyöngébb. Másodszor: az ilyen előadást kétféle ember nézi meg: aki látta a filmet, és aki nem. Harmadszor: a produkció látatlanban ígér valamiféle színészi versenyt – „na, ez a hazai, ez a miénk vajon hogy csinálja?”. 

A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkció közös előadása, Kocsis Gergely leginkább játékmesteri rendezése igazi nyári szórakozás volt a szentendrei városháza udvarán, és fölteszem, téli szórakozásnak sem lesz rosszabb a Belvárosi Színházban. Helyes nézői hozzáállás, ha nem arra számítunk, hogy a színpadon megfejtik nekünk Hamlet és Gertrud bonyolult kapcsolatát; nem, itt inkább egy közeli vagy távoli ismerősünket, esetleg a szomszédasszonyunkat fogjuk fölismerni Aurorában, és még azzal sem inkommodálnak bennünket, hogy netán magunkra vagy a saját anyánkra gondoljunk nagyhirtelen. 

 

Gondolkodtam – volt időm, a lineáris dramaturgia barátságos ebből a szempontból -, vajon mitől van, hogy ez a voltaképpen elviselhetetlenül nyomulós, mai szóval „control freak” (v.ö. irányításmániás) anya, aki mindig tudja a tutit, és ez nem elég, mindig mondja is, mitől vonzó mégis. A lányát tönkreteszi, nem vitás; épp a tiltással és a rosszallással hajtja bele egy első blikkre sem tuti házasságba és egy, kettő, három gyerekbe, meg többezer kilométernyi távolságba. Aurora érdeklődésének a perifériáján is Aurora van, beszél és zsizseg, no meg pofákat vág, „mimikázik”.

De ez már Hernádi Judit, ő mimikázik, ő zsizseg. Nem azt mondom, hogy embert és színésznőt próbáló szerep ez neki; megcsinálja könnyedén, svungból és energiából, összerakja a figurát a fejéből meg az ismerőseiből – és az a helyzet, hogy simán lekörözi a filmbéli Aurorát, az édes-retro Shirley MacLaine-t. Hernádinak remek a színpadi ritmusérzéke, ez direkte jól jön egy ilyen „kimegy-bejön” előadásban, ahol minden jelenet valaminek, egy gondolatmenetnek, egy érzelmi hullámnak vagy egy mondatnak a közepén kezdődik, legalábbis Aurora szempontjából. Jó nézni, hogy nem téved: minden replika, minden mozdulat a helyén van. És nincsenek máskor már látott túlsúlyos, túljátszott pillanatok sem – mert hát jön egy partner, akivel pörgetik egymást fölfelé, szépen, spirálisan.

Ez meg Gyabronka József. Első pillantásra nem testére szabott a középkorú amorózó, a váltott partnerekkel nagy ágyi forgalmat bonyolító ex-űrhajós szerepe, de másodikra már igen, harmadikra meg már nem is tudnánk mást elképzelni benne. Fölvillanyozott játék, önironikus, önreflexív lágéban tartva, olykor bohócosan, olykor komolyan. Játéka garancia arra is, hogy nem tör föl a szirup; melodráma is csak a vége felé szivárog be, vékony erecskében.

Mert hát a vég, az szomorú. Szerencse, hogy sem Péter Kata Emmájában, sem Horváth Illés Flapjében nem vibrál a darabvégi melankólia már az elejétől: rendesen abszolválva van egy, a főszereplőkéhez képest pasztell kapcsolat, a közhelyekre jobban ráhasaló házasság. Az a bizonyos „működve elromló” avagy „elromolva is működő” kapcsolat ez, ami könyörtelenül előhívja a mosógép-viccet. Tudják: ha a mosógépünk működne így, már vennénk egy újat.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.