Áll öt nő a kaliforniai tengerparton, tűsarkúban, gazdagon, és úgy cibálja őket az élet, ahogy a hullámok csapódnak szét a fenyegetően meredező sziklákon. Egyiküknek a házassága ürült ki, pedig stimmelt minden, csak nem volt meg a szenvedély, másikuk tündérmesébe illő kapcsolata – fiatal, szexi férj, odaadó mintaapa, plusz szenvedély – klasszikus abuzív házasságot takar, de akad olyan is, aki a nemi erőszak emléke elől menekül a Szilícium-völgy közelébe, hogy új életet biztosítson az ominózus estén fogant fiának. Néha egymás torkának esnek, néha a nők közötti empátiát tanulmányozzák, mi pedig a krimit lessük, hogy ki ölt meg kit, melyik Elvis melyik Audrey Hepburnt tette el láb alól a jótékonysági bálon – és pokoli jól szórakozunk.

 

Mert újra a csúcson vizitelnek a sztárok egytől egyig, legfőképp a legwitherspoonosabb alakítását nyújtó Reese Witherspoon, a hideg, érzéki nőfigurájának sebzett mélységeibe letekintő Nicole Kidman, és párja, a szeretve bántalmazó Alexander Skarsgård. Mert tökéletes az időzítés – fél évvel járunk a #metoo előtt, de csupa olyan téma van terítéken, ami aztán is ott lesz: nemi erőszak, szexuális zaklatás, és persze hogy milyen nehéz anyaként egy komplett családot elnavigálni az életben –, és tökéletes a soundtrack: B-52’s, Alabama Shakes, Neil Young, és az isteni Joplin kétszer is. És mert a Vadonról meg a Mielőtt meghaltam-ról ismert, a szívünkbe viszont a C.R.A.Z.Y.-vel belopakodó Jean-Marc Vallée hollywoodiasan költői realizmusát mintha csak erre a #metoo-ra hangolt Született feleségekre találták volna ki.

 

A szépen pörgetett ritmus, az itt meglepően, ott találóan rímelő vágások és a szereplők fejébe bekukucskáló fantáziaképek olyan elemelt eleggyé álltak össze, amelyek elterelték a figyelmet a sorozat történetvezetési manírjairól. Pontosabban keverccsé, amelyben ezek a kimódolt fogások – a történetet görög kórusként kommentáló városlakók pletykazuhataga vagy a feleslegesen erőltetett gyilkossági rejtély – beilleszkedtek a gazdagok amúgy is kimódolt életébe, és róluk elfeledkezve azzal foglalkozhattunk, amiért eleve jöttünk: a sekélyesnek tűnő, de bonyolult csapdákba szorult nők érzelmi életével. Azzal, hogy miért kihívás dolgozó nőnek és miért háziasszonynak lenni. Hogy milyen nehéz újrakezdeni az életet és vállalni egy párkapcsolatot egy nemi erőszak elszenvedése után. És legfőképp, milyen nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, ahol a férj nem suttyó sztereotípia, nem alkoholista nőverő csupán, hanem csodálatos apa és – jobb pillanataiban – odaadó férj, aki a lelke mélyén olyan bizonytalan, olyan kontrollmániás, hogy erőszakkal tartja kalitkában és zúzza abban véresre a feleségét.

 

Reese Witherspoon

Az HBO feminista sikermelodrámája épp ettől a bonyolultan bántalmazó házasságtól lett, ha nem is sikeres, de izgalmasan feminista. Mert bár kirakta elénk a megoldókulcsot – az erőszakot nem lehet felmenteni, és hiába hisszük az ellenkezőjét, leszivárog a gyerekek tudatába –, nem hazudta el, hogy milyen nehéz azt az ember saját életében alkalmazni, mert erős gúzsba kötik a felmentések, a halogatások és a szégyen, amit saját gyengesége miatt érez. A Hatalmas kis hazugságok második évada pedig épp ezeknek a mélyen emberi, a melodrámai körítés ellenére is szövevényes drámáknak a hiányától lett, ha nem is közutálat tárgya, de a kritikusok céltáblája, akiknek többsége egyenesen feleslegesnek minősítette a folytatást.

 

A minisorozatként megálmodott Hatalmas kis hazugságoknak ugyanazt a problémát kellett volna leküzdenie, mint A szolgálólány meséjének: a siker hatására folytatni kellett a történetet, de elfogyott az alapanyag, mert Margaret Atwood mellett Liane Moriarty is csak egy regényt írt – korántsem véletlenül. Az első évad zárt, kerek egészt alkotott, amely minden fontosabb kérdésre választ adott, így a történetszálakat nem is tudták érdemben továbbszőni. Súlyt csak a pluszban bepakolt drámák adtak az évadnak, a gyilkosságot elkövető nő depressziója és szembenézése a gyerekkori traumáival (ez megvolt a regényben, de elsőre kimaradt az adaptációból), másrészről az elhunyt anyukájának színre lépése, aki még nagyobb erejű tornádóként szántja föl a kisváros életét, bizonyítva, hogy nem csak megszokásból érdemes még díjakat osztogatni Meryl Streepnek.

 

Streep, aki alakításáért minden bizonnyal begyűjti majd a neki járó Emmy-t, az elmúlt években hol színes kis semmiségekben (Mamma Mia! Sose hagyjuk abba), hol fárasztóan fontoskodó (A Pentagon titkai) filmekben játszott többnyire érdekes szerepeket, most viszont a barna pulóverek és ijesztő fogprotézis mögé bújt nagymamaként újra brillírozhat. Brillírozhat, mert velejéig szokatlan karaktert formál meg a #metoo utáni időszámításban: egy olyan nőt, aki kételkedik abban, hogy a nők erőszak áldozatai lehetnek, mert annyira elvakítja a fia iránti szeretet és a halála feletti gyász. Bár a forgatókönyvet író és a sorozatot kitaláló David E. Kelley előszeretettel használja arra a brutálisan szókimondó nagymamát, hogy szájába adja a cáfolandó áldozathibáztató érvek mindegyikét, Streep ügyesen bújik ki a sztereotípiák öleléséből, és nem hagyja, hogy elkönyveljék tankönyvi gonoszként – még akkor sem, ha ezzel nyíltan szembemegy a showrunneri instrukciókkal.

 

Meryl Streep

A Hatalmas kis hazugságok az ő figuráján keresztül képes megragadni a nők közötti áskálódást és vádaskodást, a „minek ment oda” szofisztikált sértésekbe bugyolált érvrendszerét, Streep pedig van annyira jó (zseniális, elképesztő és a többi) színésznő, hogy ellentmondásos emberként állítsa elénk ezt a furcsa öregasszonyt, aki ösztönösen zilál szét bármiféle bájcsevejt egy jó helyre szúrt gonoszkodással, mégsem lehet tudni sose, mit gondol komolyan és mit szán bizarr viccnek. Egyszóval: karakterépítési és színészi bravúr, amit látunk, és ennek értékéből az sem von le fikarcnyit, hogy a Streep köré írt évad nem tud felnőni ehhez az emlékezetes alakításhoz.

 

Nem tud, mert az epizódok többsége üresjáraton fut, ami különösen ironikus egy olyan sorozattól, amely épp a futást emelte az erős, ellenálló nő vizuális metaforájává. (Erről az amerikai Vox közölt remek cikket.) A második évad még akkor is az elsőhöz biggyesztett lábjegyzetnek hat, ha ebből az utólagosságból megpróbál koncepciót faragni, és az elkövetés – gyilkosság, bántalmazás – helyett a gyógyulásra, a traumafeldolgozásra helyezi a hangsúlyt. Ez az eljelentéktelenedés pedig egyértelműen az erőtlenül megfogalmazott forgatókönyv eredménye, amely se a magának tökéletes házasságot álmodó, de félrelépését egy meg nem szerzett diplomából levezető Madeline (Reese Witherspoon), sem a vagyonát a férje miatt elvesztő Renatának (Laura Dern), a nemi erőszak áldozataként új párkapcsolatba kezdő Jane-nek (Shailene Woodley) pedig pláne nem tudott drámai karakterívet biztosítani.

 

A Hatalmas kis hazugságok csupán a jól bevált trükkjeire támaszkodott – a kiborulni csodálatosan groteszkül képes Laura Dern még több mémet szült, Nicole Kidman továbbra is látványosan szenvedett –, azok mégsem hozták a várt hatást, mert időközben kikopott mögülük a tartalom. Bár az amerikai kritikusok előszeretettel csúfolták szappanoperának a sorozatot, a Hatalmas kis hazugságok sikere épp abban rejlett, hogy nemcsak fontos témákat, de komplikált sorsokat tudott szórakoztatóan bemutatni. És itt a szórakoztatást korántsem a feleslegesen túlhajtott gyilkosság (a krimiszálat mindkét évad elengedte egy idő után), vagy a gazdagok szenvedésének bemutatása jelentette, ami miatt a New York Times „életmód-pornóként” írta le az egész sorozatot. Hanem a Celeste és Perry se veled, se nélküled kapcsolatához hasonló, emberien esetlen kapcsolatok élveboncolása, amelyek hiányában a Hatalmas kis hazugságok pszichológiailag csavaros lektűrjéből tényleg csak a #metoo-kompatibilis tételmondatok maradnak arról, hogyan foltozgassuk be a traumákkal szabdalt lelkünket.

 

A második évadra megritkultak a frappáns odaszúrások (a sorozat méltatlanul keveset dicsért, szatirikus humoráért kizárólag Laura Dern és Streep felelt), és a talán túlontúl tökéletesen kiválasztott dalok sem tartották össze a szétfutó szálakat. A folytatás olyan hatást keltett, mint meghallgatni az első évadban már elsütött, itt pedig átiratban felcsendülő dalokat, amelyek megidézték ugyan az eredetit, de csak távolról, felszínesen, és annak megismételhetetlen drámai ereje nélkül. A Hatalmas kis hazugságok önismétlő dallamaiból így csak Meryl Streep szólamára fogunk emlékezni, amely képes volt újra meg újra kilökni minket a komfortzónánkból egy olyan sorozatban, amelynek épp az lett a veszte, hogy túlontúl komfortossá vált, amikor izgalmasan provokatív is maradhatott volna.

 

A sorozat mindkét évada elérhető az HBO Go-n.