Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PARITTYA HELYETT ÖKÖL

Góliát
2019. júl. 29.
A Góliát kiszámítható cselekményvezetése ellenére professzionálisan kivitelezett, kiváló színészi alakításokat felvonultató, Svédország kevésbé ismert oldalát megjelenítő darab. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.
Napjainkig emberek százezrei, sőt milliói gondolják úgy, hogy a skandináv országok (Dánia, Norvégia, Svédország) valamennyi állampolgára gondtalanul, biztonságban és kivételes jólétben él, ám a régió nemzeteinek méltán népszerű irodalma és filmművészete – olykor éles szarkazmussal, máskor gyomorba vágó provokációval – rendre szembe megy ezzel az elképzeléssel. Ha csak az utóbbi évek svéd filmtermését nézzük, rögtön kettőt is találunk (nem mellesleg Titanic Hullámtörők-díjasokat), egyrészt a nyersen realista Vadembert (Martin Jern, Emil Larsson, 2011), másrészt a rideg, felkavaró Playt (Ruben Östlund, 2012). A Góliát szintén realista stílusától ugyan távol áll bárminemű kíméletlenség vagy irónia, a társadalombírálat azonban tetten érhető. A rendező, Peter Grönlund, korábbi alkotásaihoz hasonlóan, a svéd társadalom peremén élők mindennapjainak bemutatását választotta témájául. A kis közösségek tagjai ugyanakkor nem a világ különféle tájairól érkező és az országban szerencsét próbáló emigránsok, hanem helyi svéd lakosok. Grönlund elkötelezett tudósítója a szinte reménytelen szociális helyzetben túlélni igyekvő, kiszolgáltatott svéd közösségeknek, témaválasztása pedig, úgy tűnik, megtalálta a maga nézőközönségét, második nagyjátékfilmje ugyanis hazájában a tavalyi év egyik legsikeresebb művének számított.
 

Noha a Góliát koncepcióját tekintve figyelemre méltó alkotás, történetívéről ez már kevésbé mondható el, a néző ugyanis egy tipikus, eredetiséget csupán nyomokban tartalmazó felnőttéválás-történetnek lehet szemtanúja. Az egykoron szebb napokat látott, mára szürkévé és egyhangúvá vált ipari kisvárosban él családjával a tizenhét éves Kim, akinek apja legális munkalehetőségek híján drogdílerként igyekszik pénzhez jutni, hogy törlessze adósságait, ám mivel hamarosan börtönbe kell vonulnia, így a fiúra hárul majd súlyos ízületi fájdalmakban szenvedő anyja és kisebb testvéreinek felügyelete. Kimnek volna lehetősége más életet kezdeni (gyári gyakornok lehet barátnője mellett), ám agresszív apja a drogüzlet folytatására akarja kényszeríteni. A film tulajdonképpen Kim folyamatos őrlődését kíséri végig családja és leendő karrierje között azzal a hasonlóan építkező művekből is jól ismert nyomasztó tanulsággal, miszerint célokat elérni becsülettel, erőszakmentesen szinte lehetetlen, mert ebben a közegben kizárólag ököllel lehet érvényt szerezni. A cselekményvezetés nem tartogat meglepetéseket, váratlan fordulatokat, így a végkifejletnek sincsen kellő drámai súlya. 

 
Mindennek ellenére a Góliát egy percre sem fullad unalomba, elsősorban feszes, csak a lényegre koncentráló szerkezetének és a rendező jó ritmusérzékének köszönhetően. Ahogyan Ken Loach felesleges kitérők nélkül mutatja be hőse kálváriájának minden szakaszát (például az Én, Daniel Blake-ben), úgy Grönlund is gondosan követi azokat a lépcsőfokokat, melyeket Kimnek végig kell járnia a felnőtté váláshoz és rájönnie, erőszak nélkül képtelen apja és mások tiszteletét kivívni. A brit direktor hatása jól megfigyelhető a rendező aktuális munkáján, mindenekelőtt témaválasztása és formanyelvi konzervativizmusa miatt, ugyanakkor a svéd rendező nem törekszik a szociális nehézségek átfogóbb és mélyebb bemutatására, nem reflektál politikai problémákra, nála nem a hosszan elnyújtott szituációk és párbeszédek hatnak, hanem az öklök csattannak.
 
Grönlund a minél valóságosabb megjelenítés érdekében értelemszerűen ismeretlen színészekre osztotta a főbb szerepeket, döntése pedig kiválónak bizonyult. Az apát alakító, robusztus testalkatú Joakim Sällquist remekül formálja meg a látszatra félelmet keltő, gyengeségét és befolyásolhatóságát erőszakkal leplezni kívánó férfit, ám az igazi telitalálat a fiát megtestesítő Sebastian Ljungblad játéka, aki végig hitelesen képviseli az apja árnyékából kitörni vágyó, döntésképtelen, magára maradt tinédzsert. Nincs kizárva, hogy a svéd film leendő fiatal sztárját ünnepelhetjük benne.
 
A Góliát további érdemei közé sorolható, hogy nem romantizálja a drogkereskedői közeget és életmódot, hanem igyekszik azt minél letisztultabban és visszafogottabban ábrázolni, zenei betéteket alig használ (azokat is feleslegesen), emellett nagyon ügyel karakterei aprólékos bemutatására. Így rajzolódnak ki olyan ellentmondások, mint hogy Kim sokkal felnőttebben viselkedik, mint az apja, aki csak az agresszióból ért. Míg a családfő esténként jóformán csak a tévét bámulja, Kim mindig figyelmes, törődik testvéreivel, megfontolt, és igyekszik elkerülni a fizikai konfliktusokat (egy jelenetben inkább átadja kabátját az őt provokáló huligánnak, mint hogy verekedni kelljen vele). Látványosan nem illik bele környezetébe, pláne a drogkereskedelembe. Apja tanításai és intelmei ellenére a tisztességes életmódra áhítozó fiú személyiségével nincs összhangban az erőszak és az árulás. Habár Grönlund minden egyes jelenettel szimpátiát kelt nézőjében Kim iránt (esetenként még az apa iránt is, aki bármennyire modortalan, őszintén aggódik szeretteiért), és szolidáris hőseivel, olykor kemény fogyasztói kritikát is megfogalmaz velük szemben, mikor a család némi többlethez jut és az összeget a számlák kiegyenlítése helyett azonnal játékokra és Playstation 4-re kívánják költeni.
 
A Góliát nem eléggé merész ahhoz, hogy sokáig megmaradjon a néző emlékezetében, ismert elbeszélői sablonokat használ fel, kimenetele, vagyis Kim sorsának beteljesedése, sejthető, mégis tisztességesen és magabiztosan levezényelt szociodráma. Noha talán még korai kijelenteni, nem kizárt, hogy Peter Grönlund hosszú távon a svéd társadalom margójára szorult hétköznapi emberek krónikása lesz. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek