Király Tamás. Out of the Box / Ludwig Múzeum
2019.07.25.

Egyszerre izgalmas és kifinomult a Király Tamás munkásságát bemutató kiállítás a LUMU-ban. Pedig divatkiállítást (és eleve iparművészeti tárgyút) rendezni nem könnyű, mert a tárgyak könnyen halottak és sterilek maradnak, bármilyen környezetbe is helyezik azokat. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Ha divatkiállításról van szó, legyen az bárhol, előkerülnek a próbababák. Ám a ruhák, viselőjük lélegzése és mozgása nélkül, nem nyújtanak sokkal többet, mint az utcai kirakatokba tett modellek. A Ludwig Múzeumnak azonban sikerült átütő erejű divattervezői tárlatot rendezni Tímár Katalin kurátor és É. Kiss Piroska (jelentős színházi díszlettervezői múlttal rendelkező) látványtervező együttműködésének hála. Pedig itt is vannak bábuk, csak éppen a megjelenítésük, illetve a körítésük kirívóan elegáns és szellemes. Sajnos, élő emberes installáció nincs a tárlatban, pedig Király Tamás munkásságát nagyon is hűen idézné, de úgy látszik, Budapest ehhez a gesztushoz még nem eléggé metropolisz. Végtére, enélkül is minden ízében pompás a kiállítás, mert a ruhaalkotások bemutatása műélvezeti dimenziókat nyit meg, s ami még feltűnő, a szinte tapintható empátia az alkotó iránt – hiszen a bemutató extravaganciát sem mellőző nagyvonalúsága Király Tamás munkásságának is lényege.  
 
Egyébként a kiállításban nincsenek feliratok, egy szál se. Kivéve a nyitó falon lévő, nem túl hosszú ismertetőt. Nekem ez is tetszett, mert felszabadított az irányítottság alól. 
 

Nem is lehetett volna másképp hitelesen kiállítási térbe vinni annak a divattervezőnek az életművét, aki egész életében szembe ment a divatszakmai szabályszerűséggel és a (jól fizető) trendekkel, s akinek a bemutatói nem egyszer szakítottak a klasszikus kifutóval. Berlinben például (1988-ban) egy használaton kívüli vasútállomáson vonultatta fel az oda készített kollekcióját, amit szinte egy az egyben rekonstruáltak a LUMU-ban: a ruhákat erős alulnézetből látjuk, mivel a sínpár jóval a fejünk fölött fut, pont, mint az eredeti helyszínen. 
 
Alatta sem üres a terem, öt monitoron futnak a képek és filmek a tervezőről, s a korabeli performanszokról. Király Tamás bemutatói ugyanis sosem követték a bevett szokásokat, ruháit a legkülönfélébb helyszíneken és formában tárta a nyilvánosság elé, például a pesti utcákon divatséták keretében, spontán nézők csodálkozása közepette. Fontos bázisa volt a Fiatal Művészek Stúdiója, de a Petőfi Csarnokban többezres publikum előtt is szerepeltek a művei, ahol a vonulást újhullámos zenekarok kísérték.  
 
Ennek ellenére külföldön elismertebb volt, mint itthon. Sajnos, sem a korabeli nagyközönség, sem a mai nem ismeri eléggé e sajátosan gondolkodó, a szürkeséget megvető, az öltözködési sablonokat nagy ívben elkerülő „divatellenes divattervezőt”. Pedig életében megbecsült helye volt a budapesti underground művészvilágban, dolgozott például El Kazovszkijjal, Bachmann Gáborral, az inspirációs forrásai között pedig jelentős szerepet játszott az orosz konstruktivizmus és a Bauhaus-os Oskar Schlemmer. 
 

Bármilyen anakronisztikusan hangzik, de talán ő az egyetlen „rokona” Király Tamásnak. Noha egészen más elvek alapján, de Schlemmer már az 1910-es évek közepén (tehát jóval Bauhaus-tagsága előtt) foglalkozott az általa megálmodott Hármas balett című mű jelmezterveivel, melyeket ő maga így ismertetett: „részben vattázott textilanyagból, részben merev és kasírozott, színesen vagy fémesen kezelt formákból állnak”. Írásában még a búgócsiga, spirál és tárcsa kifejezéseket is használta – ez mind megtalálható Király munkásságában, aki elődjéhez hasonlóan szintén könnyed evidenciával mozgott azon a határterületen, ahol az öltözék-mű a plasztikai gondolkodásból és a színpadi absztrahálásból nyeri végső formáját. 
 
Az alkotót azonban nem csak a geometria vonzotta, hanem a barokk mély pompája is. A tárlat talán legartisztikusabb terme az, ahol mindenütt, a föltapétázott óriásfotókon, a tárgyakon, a fali dekoráción, és persze a csillogó fekete, barokkos allúziókat keltő plexi-kivágatokból álló ruhákon is az éjfekete uralkodik. 
 
Hasonló formák és technika határozza meg a tűzpiros színű, de itt már virágasszociációkat keltő kollekciót, ellenben egészen más elv szülte a szögletes, mozgékony, úgynevezett colostok ruhákat, valamint a legyező szisztémával hajtogatósakat, s körülbelül eddig is tart az „osztályozás”. 
 
Fotók: Ludwig Múzeum
Fotók: Ludwig Múzeum
Mert ott vannak mellettük a „besorolhatatlan” művek, a huzalokból, textilhurkákból tekeredő, vagy a fémből és aranyból kreált csodák, a nejlonból, és egyéb „nemtelen” anyagokból megalkotott látványorgiák, továbbá a cipőtlen cipők, az ironikusan filléres „ékszerek”, és még hosszan sorolhatnánk e fantáziadús, a szakmája felé éles kritikával, sőt csípős humorral forduló tervező leleményeinek leltárát. 
 
Egyébként több jól hangzó bon mot tapad Király Tamás személyéhez, csábító lenne ezeket idézni, de inkább mutatom az eredeti lelőhelyet itt. Továbbá úgy illett volna, hogy a cikknek már az elején jelzem az alkotó születési és halálozási évét, de csak az utóbbi, a 2013-as dátum vitathatatlan. Hogy 1952-ben született (ahogy a LUMU írja) vagy 1950-ben (a Courage program honlapja szerint), nem tudom, de nem is érdekel, mert még ez az ellentmondás is illik hozzá, hiszen Király Tamást egész életében az egyértelmű megkérdőjelezése érdekelte igazán.
 
A kiállítás 2019. szeptember 15-ig tekinthető meg. 
Szerző: Ibos Éva