Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom
2019.08.02.

Találkozások élménybeszámolói ezek az írások. Nem irodalomtörténeti kalauz, nem is tudományos munka ez. Nem akar az lenni. De ha még sokáig rosszul reklámozzák, ez lesz az a könyv, amit merő tévedésből „pihévé szednek hűvös kócsagok”. Kár lenne. GABNAI KATALIN ELEMZÉSE.

Az élménymegosztás vágya hozta létre ezeket a formatudó, s egyben megejtő egyszerűségű szövegeket. Nem idegen tőlük az adatvadász precizitás, de a pad alatti diáklevelezések és a naiv festők stílusa sem. A kihívóan magas ár és a félrevezető alcím mindenesetre kiadói oda nem figyelésről tanúskodik. Mielőtt azonban végképp elriasztják tőle az olvasókat, jelzem: nem rossz ez. Háy János úgy mesél, mintha valamely közös munka szünetében épp csak lehuppant volna mellénk az asztalhoz. Olvastatja magát a rengeteg oldal. Akinek megvolt már a maga találkozása az éppen tárgyalt alkotóval, az derült izgalommal várja, hogy Háy vajon hogy van ezzel az emberrel, aki meg eddig csak kerülgette a célszemélyt, hümmöghet egyet, hogy – na, majd meglátjuk. 
 
Életek és életművek – Bornemisza Pétertől Petri Györgyig és tovább – vannak itt bizalmasan kitárgyalva. Nem térkép ez a munka, nem időtábla, nem adatközlő kisokos. Sosem lesz belőle megtanulható és osztályozhatóan visszakérdezhető egy-egy írónk életrajza vagy munkássága. De nem is ez a cél. S főképp nem az a cél, hogy a műveket soha kézbe nem vevő, de róluk mindent bemagoló – Kodály által „ról-ről emberek”-nek nevezett – „szakértők” hada növekedjék. Minden esetben az írói életmű ma is élvezhető része a „belépő” ebbe a társaságba. Ám a drámaíró Háy, a maga helyzetérzékelő adottsága révén, mindvégig sorsokat szemlél.
 
Rendelkezésére áll egy dramaturgiai varázsvessző, mely ott jelez, ahol víz-ér fut, ahol élet van, baj van, döntési helyzetek sora van. A betölteni és elfogadtatni kívánt alkotói szerepek alakulását figyeli, egészen közelről, a meg nem valósított, nagy tervek részvétteli méltánylása mellett.
 
S ez már olyan, mintha mi, olvasók is darabírásra vagy leendő tanárok tanítására készülnénk. Mivel jó esetben nem „letanítjuk” a művet, hanem a művel való találkozás lehetőségét készítjük elő, nem adatokat bifláztatunk. Inkább arról ejtünk szót, hogy jön-jön a múltból felénk egy ember, s kezében szorongat valamit. Az a valami az ő „problémája”, vágya, ereje, megoldandó feladata, megvívandó harca. Kaput tud nyitni egy életre, sőt, egy műre is, egyetlen, önállóan megalkotott belső kép. Nem azt kérdezem, hogy X. mettől meddig élt, mikor házasodott és hogyan halt meg, hanem azt kérem, – eddigi ismereteid birtokában – fejezd be ezt a mondatot egy elkészíthető képpel megválaszolhatóan: „Engem az a Vörösmarty foglalkoztat, aki…” Vagy „Engem az az Arany János érdekel most (!), aki…”, s írd le a képet, ami az adott helyzetben ábrázolja őt. 
 
A másik ember élménye, mint életünket befolyásoló, személyes ráhatás kap jelentőséget itt, s ennek az emberélménynek átélésére ad a könyv számtalan példát. S hogyne lenne szívderítő a nagyok egymásról alkotott képe! További tájékozódásra csábít, ha megízleljük, mit gondolt Móricz Aranyról, Mikszáth Jókairól, vagy Babits Reviczky Gyuláról. (Ők tudják csak igazán, „mennyire kúp az, amit veszünk”.) S miközben a háttérben az adott korszakok is fölrajzolódnak, Háy – divatokat, arányokat, megfeleléseket és hasonló jelenségeket említve – át-átcsap a jelenkorba. Ez igen szórakoztató. Az meg egyenesen üdítő, hogy egy-egy történés, tévedés vagy sikeres alkotói megoldás ürügyén milyen szenvedéllyel vezeti elő a szerző a maga meglátásait, alkotói tapasztalatait, s hogy jut el Madách kapcsán, mondjuk, Emily Dickinsonhoz, a folyóiratokban közölt regényrészletektől meg a mai sorozatfüggők csapatához.
 
Nehezen lehet meghatározni a zsenivel való találkozás sokkjától remegő, Petőfiről szóló oldalak műfaját. Egyfajta toporzékoló himnusz talán ez. A sok műfajú könyv egyik csúcspontja a Bródy Sándor-fejezet, de szép a hódoló hálával átitatott, rövid Gárdonyi-emlékezés is. Megértéssel lehet fogadni, hogy Háy – nem tudván a jónak ellenállni – mély alázattal idéz hosszú bekezdéseket Móricztól, melyekhez a zűrös magánélet kelleténél tán jobban kihajtogatott lapjai mindig is privát adalékok lesznek csupán. Nagyon izgalmas a Babits-jelenség tárgyalása, ahogy kéjjel és méltatlankodva, de a nagyságot mindvégig méltányolva szedi szét a költőt és annak verseit. („Hogy mi van?” – sustorog magában az ember, egy költőtárs meg még fel is kiált a versbéli zavar észlelésekor. Sokan bumfordiságnak és tiszteletlenségnek tartják, ha egy-egy billegőbb kifejezésre vagy sorra rákérdezünk, de ez például, színészi tolmácsolás esetén elkerülhetetlen.) Háy rendre azt vizsgálja, működik-e, él-e, képes-e még hatni ránk poétikai örökségünk egy-egy része. S ha netán nem hat, akkor sincs harag, csak épp megállapítja e tényt. 
 
Kosztolányinál azért mintha elveszítené a nagyvonalúságát. Hiába köszönti kalaplengetve az esztétát, a „Desiré”-vel való foglalkozás lényege mégiscsak a hitetlenkedő akadékoskodás marad. Ám titkos megnyugvással olvassa az ember a Füst Milánról írtakat, s már készíti is elő újraolvasásra a műveit. Igazi drámaírói hozzáállást mutat a közösségi Kassák-monológ szellemes, sistergő petárdája. Szeretetteljes „vádbeszéd”-et olvashatunk Szabó Lőrinc ellenében, s ekkor jön egy kis meglepetés is. Meg bírtam állni, hogy ne lapozzak hátra, a tartalomjegyzékhez, így olvasás közben kialakult egy ajándékváró játékom: vajon ki lesz a következő, s ez a következő vajon miféle műfaji megjelenítést kap? Már jól beletanultam ebbe, mikor Szabó Lőrinc után egyszer csak olyasvalaki kerül terítékre, akire épp nem gondoltam. Nem árulom el a titkot, csak azt, hogy a fejezet kiválóan készíti elő a József Attiláról írtakat. Örkény, Weöres, Szabó Magda és Pilinszky már a szerző érintésnyi terében jelennek meg, a rémült szeretettől áthatott, Hajnóczyról és Petri Györgyről írott sorok pedig erős kapcsolatról árulkodnak.
 
S most közeledünk a lényeghez. Tudjuk, mennyi és miféle energia szabadul fel bennünk egy történetre figyelve, míg eljutunk a várakozást követő végkifejletig. De ahhoz, hogy akár egy történetet közöljünk, egy sorsot, egy művet vagy egy bogarat felmutassunk, nekünk, akik a felmutatást végrehajtjuk, kapcsolatba kell kerülnünk vele, mert a kapcsolat az a dolog, ami – akár a valódi műalkotás – „nem múló sebet ejtve” (Robert Frost) képes hatni. Igaz ez színpadi helyzetekre, mindennapi személyközi szituációkra, s különösképp a mester-tanítvány viszonyokra.
 
Háy János csontjáig engedte hatni ezeket az élettörténeteket és életműveket, s most magasba tartja és meséli őket. A velük való kapcsolata hat ránk. Minden úgy lenne, ahogy mondja? Aligha. De átéljük az ő kötődését. (Az ember vérszemet kap, és arra gondol, vajha csinálna egyszer Háy egy dramaturgiai leckekönyvet, kezdő drámaírók számára tekintve át a vérforraló hazai helyzetek sorát, Hildék, Ybl, Lechner meg a többi magyar építész életét hozva elénk, hasonló módon.) 
 
A könyv második felében akadnak durcás formátlanságok, van például, hogy csak hangosan kimondva, lepkehálóval lehet elkapni az állítmányt. Vannak sutaságok, gorombaságok, élőszavas döcögések, amiket kipécéznek mások, nem akarnám népszerűsíteni egyiket sem. Szigorúbb szerkesztő kihagyta volna azt a két-három cikket is (köztük a második Jókai-anyag kiritkult szövetét), amik csak foglalják itt a helyet. Szellemesek viszont a fejezetcímek, s szépek a gondosan formált, érzékekre és érzelmekre ható zárlatok. Háy megadja a módját a főhősöktől való búcsúzásnak is. 
 
A könyv – kiadót is dicsérő – legfőbb erénye azonban egy jól körülírható magatartás. Most, mikor erőből mondják meg, hogy ki az író és mi az irodalom, kezünkben egy hétszáz oldalas könyv, mely nem központi ukázt akar közölni. Gondolati frissesség és kecses elháríthatóság jellemzi. Nem azt állítja valamiről, hogy az úgy van, hanem azt mondja, hogy ő arról ezt és ezt gondolja. A magyartanárok java része nem tud élni ezzel a kiváltsággal. Egyrészt azért, mert megmondják nekik, hogy mit gondoljanak, s innentől fogva nyilatkozniuk is tilos, másrészt, s ez a nyomorúság mélye: van, aki azt akarja, mondják csak meg neki, hogy mit gondoljon, az a biztos. Képzeljük el pár kortárs pedagógus-olvasó kétségbeesését. Háy könyvével a kézben nem lehet megúszni a gondolkodást. De mivel a könyv nem az, aminek hirdetik, egyet kell értenünk Arató László „fogyasztóvédelmi” jajkiáltásával.
 
A virtuális asztalon, mely mellé Háyjal együtt letelepedhetünk, sör habzik vagy frissítő akármi. S egy hasonlattal élve, a szakma nagyjairól és az ő gyártási titkaikról most nem a faipari mérnök, nem is a bútortörténész vagy a beszállító erdész, hanem – muzeológusi cérnakesztyű nélkül érintve a műveket, s fölmordulva az illesztési hibák láttán – maga az asztalos beszél. Úgy, hogy érezni a műhelybeli faforgács illatát. 

Szerző:  Háy János,  Cím:  Kik vagytok ti?,  Kiadó:  Európa,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  712 oldal,  Ár:  7499 Forint