Valamelyik nap épp azon gondolkodtam, hogy miként is festene a világ, ha mindenki a gyermekkori álmai szerint élne. Hány mozdonyvezető és kukás lenne hirtelen a sok sales manager és pr-os helyett, hányan ennének negyvenévesen is nutellát fagyival ebédre, majd hosszan gondolkodnának azon, hogy tényleg megér-e egy batmanes felső egy pókemberes alsógatyát.
Felnőttek vagyunk, vagy inkább fölnőttek, akik a kalapban már nem az elefántot lenyelt óriáskígyót látjuk, s legfeljebb képzeletben próbálunk visszalépni gyermekkorunk egyre nehezebben hihető terepasztalára. Nem csoda, hogy filmek garmadája lovagolta már meg ezt a nagyon furcsa időutazást, a visszaruccanást a gyermekkori énünkhöz. A Bruce Willisszel nehezített A kölyöktől, amelyben a munkamániás negyvenest téríti vissza az élethez saját gyermekkori énje, az Eddie Murphyvel operáló Seholországig ível a kínálat, ahol a szintén munkamániás befektetési tanácsadóval fedezteti fel a lánya, hogy nem butaság gyereknek lenni a felnőttek között.
A német rendező Markus Geller és forgatókönyvírója, Oliver Ziegenbalg pedig gondolt egyet, és ezt a vágyakozást, amelyről néha nem is tudjuk, hogy mennyire égető, összekötötte Alexander Payne Nebraskájával, az elérhetetlen álom utáni hosszú út élményével. Így kettős road movie-t kaptunk: az országutat járó testvérpár történetét, akik a megtett kilométerekkel párhuzamosan odabent is végigzötyögik a lelki átalakulás (vagy visszatalálás) állomásait.
Történik, hogy a munkamániás Christian (Lars Eidinger) Szingapúrból repül haza az apja temetésére, ahol máris összebalhézik a harminc éve nem látott bátyjával, Georggal (Bjarne Madel). Az ellentéteket egy pingpongmeccs simítja el a szülői ház padlásán, a gyermekkor legfontosabb helyszínén.
 Jelenetek a filmből |
Ahol meg is történik a csoda: az asztal alatt felfedezik a kamaszkorukban összeállított nagy utazás tervezetét a sajátos szabályokkal (pl. végigenni egy görög étterem teljes étlapját), amelyet annak idején mopeddel terveztek megtenni. A cél: az út végén belepisilni a Balti-tenger vizébe. A terv abszurditása és a gyermekkori emlékek annyira megmámorosítják az amúgy is kapatos testvéreket, hogy azon melegében (a temetésre húzott fekete öltönyükben) robogóra pattannak és nekivágnak az útnak. Természetesen ezer és egy kaland éri őket az úton.
A hasonló filmek egyik nagy csapdája, hogy a nagy jellemalakulás (vagy visszaalakulás) közepette ne lépjen bele a giccs oly sokszor felkínálkozó csapdáiba, vagyis olyan arányérzékkel építse fel az utazást tarkító epizódokat, hogy még érdekes legyen, de már ne legyen szájbarágós. Markus Geller mozija, a 25 km/h – Féktelen száguldás biztos kézzel megy végig a vékonyka ösvényen. (A cím a mopedek végsebességére utal.)
Ügyes ritmusérzékkel adagolják az önfeledtebb és sosem harsány humort a mélyebb problémákat is felszínre hozó lelkizésekkel, hiszen az út szépen lassan rávilágít mindkettőjük életének gyönge pontjaira. Christian annyi pénzt keres, hogy nincs ideje élni, Georg pedig bezárta magát a saját önfeláldozásába, ám önbizalomhiánya sem engedi, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne. A vígjátékhoz kissé hosszúnak tűnő játékidő, a majd’ két óra messze nem olyan döcögősen telik el, ahogy hőseink haladnak előre a maguk kettős útján. Geller ugyanis mindig a giccshatárnál vagy még előtte vágja el a jeleneteket, így a film nem veszíti el a finom iróniáját, s pont annyira marad érzelgős, amennyi még nem nehezíti el a történetet.
 A képek forrása: MAFAB |
S bár sem a főszereplők figurájában, sem a történet csavarjaiban nincs különösebben eredeti, a filmet belengő remek hangulat, a jól eltalált utazási sebesség, Németország tájai, saját bakancslistás vágyaink tovább színesítik az amúgy sem szürke alkotást. Hiszen Christian és Georg helyettünk is utazik és küzd, hogy elhiggyük: van kiút a mókuskerékből, csak legyen elég erőnk meglépni a váratlant, és kitartani mellette akkor is, ha neadjisten épp egy erdőben nyilaznak ránk, mert visszaloptuk a fogadáson elvesztett mopedjeinket.
A Féktelen száguldás igazi aduja a jó hangulat mellett a két főszerepet alakító színész remek összjátéka. A magának való morcos, falusi asztalos Georg pompásan egészíti ki a saját elfojtott vágyaival küzdő, munkába temetkező, ám valójában nagyon is eleven Christiant: Madel visszafogottabb játéka Eidinger szeleburdiságát, gazdagabb mimikáját. S ha nem is nyernek meg minden ütközetet (így kerülve ki a giccs egyik csapdáját), a háborút mégis diadallal zárják: eljutnak új életük első lépéséig.
Geller mozija éppen oda torkollik, ahová szánta, nézője mégis úgy állhat fel a székből, hogy csupa meglepetés érte: nem nyomtak le a torkán semmilyen disney-s tanulságot, nem próbáltak mindenáron könnyeket csalni az arcára és konyhafilozófiával sem etették. (Sőt: a film finoman parodizálja a divattal párosuló új „vallást” is, amely magabiztosan hirdeti lapos tanait.)
Ez az a film, amellyel nem vallunk szégyent az első randinkon, hiszen mellékhatások nélküli, üzembiztos szórakozás. Könnyed, fesztelen, ám nem súlytalan. Szereti az életet, ám nem hatódik meg tőle különösebben. Mesél és nem fecseg, karakterei viccesek, és minden ízében átélhető. Markus Geller pedig lassan szakértőjévé válik a testvérpáros road movie-nak, hiszen korábbi filmje (Szimpli) is hasonló húrokat penget. Nem lepne meg, ha valamelyikből Hollywood egy napon leforgatná a maga verzióját. Egy hús-vér Dumb és Dumber mozit testnedves poénok nélkül. Tán még Bruce Willis is kaphatna benne egy kisebb szerepet.