Wiener Festwochen 2019
2019.07.23.

Júniusban még mindig Bécsbe érdemes kirándulni annak, aki kíváncsi, hogy hol tart ma és várhatóan merre halad a színház. JÁSZAY TAMÁS JEGYZETEI.

A cím alapján joggal gondolja most az olvasó, hogy akkor minden rendben van, mert ahol valami befejeződik, ott nyilván elkezdődik helyette valami más, ideális esetben jobb, szebb, satöbbi. Rossz hírem van: annak alapján, amit a Wiener Festwochenen töltött szűk egy hétben láttam, nemigen tudom vagy merem kikövetkeztetni, hogy mi következik most. (Ja igen, most olyan színházról beszélek, ami lakmuszpapírként jelzi a világ kurrens állapotát. A többi csak móka és kacagás, ugye.) Arról, hogy átmeneti időket élünk, hogy nem kizárt, hogy egy nagy kataklizma előtti utolsó pillanatokat élvezzük (?), gondolkodnak épp elegen; engem most az érdekelt, hogy a kortárs világszínházban mi csapódik le mindebből. A nagyon eltérő esztétikájú előadások instant receptet nem kínáltak a kiútra, inkább regisztrálták és rendszerezték a tüneteket, a következő lépést gálánsan ránk bízva. Ebben a cikkben három előadásról szóló jegyzeteimet teszem közzé, aki akarja/tudja, elcsípheti őket. Persze nem nálunk: valahol Európában.

Robert Wilson: Mary Said What She Said 

Isabelle Huppert az előadásban. Fotók: Lucie Jansch
Isabelle Huppert az előadásban. Fotók: Lucie Jansch

Ahogy a nagykönyvben meg van írva: igen, ilyen egy/a Wilson-előadás, mert ilyennek kell lennie. Ez most tiszteletlenül hangozhat, és picit az is. Mert miközben nézem a tényleg milliméterről milliméterre lenyűgöző konstrukciót, azon tűnődöm, hol van mindebben a lélek. Ne legyek igazságtalan, van benne, nagyon is, meg hát Isabelle Huppert-t – akinek az emblematikus Orlando és a Kvartett után ez a harmadik közös munkája Robert Wilsonnal – látni és hallani kivételes élmény, nem a celebség miatt, hanem azért, mert amit ebben a szünet nélküli másfél órában művel, az félelmetes. 

Stuart Mária kivégzés előtti utolsó percei különleges nagyító alá kerülnek: Darryl Pinckney kifejezetten Huppert-nek írt monológja, ahogy maga az előadás is, olyan, mint egy gigantikus örvény (és ez Ludovico Einaudi szándékosan túl hangos, barokkosan áradó, repetitív, kimerítő zenéjének is köszönhető). Az örvény mindent és mindenkit magába szippant, (legalább) egy korszakot, sok életet és még több halált. Nehéz követni a szöveget, és nem csak azért, mert (ennyire) nem tudok franciául, hanem amiatt, mert a textus burjánzó, élő labirintus, zsákutcákkal, kitérőkkel, tükrökkel. A korok, helyek, emlékek, nevek nehezen kiszámítható kavargását nem ellensúlyozza, hanem még feszültebbé teszi a rafinált wilsoni esztétika. 


A színpad nézőtér felőli szélén és a legmélyén található, két vakító fénycsík közé van beszorítva a sokáig szoborszerűen mozdulatlan Mária, akinek csak kecses kontúrját, de arcvonásait nem látjuk az előadás végtelen hosszúságú első egységében. Nekünk háttal, valószínűtlen lassúsággal közeledik felénk, de az egyes lépések észrevehetetlenek. A figurát keretező, gyönyörűen és természetesen perfektül világított operafólia mögött folyamatosan süllyednek, emelkednek a lámpák, szürreális színekkel, amorf alakzatokkal körbevéve a felénk sodródó, de minket sosem elérő, magányos nőalakot. Wilson évtizedek óta rutinosan csapja be az érzékszerveinket, és hiába látom sokadszor, megint ámulok a trükkjein.

Talán mi is ezt tesszük majd a halál kapujában: pletykák, intrikák, emlékek, rémálmok, szolgálók, szeretők, nyelvtörők vég nélküli, lihegős kapkodással prezentált sorozata a szavakkal megragadni próbált, de valójában félelmetesen illékony, nyomasztó valósággá sűrűsödik. Huppert Máriája mozdulatlanul is lohol: űzött vad ő, aki most utoljára el akarja mondani, ki akarja kiabálni az igazságot, mindazt, amit megélt, amit látott, amit érzett. Ám a szavak nem engedelmeskednek, egymásra torlódnak, néha meg- és szétszakadnak, ilyenkor az Huppert testét viselő, abroncsos szoknyába, fűzőbe, csipkébe, holtsápadt arcfestés mögé bújtatott bábu megakad, monomániásan ismételgeti a neki tetsző hangzású szavakat, kifejezéseket. Küzd és küszködik, de minden hiába, a gondolatfolyam lehúzza, megfojtja, maga alá temeti. Megkönnyebbülünk, amikor elillan a szemünk elől. 

Romeo Castellucci: La vita nuova

A mai európai színház egyik legnagyobb gondolkodója Romeo Castellucci, és ezt szó szerint értem: filozófus ő, saját, a beavatottakon kívül nem feltétlenül tömegeket megszólító esztétikával, mely igen gyakran zavarba ejtő távlatokkal ajándékozza meg nézőjét. A La vita nuova című, tavaly Brüsszelben készült installáció-performansza ugyanakkor úgy elitista, hogy egyáltalán nem az. Leírva banális, élőben elgondolkodtató, egyes elemeiben felkavaró, ami meg a működési mechanizmusát illeti, késleltetett hatású. Szóval tipikus Castellucci. 

La vita nuova. Fotók: Stefan Glagla
La vita nuova. Fotók: Stefan Glagla

A bécsi Gösserhalle egyik mély és széles csarnokában vagyunk, előttünk három hosszú sorban majd’ harminc autó, fehér védőponyvával letakarva, mind szabályos rendben, egymás mögött parkol. Enyhe füstköd, szolid tücsökciripelés. Világvégi parkolóház vagy szerelőműhely a helyszín, éjjel, elhagyatottan. A járművek titkos életébe lesünk be a közel egy órában, vagyis abba, hogy mi történik velük és általuk, amikor még/már használaton kívül vannak. 

Az autók közül valószínűtlenül magas, jól megtermett fekete férfiak bukkannak fel, kettejük kezében gumiabroncs, testükön fehér kezeslábas. A munkaruhák lekerülnek, alattuk egyszerű, mégis díszes papi ornátus. Az öt férfi tömör, magassarkú női szandálba bújik, érezhetően valamiféle rítushoz készülődnek, a csarnok tőlünk távol eső pontján, nekünk háttal bele is fognak a szertartásba. Majdnem néma ténykedésük titokzatos kód szerint zajlik, a kevés kellékkel (nyurga faág, jókora rézkarika) valódi, nem mesterkélt áhítattal bánnak. 

A köztük lévő gyengéd, figyelmes kapcsolat szétszakíthatatlan láncolatba vonja őket, és ha a színház energiaáramlás, akkor itt egy komplett erőművel van dolgunk. A java persze hátravan, az egyik ütött-kopott Mercedest puszta kézzel oldalára borítják a férfiak, és Castellucci enigmatikus jelképgyárában koponya, narancs, görög váza is előkerül majd.


A gyönyörű, rejtélyes lények tudomást vesznek rólunk is a maguk álmatag-hipnotizált módján, mindenesetre egy másik időből, egy ismeretlen univerzumból érkező látogatók ők. Vagy mi lennénk azok? Lehet, hogy a jövőben járunk, az európai (persze nem a magyar) színház által manapság egyre gyakrabban tematizált poszthumán világban, ahol az európai ember nélküli, de annak tárgyi emlékeit őrző valóságban egy kis közösség újraindítja a nagy körforgást? „Az új életet ünnepeljük ebben a katakombában” – hangzik el a mondat a nézők néma gyülekezete előtt celebrált mise vége felé. 

A színházcsináló Castelluccit nem érdekli a napi politika, se a kiáltványok, nem akarja megváltoztatni, se megmenteni a világot, ennél tágasabb, távolibb perspektívában gondolkodik. A La vita nuovában nem jövendöl, nem vádaskodik, csupán meditációra invitálja azokat, akik hajlandóak a spirituálissá tett történelemben kalandozni.

Lia Rodrigues: Fúria

A fenséges és megfoghatatlan után a gátlásokat elszabadító, a hús és az érzékek erejét demonstráló, másképp félelmetes karnevál ideje jön el Lia Rodrigues Fúriájában. A táncosként a hetvenes évek óta aktív Rodrigues másfél évtizede költöztette társulatát Rio de Janeiro egyik favelájába, a Complexo de Maréba. A favela nyomornegyed és turistaattrakció, a szó szoros értelmében a földből kinőtt város, vagyis annak groteszk és szegényes karikatúrája: akárhogy is, milliók élnek ezekben a többségében illegálisan születő és gyorsan izmosodó, nem ritkán minimális infrastruktúrával rendelkező, a drogkereskedők által uralt, és mindezen riasztónak ható jellemzők mellett mégis sajátos ízű kultúrával rendelkező képződményekben. 

Ellenséges és bizonytalan a közeg: a műsorfüzetbe írt bevezető szerint Brazíliában 25 percenként meggyilkolnak egy fekete bőrű nőt vagy férfit, de komoly diszkrimináció sújtja a meleg vagy transznemű közösség tagjait is. A „veszélyesen élnek” itt nem üres frázis, hanem egy teljesen átlagos hétköznap leírása. (Hogy kerül mindez a császárvárosba? Az, hogy a nyugat-európai rangos fesztiválok egyre több előadást hívnak Afrikából, Távol-Keletről, Dél-Amerikából, az utóbbi néhány év fontos fejleménye. Meg kell tanulnunk ezeket az esztétikákat érteni, értékelni, meg persze komolyan gondolkodni rajta, hogy mi az, ami elválaszt és összeköt a már nem is olyan távoli, nem is olyan egzotikus világokkal.)

Rodrigues üres színpadán hátul jókora szemétkupac: ruhák, lomok alkotják a dombot, aminek a „földje” egyszer csak pulzálni, mocorogni kezd. Mintha élőhalottak bújnának elő a föld alól, ahogy alkotóelemeire, majd emberi alakot felvevő lényekre szakad szét a nagy kiterjedésű térelem. Menetelnek, trappolnak, futnak az előadás egy órája alatt egyre hangosodó, egyre nehezebben viselhető, az új-kaledóniai őslakosok, a kanakok tradicionális muzsikáját felhasználó repetitív zenére. 

Fúria. Fotó: Sammi Landweer. A képek forrása: Wiener Festwochen
Fúria. Fotó: Sammi Landweer. A képek forrása: Wiener Festwochen

A kilenc táncos jó ideig nem tesz mást, csupán körbe-körbe vonul és menetel a színpadon az egyre őrjítőbb zenére, de persze az előadás kacér ördöge a részletekben rejlik. Ahogy a kusza, darabos, egymást érintő mozdulatok lassan összekapcsolódnak, a szemnek (és az agynak) van ideje tűnődni a hol banális, hol váratlan formációk jelentésén. Talán vallási processziót, körmenetet, valamiféle örömmel és életerővel átitatott felvonulást látunk, ami aztán egy ponton kisiklik, torzulni kezd. Profán szentképek, bizarr, emberekből épült konstrukciók, élő, lélegző robotok orgiasztikus divatbemutatója. A lassú szertartáson azonban rés támad, az oda befurakodó titokzatos erő egyre nagyobb teret követel magának, a táncosok kénytelenek átadni magukat az eksztázisnak.

És micsoda táncosok: a táncszínpadon még mindig megrendítő ereje tud lenni a nem tökéletesre formált testek interakciójának, különösen ha a magukból egyre inkább kivetkőző játszók olyan megszállottsággal és hittel vetik bele magukat az előadásba, mint itt látni. A hangerő növekedésével és az egyre provokatívabb, mert egyre kevesebb határt ismerő mozgások, gesztusok, akciók burjánzásával a színházterem szinte felrobban a feszültségtől. 

És akkor végre az is leesik, hogy a közösség ünnepe itt valójában a mindent és mindenkit elsöprő, pusztító forradalom előképe. A címbeli fúria láthatatlanul lopakodott be a színpadra. És csak arra vár, hogy amikor már mindenki a saját személyiségét feladva az őrület határára sodródott, akkor végleg átvegye az irányítást a lelkek, a testek, a mi egész világunk fölött.