Jó estét nyár, jó estét szerelem / Budapesti Nyári Fesztivál, Városmajori Szabadtéri Színpad
2019.07.21.

A Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében erősen félrevisz a romantikus dráma műfaji megjelölés. Fejes Endre történetében eleve nincs túl sok romantika, a Budapesti Nyári Fesztivál előadásából pedig a dráma hiányzik. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Kálid Artúr, Jaskó Bálint
Kálid Artúr, Jaskó Bálint
1962. október 1-jén halálra ítélték Szöllősi György szerszámlakatost, aki július 12-én a Normafa közelében borotvával átvágta a 25 éves S. Ildikó torkát, és hogy a holttestet eltüntesse, azt fel akarta darabolni, de csak a fejet tudta levágni. Lengyel, izraeli, görög diplomatának adta ki magát, washingtoni követ apukával, szintén követ zürichi nagybácsival, és nem csupán a nők előtt, akiknek udvarolt és házasságot ígért, akikre néhány nap alatt elköltötte a fizetését elegáns éttermekben – utána pedig hetekig éhezett –, akikkel azonban nem lépett semmilyen szexuális kapcsolatba. Hanem munkahelyén is, ahol jó munkaerőnek tartották, de a nagyotmondással, a valóságnak lefestett hihetetlen álomvilággal, amibe a korabeli beszámolók szerint Szöllősi egyre inkább bezárult, nem tudtak mit kezdeni munkatársai. Ha számon kérték rajta a meséket, agresszívvé vált, bosszút állt, volt olyan hölgy, aki kérdezősködött utána, azt feljelentette a munkahelyén, egy másiknak mérgezett italt küldött. A korabeli közvéleményt élénken foglalkoztatta az ügy, amit egy aberrált szexuális bűnöző, nem pedig egy gyógykezelésre szoruló pszichiátriai beteg tettének értékeltek.
 
Törőcsik Franciska
Törőcsik Franciska
Hét évvel később jelent meg Fejes Endre e bűnügyi hírből inspirálódott regénye, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, ami hasonlóan a korabeli nagy könyv- és színházi siker Rozsdatemetőhöz, meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg a konszolidált Kádár-rendszer proletariátust érintő képmutatásáról. 2019-ben – különösen egy prózai adaptációban, nem a Presser–Sztevanovity-féle 1977-es musical színrevitelével – lehet innen értelmezni publicisztikához közelítő történelmi leckeként vagy közös múltunk feldolgozásaként. És ha a kontextustól megfosztjuk, és kitágítjuk – Fejes alapvetően sematikus ábrázolásmódja és egyszerű szembenállásokra építő karakterei ezt lehetővé teszik –, egy akár ma is érvényes olvasatot is kaphatunk: egy különösen kegyetlen sorstragédiát, amelyben a hübriszt nem a magát Viktor Edmannak kiadó sötétruhás fiú követi el, nála jóval gőgösebbek az áldozatok. Aki a hazugságot elköveti, tiszta marad, aki pedig elhiszi, az tisztaságában is mélységesen hazug. Viktor semmi mást nem csinál, mint tükröt tart az önáltatásnak, és amikor a játékot nem tudja kontrollálni – mert egy ismeretlen és igazi, nem az egzisztenciához kapcsolható külsőségekben gyökerező érzés, a szerelem felülírja addigi saját játékszabályait – egyetlen dolgot kér csak: az elfogadást, a realitással való szembenézést. Az önérzetében sértett nő azonban erre képtelen, hiszen akkor a saját illúzióival is le kellene számolnia. A fiúnak egyetlen logikus menekülési útvonala van, a gyilkosság.
 
A Városmajori Szabadtéri Színpadon a történetet az általános felé viszik az alkotók, nem engedik, hogy a külsőségek a korba ragasszák, vagy elvonják róla a figyelmet. Az indító zene (zeneszerző: Vranik Krisztián) krimis-film noir-os hangulatot teremt. A játék tere (díszlettervező: Klimo Péter) absztrakt és praktikus minimalizmuson alapszik: egy jelzésszerű installáció, egy nem különösebben bonyolult lépcső-/dobogórendszer. A fokok külső szélein álló neoncsövek – színük változása helyszínt, időt jelöl – némiképp atmoszférát teremtenek. A tér legmagasabb pontján, középen egy forgóajtó és két kirakati ablak fémkerete, utóbbiakra függönyszerűen átlátszó takarófóliát aggattak, ami nyakba tuszkolva éttermi szalvéta, lebegtetve fátyol, de stilizált hullazsáknak is alkalmas. A színes női ruhák sziluettje körülbelül korban tartja a történetet, a fregolizás miatt is szükséges parókák viszont mintha egy évtizeddel közelebb hoznák azt hozzánk (jelmeztervező: Őry Katalin). A helyszínjelölésre is használt epizódfigura-jelmezek szellemesek: különböző poharak a pincér mellényén, méretes, márkahelyes Cinzano felirat a boltos kabátján, a fodrászok kötényén hajszárító, olló, fésű, jól olvasható a munka szó a főnök köpenyén a gyár irodájában. (A ruhák legszebbje különben az eleven és vibráló, balatoni festmény témájú pongyola.) A minták frappánsak és humorosak, a 60-as évekre jellemző plakátszerűséget is hordozzák, és gyakorlatiasan sűrítenek. A nézőt orientáló információt azonnal dekódolhatóvá teszik, bár ha valakinek még ezeken túl esetleg problémát okozna, hol járunk épp, hangkulisszával, bejátszott zajokkal, zörejekkel is segítik az étterem, a fodrászat stb. azonosítását. Felfedezhető itt-ott a koreografikus kifejezésmód használata (koreográfia: Blaskó Borbála), kifejezőek a Gellért-hegyi párok légyottjai, de az efféle fizikalitásból többet elbírt volna az előadás. És nem csupán azért, mert vizuálisan izgalmasabbá tette volna azt, amit látunk, hanem azért is, mert a jelentéssel felruházott metaforákkal eggyel több esélyt kapott volna a néző – és a színész –, hogy a történetben emberi kapcsolatok szülessenek meg.
 
Jaskó Bálint, Törőcsik Franciska. Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál
Jaskó Bálint, Törőcsik Franciska. Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál
Csak Jaskó Bálint alakít állandó karaktert. Ő Viktor, aki szinte végig ugyanabban a sötétkék öltönyben és halványzöld ingben van, csak a gyár irodájában, a főnökével való találkozáshoz veti le ingjét és cseréli le zakóját – egy szintén kék mintásra – a nyílt színen. Túl sokat nem tudunk meg róla, Hidvégi Nóra rendező nem ad kapaszkodót, így nem érzékeljük, hogy a Sötétruhás fiú a környezetével vagy legalább magával lenne bármilyen viszonyban. Hiányzik a dependencia, a megvetés, a ragaszkodás, a deklarált kívülállás, bármikor robbanni képes elfojtás helyett hűvösen sodródó érdektelenséget látunk. A történet kezdetén konformista módon fogja copfba a haját, főnöke számonkérésénél már kiengedve lobog, de nem kapunk választ arra a kérdésre, miért akar más lenni. Nem érzékeljük azt sem, hol emelődik a tét, hol születik meg az egyoldalú szerelem. A négy áldozat mindegyike Törőcsik Franciska. Nem tudni, ez az összevonás dramaturgi vagy rendezői döntés-e, mindenesetre teljesen indokolt a viszonyok alakulásának ismétlő mintái miatt – ráadásul ugyanazt a virágot kapják –, hiszen alapvetően egyformák ezek a nők: önzők és lelkiismeretlenek, árnyalatnyi különbség csak a ki- és feltörésvágyban, önérzetük keménységében van, amit a színésznő finom distinkciókkal megmutat. Blaskó Borbála, Borsi-Balogh Máté, Györgyi Anna, Kálid Artúr, Ladányi Júlia sűrűn öltözik a fregolizáshoz. Györgyi Anna és Kálid Artúr a karikaturisztikusan elrajzolt szülők. Ebből a lecsupaszított színpadi verzióból (dramaturg: Garai Judit) erősebben kihallatszik a görög tragédia. A három színésznő a szilvaárus lányok empatikusan sugalmazó-segítő kórusa: Ladányi Júlia felvillant valamit az álmodozó és baljóslatot közvetítő fodrászlány figurájából, Blaskó Borbála kalaptól csizmáig feketében köröz, hogy jós virágárus-asszonyként, késes-köszörűsként vagy egyszerűen csak a jelenlétével az elkerülhetetlen tragédiát vetítse előre. Ám ebben az előadásban nincs hangsúly a lélektani momentumokon, vagy ami talán a legfontosabb: azon, hogy az üresség és a felszínesség mégiscsak esendővé teszi az embert. Enélkül pedig még a plakátmagánynak sincs hitele.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Papp Tímea