1962. október 1-jén halálra ítélték Szöllősi György szerszámlakatost, aki július 12-én a Normafa közelében borotvával átvágta a 25 éves S. Ildikó torkát, és hogy a holttestet eltüntesse, azt fel akarta darabolni, de csak a fejet tudta levágni. Lengyel, izraeli, görög diplomatának adta ki magát, washingtoni követ apukával, szintén követ zürichi nagybácsival, és nem csupán a nők előtt, akiknek udvarolt és házasságot ígért, akikre néhány nap alatt elköltötte a fizetését elegáns éttermekben – utána pedig hetekig éhezett –, akikkel azonban nem lépett semmilyen szexuális kapcsolatba. Hanem munkahelyén is, ahol jó munkaerőnek tartották, de a nagyotmondással, a valóságnak lefestett hihetetlen álomvilággal, amibe a korabeli beszámolók szerint Szöllősi egyre inkább bezárult, nem tudtak mit kezdeni munkatársai. Ha számon kérték rajta a meséket, agresszívvé vált, bosszút állt, volt olyan hölgy, aki kérdezősködött utána, azt feljelentette a munkahelyén, egy másiknak mérgezett italt küldött. A korabeli közvéleményt élénken foglalkoztatta az ügy, amit egy aberrált szexuális bűnöző, nem pedig egy gyógykezelésre szoruló pszichiátriai beteg tettének értékeltek.

 

Hét évvel később jelent meg Fejes Endre e bűnügyi hírből inspirálódott regénye, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, ami hasonlóan a korabeli nagy könyv- és színházi siker Rozsdatemetőhöz, meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg a konszolidált Kádár-rendszer proletariátust érintő képmutatásáról. 2019-ben – különösen egy prózai adaptációban, nem a Presser–Sztevanovity-féle 1977-es musical színrevitelével – lehet innen értelmezni publicisztikához közelítő történelmi leckeként vagy közös múltunk feldolgozásaként. És ha a kontextustól megfosztjuk, és kitágítjuk – Fejes alapvetően sematikus ábrázolásmódja és egyszerű szembenállásokra építő karakterei ezt lehetővé teszik –, egy akár ma is érvényes olvasatot is kaphatunk: egy különösen kegyetlen sorstragédiát, amelyben a hübriszt nem a magát Viktor Edmannak kiadó sötétruhás fiú követi el, nála jóval gőgösebbek az áldozatok. Aki a hazugságot elköveti, tiszta marad, aki pedig elhiszi, az tisztaságában is mélységesen hazug. Viktor semmi mást nem csinál, mint tükröt tart az önáltatásnak, és amikor a játékot nem tudja kontrollálni – mert egy ismeretlen és igazi, nem az egzisztenciához kapcsolható külsőségekben gyökerező érzés, a szerelem felülírja addigi saját játékszabályait – egyetlen dolgot kér csak: az elfogadást, a realitással való szembenézést. Az önérzetében sértett nő azonban erre képtelen, hiszen akkor a saját illúzióival is le kellene számolnia. A fiúnak egyetlen logikus menekülési útvonala van, a gyilkosság.

 

A Városmajori Szabadtéri Színpadon a történetet az általános felé viszik az alkotók, nem engedik, hogy a külsőségek a korba ragasszák, vagy elvonják róla a figyelmet. Az indító zene (zeneszerző: Vranik Krisztián) krimis-film noir-os hangulatot teremt. A játék tere (díszlettervező: Klimo Péter) absztrakt és praktikus minimalizmuson alapszik: egy jelzésszerű installáció, egy nem különösebben bonyolult lépcső-/dobogórendszer. A fokok külső szélein álló neoncsövek – színük változása helyszínt, időt jelöl – némiképp atmoszférát teremtenek. A tér legmagasabb pontján, középen egy forgóajtó és két kirakati ablak fémkerete, utóbbiakra függönyszerűen átlátszó takarófóliát aggattak, ami nyakba tuszkolva éttermi szalvéta, lebegtetve fátyol, de stilizált hullazsáknak is alkalmas. A színes női ruhák sziluettje körülbelül korban tartja a történetet, a fregolizás miatt is szükséges parókák viszont mintha egy évtizeddel közelebb hoznák azt hozzánk (jelmeztervező: Őry Katalin). A helyszínjelölésre is használt epizódfigura-jelmezek szellemesek: különböző poharak a pincér mellényén, méretes, márkahelyes Cinzano felirat a boltos kabátján, a fodrászok kötényén hajszárító, olló, fésű, jól olvasható a munka szó a főnök köpenyén a gyár irodájában. (A ruhák legszebbje különben az eleven és vibráló, balatoni festmény témájú pongyola.) A minták frappánsak és humorosak, a 60-as évekre jellemző plakátszerűséget is hordozzák, és gyakorlatiasan sűrítenek. A nézőt orientáló információt azonnal dekódolhatóvá teszik, bár ha valakinek még ezeken túl esetleg problémát okozna, hol járunk épp, hangkulisszával, bejátszott zajokkal, zörejekkel is segítik az étterem, a fodrászat stb. azonosítását. Felfedezhető itt-ott a koreografikus kifejezésmód használata (koreográfia: Blaskó Borbála), kifejezőek a Gellért-hegyi párok légyottjai, de az efféle fizikalitásból többet elbírt volna az előadás. És nem csupán azért, mert vizuálisan izgalmasabbá tette volna azt, amit látunk, hanem azért is, mert a jelentéssel felruházott metaforákkal eggyel több esélyt kapott volna a néző – és a színész –, hogy a történetben emberi kapcsolatok szülessenek meg.

 

Csak Jaskó Bálint alakít állandó karaktert. Ő Viktor, aki szinte végig ugyanabban a sötétkék öltönyben és halványzöld ingben van, csak a gyár irodájában, a főnökével való találkozáshoz veti le ingjét és cseréli le zakóját – egy szintén kék mintásra – a nyílt színen. Túl sokat nem tudunk meg róla, Hidvégi Nóra rendező nem ad kapaszkodót, így nem érzékeljük, hogy a Sötétruhás fiú a környezetével vagy legalább magával lenne bármilyen viszonyban. Hiányzik a dependencia, a megvetés, a ragaszkodás, a deklarált kívülállás, bármikor robbanni képes elfojtás helyett hűvösen sodródó érdektelenséget látunk. A történet kezdetén konformista módon fogja copfba a haját, főnöke számonkérésénél már kiengedve lobog, de nem kapunk választ arra a kérdésre, miért akar más lenni. Nem érzékeljük azt sem, hol emelődik a tét, hol születik meg az egyoldalú szerelem. A négy áldozat mindegyike Törőcsik Franciska. Nem tudni, ez az összevonás dramaturgi vagy rendezői döntés-e, mindenesetre teljesen indokolt a viszonyok alakulásának ismétlő mintái miatt – ráadásul ugyanazt a virágot kapják –, hiszen alapvetően egyformák ezek a nők: önzők és lelkiismeretlenek, árnyalatnyi különbség csak a ki- és feltörésvágyban, önérzetük keménységében van, amit a színésznő finom distinkciókkal megmutat. Blaskó Borbála, Borsi-Balogh Máté, Györgyi Anna, Kálid Artúr, Ladányi Júlia sűrűn öltözik a fregolizáshoz. Györgyi Anna és Kálid Artúr a karikaturisztikusan elrajzolt szülők. Ebből a lecsupaszított színpadi verzióból (dramaturg: Garai Judit) erősebben kihallatszik a görög tragédia. A három színésznő a szilvaárus lányok empatikusan sugalmazó-segítő kórusa: Ladányi Júlia felvillant valamit az álmodozó és baljóslatot közvetítő fodrászlány figurájából, Blaskó Borbála kalaptól csizmáig feketében köröz, hogy jós virágárus-asszonyként, késes-köszörűsként vagy egyszerűen csak a jelenlétével az elkerülhetetlen tragédiát vetítse előre. Ám ebben az előadásban nincs hangsúly a lélektani momentumokon, vagy ami talán a legfontosabb: azon, hogy az üresség és a felszínesség mégiscsak esendővé teszi az embert. Enélkül pedig még a plakátmagánynak sincs hitele.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.