Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HA „ELMÚLNAK AZ ELMULNIVALÓK”

Závada Pál: Hajó a ködben
2019. júl. 16.
Vitái ellenére is összetartó és túlélő közösség krónikáját írta meg Závada Pál. A szereplők nagy súlyokat cipelnek és többes szám első személyben beszélnek, ami jelenti a szerteágazó, mégis egységes családot, de a korabeli magyar elitet is. A Hajó a ködben mégsem csak a Weiss család menekülésének jelképe, sokkal több annál. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF ISMERTETŐJE.
A többes szám első személy természetesen jelenti a zsidóságot is, amelynek szenvedéséből a Weiss család egészen különleges módon részesül. Mert miként az átlagpolgárok sorsából, úgy a törvények sújtotta hitsorsosok életének tragédiájából is másként jut az iparbárók rokonságának. Hatalmas a távolság a villalét és, mondjuk, a vidéki zsidóság létkondíciói között, ahogy hatalmas a távolság az erre a tényre adott reakciók között is. 
 
Többes szám első személyű a ragaszkodás a család különleges helyzetét biztosító konszernhez is. Ez, a Weiss Manfréd alapította, majd a családba kerülő gazdasági zsenik, elsősorban Chorin Ferenc által folyton biztonságos és produktív módon kormányzott vagyontermelő és erősítő gépezet tette lehetővé a család tagjainak általános jólétét. Miközben, hogy az első kritika alá vont jellemzőt megismerjük, ez a gyár többek között a háborús konjunktúrának is köszönhette fényűző életét. Azaz: ami végül fenyegető árnyként vetült a Weiss-örökösökre, azt az árnyat maga a Weiss-művek is hizlalta, erősítette. További többes szám első személy a regényben (és az annak alapjául szolgáló valóságos történetben is) a hazához tartozik. Politikailag elkötelezett, miniszterekkel, sőt magával a kormányzóval is jó viszonyt ápoló, a parlamentben felsőházi tagként jelen levő családfők, akik lojalitásukkal jóval azután is kitartanának Magyarország mellett, hogy az, a „haza” odadobja őket a pusztulásnak.
 

Ebben a relációban vészjósló az a többes szám első személy, amellyel tulajdonképpen a náci Németországhoz, konkrétan az SS-hez, annak gazdasági főnökéhez, Becher ezredeshez kapcsolódik a család: hiszen a vele kötött üzlet tulajdonképpen szembeállítja őket a magyar érdekekkel. Závada Pál ebben az új regényében egy általa már eddig is konzekvensen és remekül alkalmazott narrációs technikával operál tehát, a „mi” és benne az egyén körülményeinek megrajzolása, az ezzel járó végtelen számú feszültség egy helyen való felmutatása, az ezek közti kapcsolatok leírása teszi a regényt dinamikussá, izgalmassá. És akkor még nem is beszéltünk egy romantikus szálról, egy családi drámáról a drámában, egy kitalált személyről, Kohner Artúrról és feleségéről, valamint a szintén a családhoz tartozó, de a regényben titkos szeretőként is jelenlévő Valériusz Loláról. Ők hárman azok, akik a narrációban személyes hangjukkal is megjelennek, sokszor szinte hirtelen előbukkanva, majd újra elhallgatva. 

 
Ők a fikció, talán azért, hogy legyen egy másképpen súlyos dilemma a regényben. Érzelmi életükön keresztül embereket ismerünk meg, nem csupán a Weiss-művek egy tagját, vagy a vészkorszakban, a nagy történelmi kataklizmában menekülő alakokat. Ilyen alak még a létező személyről mintázott Weiss Judit, aki a család lelkiismereteként szerepel. Ő a drámai hős, az ellenpólus, karaktere egy nyilván fontos regényszervező elv miatt került a szövegbe. Szerepe szerint ő tudja a legtöbbet az országban zajló szörnyűségekről és ő az, aki ezeket nem viseli el: szimbolikusan és nagyon valóságosan is ellentmond a menekülés bármilyen módjának, így vállal sorsközösséget a többi, menekülésre képtelen üldözöttel.
 
Számára feldolgozhatatlan a tény, hogy miközben a „mi” (értsd: zsidóság, ország, emberek) megsemmisül, ő pénze és összeköttetései révén megmenekülhet. Öngyilkos lesz, búcsúlevelet is hagy. Ez a szentimentális szál az addig nagyon kimérten és szikáran fogalmazó szövegből valamelyest kilóg. A szerző itt – talán a nagy dilemma feloldása érdekében – olyan engedményt tett, amiért nagy kár. Ugyanis a helyzet feloldhatatlan. Weiss Judit drámája a regényben nem több önigazolásnál, ami azért tűnik számomra feleslegesnek, mert alapvetően nincs helyes megoldás. A dilemma feloldása ugyanis (erkölcsileg igazolható-e a család menekülése, miközben százezrek pusztulnak el?) ott kezdődhet, hogy erkölcsileg igazolható-e maga a helyzet, amiben ezt a döntést meg kellett hozniuk. Azaz: a történelmi szituáció, amelyben egy ország saját állampolgárait fenyegeti halálosan, eleve lehetetlenné teszi a megfelelő megoldást. Tudom, végtelenül egyszerűnek tűnik ez az érvelés, de a Hajó a ködben példája is mutatja, hogy nem az a bűnös, aki a tragédiától menekülne, hanem az, aki a tragédia létrejöttében felelős. Ezzel együtt Weiss Judit megoldása a saját morális parancsának teljesítése, ily módon önző aktus, elismerendő, de követhetetlen.
 
Lola, Helén és Artúr története a kapcsolatok jól ismert működési elvei szerint zajlik, a megcsalások és csalódások hálózata, a vívódások a maguk mikrokörnyezetében épp olyan súlyúak, mint nagyban maga a háború. Závadától szokatlan, hogy ennyire visszafogottan ábrázolja a kiemelt hőseit. Technikailag azonban mindez érthető: a regény poétikai központjában nyilvánvalóan a család menekülésének története áll, e három szereplő magándrámája szolgálja a regényt, de nem hordozza, bár Kohner, gyenge ellenpontként, a németek helyett a magyar kormányzattal való megegyezés lehetőségét latolgatja. Persze, ezzel együtt egy átlagos regényíró átlagos regénye boldog volna, ha ilyen karakterábrázolásokat és cselekményszövést fel tudna mutatni. (Csak a bennem élő Závada-olvasó elégedetlenkedik kicsit, el lettem kényeztetve például a Milotával, de ez az én bajom, nem a szerzőé.) 
 
A kulcstörténet a maga módján lineárisan folyik, néha hömpölyög előre. Az események egy része visszaemlékezés, másik része családi megbeszélések sokszor pontosan egymástól el nem különíthető leírása. Minden kétséget kizáróan a csúcspont a család megmenekülését egyeztető megbeszélés Chorin Ferenc és a menekülési ajánlatot tevő Kurt Becher SS-tiszt között. Pars pro toto az egész helyzet benne van ebben a jelenetben, ahol a nemrég elhurcolt, aztán szabadon engedett iparmágnás Chorint, aki jogilag még felsőházi tag (miközben miniszterek vannak már fogságban), és hatalmas vagyon felett diszponál, a tőle elkobzott villában fogadja az egyébként a zsidóság teljes megsemmisítésén fáradozó náci Németország, közelebbről az SS képviselője, hogy szerződést kössenek. Ez a(z egyébként a történeti valóságban nagyjából ebben a formában megvalósult) abszurd helyzet – különösen Závada zseniális leírásában – többet mond el minden előzetes felvezetésnél és későbbi magyarázatnál. A Weiss Judit eseténél említett dilemma feloldását is itt találhatjuk meg. Azaz: hogyan lehetne ennek a megállapodásnak bármelyik formai vagy tartalmi elemét épeszűnek, normálisnak, hétköznapinak nevezni, mikor már maga a helyzet is abszurd? Illusztrálja ez az apró részlet, a teljesség igénye nélkül:
 
Becher most megkérdi, hogy tölthet-e valamit. Köszönöm, Laphroaigot, feleli gondolkodás nélkül Chorin, s ahogy Becher felkel, és zavartan szabadkozva keresgélni kezd az italszekrényben, még utána szól, hogy jeget nem kér. Kicsit vár még és csak aztán könyörül meg az alezredesen: Az alsó polcon, hátul. Á, megvan, emeli ki a tiszt az üveget, forgatja a szemelőtt, s most már úgy érzi viszonoznia kell az iparbáró pimaszkodását: Chivas Regalunk nincsen? Legutóbb még volt, vonja meg a vállát Chorin, majd előrehajol, és oldalra döntött fejjel próbál belesni a palackok közé, de úgy látom, azóta …megittuk.” És aztán Chorin „föláll, megkerüli az íróasztalt és kihúzza Becher lábánál az egyik alsó fiókot, és kivesz belőle egy tubust. Csak egy balzsam… a keléseimre… Persze, persze… Bakancs…? Nem, kihallgatás.” De az a részlet is súlyos, ahol Chorin felveti, hogy a németek rászoríthatnák a magyar államot a tulajdon tiszteletben tartására: „Becher most elvigyorodik. Jól értem, báró, hogy maga most voltaképpen a magyar állam eljárása miatt reklamál? Énnálam?, és hitetlenkedő derűvel ingatja a fejét. Chorin, maga igazán szellemes ember. Köszönöm, hajol meg egy picit ültében a báró.”  
 
Mielőtt a regény megjelent volna, Závada színdarabot írt a szövegből. Az előadást nem láttam ugyan, de a róla szóló kritikában az olvasható, hogy „Chorin példának okáért egy polgári színmű stílusára hajazó kedélyes modorosságban társalog a polgári etikett szabályai szerint az SS-alezredes Kurt Becherrel.” Nagyon kíváncsi volnék az előadásra, mert a regényben éppen ez, a hétköznapiság működése és működésképtelensége fagy bele a szituációba. Minden pillanatban kacagni lehetne, ha nem egy SS-tiszt és egy halálraítélt volt mauthauseni rab „kedélyes” beszélgetéséről lenne szó. Igaz, a két szereplő minden mozdulatát, szavát, sőt gondolatait is narrálja egy mindentudó hang. Így követhetjük végig a megállapodást hozó megbeszélést. Amelynek végeredménye tulajdonképpen hazaárulás, hiszen a magyar vagyon (magyar vagyon!) tartós bérletben 25 évre német kézbe kerül, mégpedig komoly ellenszolgáltatásért cserébe (anyagiak és szabadulás, illetve élet). Az olvasó pedig elgondolkozik: 1969-ben járt volna le a bérlet, ha nem jön közbe a háború vége, az államosítás, stb. A család ezzel a lépéssel megmenekül, ráadásul, ha az addigi fényűző életet nem is, de egy viszonylag biztos lábakon állót jelent nekik. Persze, komoly lemondások is járnak mindezzel, mindent ott kell hagyni, ami eddig biztonságot, jövőt, életet jelentett, és ez annak tükrében lesz igazán különleges, hogy tudható: százezreknek még ekkora lehetősége sem volt. Mindent elhagyni és életet nyerni: lehetne ez megváltás-történet is, de nem az. Závada nem moralizál, végképp nem sulykol, csak elénk adja a különféle szempontokat, a kiterjedt családban mozgó mindenféle erők által keltett hatásokat, az olvasó pedig dolgozhat a döntésük megítélésének kérdésén.
 
Mankókat is kapunk, a szerző ugyanis különféle utólagos értelmezési szempontokat emel be a szövegbe. Emblematikus a Zsolt Béla (szintén túlélő újságíró) nagyon is valós és dokumentált vádiratának felemlegetése (lásd: Kilenc koffer, 21. Század Kiadó, 2015) és az arra adott Fenyő Miksa-féle védelem. Különleges és üdítő része a regénynek Heltai Jenő szerepeltetése, az ő háborús naplójából (Négy fal között, Magvető, 2017) szinte szó szerint idéz Závada, és mindenképpen jót tesz a szövegnek ez a kíméletlen és egyenes, de mégis sokszor derűs hang. Kohner Artúr hangján halljuk beszélni Heltait, ahogy elmeséli, hogyan nevezték el a „viharos időkre tekintettel” a kanáripárjukat (Kohn és Kohnné), de azt is megtudjuk, mi volt Heltai véleménye a tehetős zsidókról (megmenekülnek, míg a szegények odavesznek). De a napló legkritikusabb mondatai is szinte szó szerint visszaköszönnek, amikor Heltai (Závadánál, illetve Kohner elbeszélésében „János úr”) arról beszél, hogy „a fölkapaszkodott zsidó hozzáhasonult annak az osztálynak a mentalitásához, amelyikbe fölkapaszkodott” és hogy „nincs különbség” és „akkor mi várható ettől az országtól?” 
 
Závada tehát nem ítélkezik, a regény mégis próbál magyarázattal szolgálni, még ha némiképp feleslegesen is. Hiszen – mondom ki újra – minden kiindulópont egy szóban foglalható össze, és ez az életveszély. Még ha megítélni lehet, sőt, nagyon is szükséges, még inkább: pont ettől is lesz fontos ez a regény, elítélni nem lehet. Ítéletre vár persze, hogy például mennyire volt maga a család, a birtokolt gyár és a termelt vagyon részes a háborús eseményekben, vagy például a felsőházi tagság miatt volt-e különleges felelőssége egy iparbárónak? És egyáltalán, melyik hősies inkább: emigrálni, deklarálni egy állapotról, hogy rossz, hogy vállalhatatlan, vagy maradni és menteni a menthetőt?
Ezek a dilemmák, amelyek, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, nem elméleti, hanem szó szerint élet-halál kérdések, találóan lettek megfogalmazva a regény címében. A több Ady-verset is megidéző hajó-kép elsősorban a hasonló címűre utal, amelyben „egy köd-ország Magyarország” és „nincsen itt part, nincsen ember”. De a regényben egy másik verset idéz a Kohner-házaspár, a Tovább a hajóval címűt, amiben a mindig „mosolygó Isten” a főszereplő, aki jól ismeri „a rossz gyermeket,/Az Embert, az ős javíthatatlant,/Ki holnapra már mindent elfeled.”
 
A Závada-életmű újabb fontos darabja nem oszlat ködöt ugyan, nem is világítótorony, de az emlékeztetés fontos munkáját újra csak elvégezte. Mert igaz, hogy „elmúlnak az elmulnivalók”, de nyomtalanul semmi sem tűnik el.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek