Látványossá – és akarva-akaratlanul is jelképessé, hiszen ez a Csárdáskirálynő jóval többnek ígérkezett egy hétköznapi operett-bemutatónál. Vidnyánszky Attila személye és első operett-rendezésének ténye eleve hangsúlyossá tette a margitszigeti nyári műsor e tételét, no és persze az is jó előre tudomásul szolgált, hogy ez a produkció lesz a Kiss B. Atilla-féle új operettszínházi vezetés első, mintegy programadó vállalkozása. Méghozzá nemcsak az alkotói, közreműködői csapat összetétele okán, hanem mert ez a Csárdáskirálynő gyakorlati próbáját kínálta a főigazgatói pályázat olvastán többeket (köztük e sorok íróját is) fejcsóválásra késztető szándéknak: a zenei és szöveghűség körüli "anomáliák" felszámolásának. (Lásd még: "Mint minden zenés színházi darabnak, egy operettnek is szövegíró, tehát társszerző írta a librettóját és egyetlen üzleti célú motiváció, vagy rendezői koncepció sem indokolja a szöveg megváltoztatását.")

Jelenet az előadásból.

Mindezek előrebocsájtása után talán érthető, hogy a július 12-i estén inkább csak harmad-, mint félkésznek bizonyuló produkció a kritikust is komoly zavarba hozta. A befejezetlenség, illetve az esetlegesség félreismerhetetlen jegyei ugyanis nyilvánvalóan kedvezőtlen irányba torzítják az észlelést, s jobbadán megakadályozzák azt is, hogy az alkotói szándék érvényesülhessen és érzékletessé válhasson. Ezt felismerve, bármennyire is csábító a lehetőség: egyelőre mégse tekintsük reprezentatívnak a múlt péntek este látott és hallott eredményt. Vagyis újabb rátekintést kíván majd az őszi kőszínházi bemutató, ám minthogy mégiscsak átestünk egy premieren, álljon itt arról ez a mérsékletre hangolt beszámoló!

Amennyire ez részben a kísérő nyilatkozatokból, részben az előadás révén megállapítható, Vidnyánszky Attila az 1916-os magyarországi bemutatóhoz hű, az operett műfaját és közegét teljességgel felvállaló s egyszersmind történelmi utalásokat és allúziókat játékba hozó Csárdáskirálynőt kívánt színpadra bocsájtani. Ami a hűséget illeti, a "Gábor Andor-féle eredeti szövegkönyv"-ből (azaz az operett librettójának első magyar fordításából) valóban sokkal több hangzott el a megszokottnál – és Gábor Andorban nem is igen kellett csalódnunk. A dramaturgot a színlap szerint egyáltalán nem foglalkoztató előadásban mindazonáltal jócskán akadt új szöveg, s ez korántsem csupán filológiai szempontból tetszett problematikusnak. A többnyire nyilvánvalóan áthallásosnak szánt poénok és bemondások ugyanis túlnyomórészt a középvacak és az egészen pocsék regiszterei között oszcilláltak, s akadt köztük jó pár olyan is, amely még az alapos körüljátszás dacára is szinte észrevétlen maradt: legyen elég itt a Bécsben növögető Adolf – karemeléssel kísért – említésére, vagy a második felvonás osztrák arisztokratáinak megvető felsóhajtására ("magyarok!") utalnunk.

A hűség zenei vonalon is felemás eredményeket hozott, mert bár a vezénylő Pfeiffer Gyula tempóvételeit alighanem igazolja a partitúra, mégis a karmester mintha éppen azt a szabadságot és szabadosságot, azt a rubatót nemigen érezné, amely az operett éltető eleme. Így aztán az ütemek gyakorta kitöltetlenek maradtak, minek következtében a lassúság érzete néha még akkor is ott kísértett a július 12-i előadás során, amikor amúgy forma szerint épp egy-egy gyors szám került sorra.

Összességében megrendezett operett-előadásnak jobbára csak az első felvonás tűnt, jóllehet már itt is akadtak olyan mozzanatok, amelyek kétségek között hagyták a nézőket és a szereplőket egyaránt. (Ilyen volt a bonviván Vadász Zsolt funkciótlan nézőtéri virágos bejövetele mindjárt a darabindító Hej, rózsám alatt, majd elódalgása, hiszen Edvin – itteni írásmód szerint: Edwin – ekkor még nem lehet a színen.) Az expozíció mindenesetre szolidan megvalósult, de már ekkor felismerhetővé vált az előadás néhány olyan jellegzetessége, amely a második-harmadik felvonás dekompozíciójában utóbb kínos mértékű gonddá komorodott. Így hamar, mindjárt Szilvia emlegetett belépőjében szembeötlő volt, hogy a színre hozott havasi kürttel ellentétben a koreográfia jószerint csak hiányában létezik. Mint utóbb kiderült, Bozsik Yvette az előadás egészét alulkoreografálta – és ezen belül felülbalettozta. A tánckar ugyanis szinte csak néhány klasszikus balett-beállás és némi tömegtánc megvalósítására kapott felhatalmazást, a főszereplők pedig még erre sem: ritka tünemény, hogy egy Csárdáskirálynőnek méltán kikiáltott sanzonett szinte alig tegyen tánclépést egy teljes előadás során.

Hasonló, már az első felvonás során felsejlő, majd a szünet után teljesen elhatalmasodó problémát jelentett a szereplőgárda magára hagyottsága, vagyis a színészvezetés vélelmezhető hiánya. Ez magyarázza, hogy mintha többen is a korábbi Kero-féle rendezés elemeinek továbbhasznosításával próbálták volna szöktetni önmagukat. Fischl Mónika (Szilvia) és Vadász Zsolt (Edwin) párosa rokonszenves tartózkodással leginkább a stílusos jelenlétre és az élményszerű szólamformálásra összpontosította előadói energiáit, s közös erőfeszítéseiket siker koronázta, noha a karmester korántsem minden esetben szolgálta kellő alázattal ezt a sikert. Kiss Diána Stázija hazulról hozta a bakfisbájt, de figurát ebből nem formálhatott, s figurát éppígy nem teremthetett a premier valóságos hőse, Laki Péter (Bóni) sem. Ehelyett azonban nagyszerű elánnal viccelte végig az előadás egészét, és ez egyszerre mutatta roppant ígéretesnek és veszedelmekkel fenyegetőnek az itt most keveset táncoló fiatal táncoskomikus jövőjét. Laki ugyanis a rossz poénokat meg a suta és kidolgozatlan szakaszokat is (majdnem) képes a lendületességével hitelesíteni, de legalábbis elfogadtatni velünk, s a magyar operettjátszás távoli és közelmúltjából hamar fölhozhatnánk néhány példát arra, hogy az ilyesfajta sürge komikusi tehetséget mi mindenre fel- és elhasználhatják a zenés színpadon.

Fotók: Éder Vera, Budapesti Nyári Fesztivál

Talán mert a reménykeltőbb állapotú első felvonásban nem jutott számukra feladat, a hercegi pár, vagyis Csuha Lajos (Leopold Mária Lippert Weilersheim herceg) és Felföldi Anikó (Anhilte) olykor mintha még egy-egy megszólalásának vagy színpadi cselekedetének a funkciójával sem lenne teljességgel tisztában. A forgószínpad csúcsrajáratása mellett is arcbamászóan henye rendezői beállítás méltatlan e két szépmúltú zenés színházi művész rangjához. S akad a szereposztásban egy nehezen értelmezhető tévedés is: Virágh József mint Kerekes Ferkó. A hajdani bonviván iránt érzett tiszteletünk kinyilvánítása sem változtathat ugyanis azon az eltörölhetetlen benyomáson, hogy a művész prózája és játékkészsége e pillanatban nem színpadképes – különösen egy ilyennyire problémás előadás közegében.

Ahogyan az Mohácsi János óta jószerint elmaradhatatlan: a Csárdáskirálynő előadásába ezúttal is belejátszik az első világháború és egyáltalán a történelem. Az annak idején kétség kívül revelatívnak bizonyult gesztus átvétele azonban ma már persze csak akkor lehet érdemi, azaz hatásos, ha esetről esetre olyan színpadi megoldás képében jut a közönség elé, amely valósággal túlmutat a túlságosan is szimpla, sőt kínosan triviális tényen, azaz a mű keletkezésének dátumán. Itt most a második felvonás során Cziegler Balázs mutatós körlépcső-gramofonjának tölcsére lyukacsossá válik, s megjelennek a színen a hadviselő katonák is. A látvány felemás, de még mindig érvényesebb, mint a "Monarchia Hotel"-be helyezett harmadik felvonás fináléja: az összezáruló kördíszletben bentrekedő szereplőkkel, s azokkal a cseltoprongyba öltöztetett statisztákkal, akik a "szálló" előtt üldögéltükben idegenkedve, némi halványan ingadozó közönnyel szemlélik az operett világát. Mint utóbb kézen-közön értesültünk róla: ők talán migránsok voltak. Meglehet, ám erről az érzékeny kérdésről szívesebben mondanánk véleményt ősszel, mert a most látott kivitelezés egyelőre még vitaalap gyanánt sem szolgálhat.