Erik Kessels több élete / Mai Manó Ház
2019.07.15.

Csak óvatosan a családi fotókkal, ha nem vigyázunk, műtárgy lesz belőlük! IBOS ÉVA KRITIKÁJA.


Az eléggé közismert, hogy az indiánok nem engedik lefényképezni magukat, nehogy ellopják a lelküket. Nem is olyan buta hiedelem ez, bár a civilizációban születettek számára idegenül hangzik és nem jelent semmit, hiszen a fényképezésnek kezdettől fogva főtémája az ember. És az az idő is elmúlt, amikor a fénykép csupán papírképeket jelentett, melyeket kaotikus halomban vagy albumokba rendezve őrizgettek a családok, amik aztán általában tovább öröklődtek, de az sem ritka, hogy az ócskapiacon kötöttek ki. 
 
Idekerült Josephina Iglesias „lelke” is, konkrétan a barcelonai bolhapiacra, ahol Erik Kessels holland művész (aki egy személyben gyűjtő és alkotó, de annyi más is: formatervező, kurátor, fotómagazin-alapító, könyvkiadó, egyetemi oktató) megtalálta, és műtárggyá avatta. Mindjárt látjuk hogyan, de előbb el kell mondanom, hogy az ismertetőben olvasott „talált fotók” kitétel vonzott a Mai Manó Ház aktuális kiállítására, mert a budapesti Hórusz Archívum ugyanilyen témájú anyaga után kíváncsi lettem a téma európai megfelelőjére. 
 
A beharangozóban az állt, hogy „a képet nem ő (vagyis Kessels) alkotja, csak felhasználja”. Igen reprezentatív és látványos módon teszi mindezt, általa a közlés tartalma is más fénytörésben jelenik meg. Az eredetileg képeslap méretű fotók ugyanis itt többnyire festmény nagyságúra nőttek, s így nem csak a mai, felfokozott vizuális igényekhez idomultak, de a műfajváltásnak is felfogható nagyítások révén szembesítőbbé is váltak. 
 

S most már visszatérünk Josephinához, akit a spanyol lapokban megjelentetett apróhirdetés segítségével sikerült beazonosítani, és akit férje 1956 és 1968 között fotózott különböző helyeken kirándulások, nyaralások alatt. Az asszony csinosan öltözve pózol évről évre, ráismerünk anyáink és/vagy nagyanyáink ruhatárára, s az illendő, hagyományos „beállásra”. De közben az is feltűnik, hogy milyen szellősek voltak nem is oly rég a turistaparadicsomok, milyen bő élettér jutott mindenki számára.  
 
Josephina szolid köznapisága mellett a holland Ria van Dijk (hasonlóan konszolidált megjelenése ellenére) már-már amazonnak számít különleges hobbija miatt, ami szintén évről évre megörökítődött. Ria 1936-ban próbálta ki magát először kisvárosa vásári céllövöldéjében, ahol a sikeres találatkor egy önkioldós fényképezőgép lencsevégre kapta az elkövetőt. Ria a háborús évek, vagyis az 1939-1945 közötti időszak kivételével, nagymama koráig minden évben felkereste a bódét, s mivel jól ment neki, az önkioldó összesen 64-szer kattant. Az első képeken kortársai társaságában látható, később növekszik a generációs különbség, valószínűleg a gyerekei, majd az unokái is kísérték, sőt egyszer egy TV stáb is. 2005-ig tartott a rituálé, a szituáció minden képen ugyanaz, a vége felé csupán annyi változott, hogy az idős hölgynek célzáskor a pulthoz kellett támasztania fegyvert tartó könyökét. 
 
Ez csak kettő a kiállításban szereplő 17 projekt közül, de talán ennyiből is érzékelhető, hogy sorsok, életek és lelkek bontakoznak ki Erik Kessels újrahasznosított fotóin. Picinyke történések, helyzetek és állapotok ezek, de mint cseppben a tenger, bennük van az élet egy szelete. Technikai értelemben a művek fotók maradtak, Kessels átigazításában azonban olyan műegyüttes született, amelyben a szocio és a performansz összeölelkezett.
 
A fotók többsége tényleg talált tárgy, de van egy sorozat, amely Kessels saját kezű munkája (Az én családom, 2008-2017). Első blikkre megrázó, mert rögtön a gyermekbántalmazásra gondolunk, holott egész másról van szó. A kísérő szövegből derül ki, hogy a vérző orrú, felszakadt szájú, rémesen feldagadt szemű „modellek” Kessels gyerekei, akiket minden saját jogon szerzett sérülés után lefotózott az apjuk, akik e kitüntető bánásmódnak köszönhetően, szinte könnyedén viselték sebeiket. Nem minden az, aminek látszik, üzeni az alkotó, könnyen csapdába esünk, ha ismeretek nélkül ítélkezünk.
 
Fotók: Mai Manó Ház
Fotók: Mai Manó Ház
Utoljára hagytam a legextrémebb, a Szinte minden képen #11–ként jelölt sorozatot (mindegyik talált szériának ez a címe, csak a sorszám változik), amelyről Fellini Édes élet című filmje, s benne Anita Ekberg híres szökőkutas jelenete jutott az eszembe. Frednek és Valerie-nek, a vízfetisiszta házaspárnak ugyanis az volt a szenvedélye, hogy a férj éveken át, kitartó odaadással fotózta vízben ázó feleségét, de nem ám fürdőruhában, hanem komplett utcai öltözékben, akár estélyi ruhában, a hozzá tartozó ékszerekkel és ridiküllel. Valerie-t olykor a kerti slag vagy a fürdőszobai zuhanyrózsa öntözi, de leggyakrabban medencében/folyóban/tóban álldogál (néha fekszik) tűsarkúban – és boldogan. 
 
Különös élményt ad az egyik kis teremben elhelyezett Albumszépség (2012) című installáció, mert olyan az egész, mintha mi magunk is egy rendezés alatt álló album képei lennénk. Derékig, sőt fejtetőig érő, falhoz támasztott és falra kasírozott, egymásra rakott és fektetett hagyományosan ünnepélyes portrék között sétálunk egy furcsa dimenzióváltást átélve, s közben óhatatlanul eszünkbe jut a minden apróságot kitüntetett alkalommá nyilvánító szelfi-járvány, és az ellopott lelkek hiedelme. Kessels kiállításán van miről elmélkedni. 
 
A kiállítás 2019. augusztus 18-ig látogatható.
Szerző: Ibos Éva