Az oroszlánkirály
2019.07.13.

Az oroszlánkirály fotórealisztikus fénymásolata épp azt takarja ki a Disney klasszikusából, ami a mesét mesévé teszi. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„A bőven terített rajzfilmes terepasztalon mindent kipróbáltak, amit csak a képzelet és az animációs technika ma megenged. S az azért mégiscsak vigasztaló a shakespeare-i meseszövési erényeket, elborzasztó történelmi tanulságokat felmutató oroszlántörténet láttán, hogy a technikai médiumokat, a komputert – bérelszámolás vagy munkanélküliek nyilvántartása mellett – rajzfilmtervezésre is szokták használni” – írta Tamás Amaryllis a Filmvilág 1994-es, meglepően pozitív, Disney-dicséretbe Heltai Jenő-idézeteket vegyítő Oroszlánkirály-kritikájában. Mi pedig azon lamentálhatunk, mekkorát fordult negyedszázad alatt a rajzfilmvilág, hogy ma már annak elsőszámú ura, épp a Disney nem érti, mire való „a technikai médium, a komputer”, már persze amellett, hogy elszámolja a milliárdos bevételek utáni jutalékokat.

Az új Oroszlánkirályt ugyanis már az alapoknál, a tervezőasztalon rontották el, amikor valaki kitalálta, hogy ennek a szavannai ragadozóhamletnek ugyanúgy érdemes elkészíteni az élőszereplősként félreértett változatát, mint A szépség és a szörnyetegnek vagy A dzsungel könyvének. Elvégre, ha azok a nosztalgiamesék is milliárdos hasznot hoztak, vajon mennyit fog Az oroszlánkirály, amely már 1994-ben is pont ekkorát kaszált?

A kérdés inkább költői, mint matematikai, hiszen a siker garantált, ahogy az is, hogy a kasszarobbantás füstje el fogja takarni a stúdiófejesek szeme elől, hogyan vitték zsákutcába az animációfilmezést. Olyan zsákutcába, amely felé már évek óta padlógázzal robognak, de csak most, az élő szereplőktől megtisztított, kizárólag digitális pixelekből álló filmszörnyeteggel fordultak be, amelyben elkövették a rajzfilmek legnagyobb hübriszét és megvalósították a tökéletes valósághűséget. Azt a fajta fotórealizmust, amelyben a szélfútta szőrszálak hullámzása vagy az egymással acsarkodó oroszlánok fintorgása mellett még a legutolsó porszem is pont olyan, mintha egy természetfilmből metszették volna elénk.

Amivel nem csak az a probléma, hogy pár év múlva már a jobb felbontású, még szebben lengedező szőrök számítanak majd realizmusnak, és Az oroszlánkirály ugyanúgy idejétmúltnak fog tűnni, mint manapság az Avatar. És még csak nem is az, hogy a maximális valósághűség testidegen egy Disney-musicaltől, mert leírhatatlanul bizarr élményt nyújt, amikor valódi oroszlánok Fekete Ernő hangján dalolásznak, ahogy fordított esetben azon is meglepődnénk, ha David Attenborough Elton Johnnal dúdolná el, mit érdemes tudni a szurikáták párzási szokásairól.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Hanem egyszerűen az a baj, hogy a valósághű CGI-jal megölték a képzelőerőt és eltüntették az érzelmeket a meséből. Egy rajzfilm épp a vázlatos világábrázolása miatt érdekes, ami hangulatokra, érzésekre redukálja a környezetet, hogy aztán az a mi fantáziánkban teljesedjen ki. Ha viszont úgy néznek ki és úgy is mozognak az állatok, mint a valóságban, akkor nem marad helye a termékeny képzeletnek, és nem tárulnak fel a mesék épp az elrajzoltságukból, az eltúlzásukból fakadó, mitikus dimenziói. Arról nem is beszélve, hogy a valóság és mese határán megrekedt hibridlények sem tudnak igazán kifejező arcot vágni, a rémületet tükröztetni a szemeikben, ha egy gnúcsorda trappol feléjük, vagy a sunyi ravaszságot csillantani fel, amikor csellel küldenék halálba az unokaöccsüket, ha ragaszkodniuk kell az igazi oroszlánok igazi arckifejezéseihez. Így pedig nem marad más Az oroszlánkirályból, csak a fapofával előadott giccspop a NatGeón.

Mindez persze azért elkeserítő igazán, mert egyáltalán nem törvényszerű. Számos film bizonyította már – elsősorban az új Majmok bolygója-trilógia –, hogy lehet érzelmeket látni ott, ahol csak pixelek vannak. Csak ehhez át kell gondolni, milyen arányban és milyen hangvétellel folyassák bele a számítógéppel teremtett világot a valódiba. A dzsungel könyvében, amit mellesleg ugyanaz a Jon Favreau rendezett, mint Az oroszlánkirályt, épp azért működhetett jól a fotórealisztikus animáció, mert a tomésjerry-humorral megoldott, ötvenéves rajzfilmet egy fordulatosabb, félelmetesebb, és érzelmileg jóval megalapozottabb változatra cserélték – plusz a digitális állatok ellenpontjaként ott ugrabugrált a hús-vér Maugli, ahogy Caesar pixelszemei mögött is valódi színészi játék lapult (Andy Serkis és az ő mocap-zsenije), a teljességgel digitális Oroszlánkirállyal ellentétben.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az oroszlánkirály valósághű fénymásolata akkor sülhetett volna el jól, ha újragondolják az egész filmet, realisztikusabbá teszik a figurákat és a cselekményt is, és kigyomlálják belőle a dalokat. Amire persze nem volt semmi esély, mert azzal a film lényege veszett volna el, a Disney pedig amúgy is nosztalgiában utazik, és a snittről snittre újraforgatott rajzfilmjeivel arra játszik, hogy a gyerekek mellett azokat a felnőtteket ültesse be a moziba, akik ezek a mesék jelentették a gyerekkorát Aladdintól A kis hableányig. És miért is tennének mást, ha az eredeti (értsd: könyvre, kalandparkra, játékfigurára, vagyis nem egy korábbi filmre alapozott) mozijaik, mint a Holnapolisz vagy az Időcsavar, csúnyán megbuktak, miközben Hollywood mindent felzabáló kisgömböcének, a Pixar, a Marvel és legutóbb a Fox felvásárlására milliárdokat költő Disney-nek mindig kell a pénz?

Emellett pedig már fel se tűnnek olyan apróságok, mint hogy Az oroszlánkirály legeslegjobb dalát, a Zordon übertier-eszményét hirdető Be Preparedet megcsonkították, és a Timonként és Pumbaként állítólag frenetikusat improvizáló Seth Rogen és Billy Eichner poénjai helyett mi csak olyan kényszeredett szóvicceket kapunk, mint az ökörforgás vagy a „Nem minden Anti lop”. Fel sem tűnik, mert hiába lehet animációval bármit, de tényleg bármit megjeleníteni, az itteni pixelarcokon csak a semmi tükröződik, és ebben az érzelmi sivárságban már az sem rendít meg igazán, hogy az igazán szerethető rajzfilmes poénokat, mint például a hiénák folyton dilis fejet vágó Beavis és Buttheadjét, kisatírozták a filmből. Ahogy Pumbáék is viccelődnek vele, a Disney az élet giccsköre helyett ezúttal a közöny értelmetlen vonalát rajzolta fel – és ha rajtuk múlik, meg a másfél milliárdosra taksált sikeren, akkor húzni is fogják tovább, amíg csak lehet.

A film adalatpja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019