Interjú Gubik Petrával
2019.07.11.

A Szentendrei Teátrum az idei nyáron egy zenés darab ősbemutatójának is helyet ad. A hentes lánya nem jött volna létre, ha az előadó, Gubik Petra, annyi szerep után nem ül vissza az iskolapadba. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: Miért volt számodra fontos, hogy a Színház- és Filmművészet Egyetemen a drámainstruktor szakot elvégezd?

Gubik Petra: Szeretek tanulni, nagy bennem a tudásvágy, és talán hiányzott, hogy én is a Vas utcába járjak. Amikor gyerekként eldöntöd, mi szeretnél lenni, azt gondolod, hogy az egyetlen odavezető út, ha felvesznek az arra szakosodott egyetemre. Én is így gondoltam. Többször is felvételiztem. Először Novák Eszter zenés osztályába. Nem tartott tehetségtelennek, abból gondolom, hogy külön elbeszélgetett velem és édesapámmal a felvételi után, időt szánt ránk, elmondta, fiatalnak, éretlennek, törékenynek lát, és azt tanácsolta, tapasztaljak, tanuljam az életet, ismerjem meg a színházat, aztán jöjjek vissza. Legutoljára pedig Hegedűs D. Gézához, ekkor 24 éves voltam. Ekkor kellett végleg búcsút intenem annak, hogy ott tanuljak színművész szakon. Ezt persze nem dolgoztam fel ilyen könnyen, időbe telt, de hála istennek rengeteg munkát kaptam, amibe beleáshattam magam és tanulhattam. Később jöttem rá, hogy nekem dolgoznom kell. Ez az én kis ösvényem. Megértettem, hogy minden ember útja különböző, és talán az enyém nem a Színművészeti Egyetemen keresztül visz majd el a színművésszé válásig. Most pedig úgy érzem, minden így van jól, ahogy van. Hálás vagyok ezért a nehezebb útért, talán több lépcsőt kellett megmásznom, de így vagyok az, aki.

Szerencsés vagyok, sokat dolgozhatok, sokféle szerepet játszhatok, és józanul végiggondolva azt kell mondanom, hogy amilyen tempóban élem az életem, ahhoz ez a három év a drámainstruktor szakon éppen elég volt. Rengetegszer fordult elő, hogy azt éreztem, az egyetem és a színház együtt meghaladja az erőmet, például amikor a próbaszünetben, lopott időben a szövegkönyv hátuljára írtam a dolgozatok vázlatát, vagy előadás után hazaérve kezdtem neki a beadandóknak. Nehéz, de szakmailag és az önismeretem szempontjából is nagyon hasznos időszak volt.

R: A drámainstruktor szakon ezt a képzést olyanoknak indították, akik már a pályán vannak. Mit lehet ott tanulni, hogyan lehet színészként fejlődni ebben a formában?

GP: Sokféle helyről, Budapestről, vidékről, kőszínházból, független társulatoktól, filmes vagy szinkrontapasztalatokkal, zenés és prózai színházakból érkeztünk, ami nagyon inspiráló közeget teremtett. Jó kis csapattá váltunk, egymástól épp a különböző szakmai tapasztalataink miatt sokat tudtunk tanulni. Két remek osztályfőnököt kaptunk Kocsis Gergely és Szőcs Artur személyében, akik a szívükön viselték a dolgainkat, és elvárták, hogy a diplomához kötelező monodrámát komolyan vegyük, küzdjünk meg érte. Sokáig volt bennem kisebbségi komplexus, hogy nem jártam a „nagy” Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de ez most elszállt. Amiben nekem személy szerint a legtöbbet adott ez a három év, az egyrészt az, hogy jobban hiszek magamban és abban, amit csinálok, másrészt a most közelgő monodráma-bemutatóm, hiszen ha ez nem kötelező a diploma megszerzéséhez, talán még nem szánom rá magamat, hogy egyedül álljak a pódiumra.

R: Nem érezted magad elég bátornak, hogy egyedül színpadra állj, vagy nem gondoltad, hogy van annyi mondanivalód, amit megossz a közönséggel?

GP: 2011-ben végeztem Békéscsabán, a Jókai Színház stúdiójában, Merő Béla osztályában. Ő folyamatosan kapacitált bennünket arra, hogy csináljunk monodrámát. Nem kellett teljes, egészestés előadást, elég volt egy húszperces etűd is. Nem volt kötelező, de volt osztálytársam, aki elkészítette. Csodálattal néztem, hogy mekkora önbizalma és bátorsága van, hogy bele mert vágni. Akkor azt éreztem, hogy jobban működöm egy csapatban, ha vannak partnereim.

Az más, amikor egy irodalmi estet állítasz össze, versekkel, prózarészletekkel, amibe helyenként belegitározik egy zenész, vagy te elénekelsz egy dalt. Nagyon szeretnék egy ilyet csinálni jövőre, de egy monodrámához ezt a formát megúszósnak éreztem volna. Most viszont lesz egy ősbemutatónk, A hentes lánya, amit Máthé Zsolt írt, a zenéjét pedig Nyitrai László szerezte, úgy vélem, méltó anyag a feladathoz, ráadásul egy egészen új műfajt próbálunk ki.

R: Az, hogy egy ősbemutatót készítetek, a nehezebb út. Nem lett volna egyszerűbb egy már létező darabbal dolgozni? Vagy nem találtál olyan, már létező monodrámát, akár zenéset, akár prózait, amit szívesen eljátszottál volna?


GP: Keresgéltem, sokat olvastam, és felhívtam színész vagy rendező barátaimat is, hogy javaslatokat kérjek tőlük. Jöttek is ötletek, de úgy érzem, hogy egy monodráma akkor jó, akkor működik, ha személyes, mert az önazonosságtól tud hitelessé válni. Az előadó személye, külseje, élettapasztalata teszi hihetővé a színpadon elmondottakat. Egy kedves kollégám egészen addig ment, hogy felvetette, írassak egy darabot magamnak. Nagyon tetszett az ötlet, és valamit el is ültetett bennem, de ezzel nem kalkuláltam addig… Hogyan is kezdjen bele az ember egy ilyen projektbe?!

Tavaly nyáron kimentem Szentendrére egy barátnőmmel. Sétáltunk az utcán, megláttuk a Szentendrei Teátrum plakátját: aznap este Csányi Sándor nőkről szóló estjét játszották. Gondoltam, maradjunk, nézzük meg. A Szentendrei Teátrum igazgatója Vasvári Csaba, kedves kollégám még Békéscsabáról. Az előadás után beszélgettünk Csabával, szóba kerültek az egyetemi munkáim, teendőim. Említettem neki, hogy épp monodráma után kutatok. Akkor már tudtam, hogy nem csak egy diplomavizsgát szeretnék készíteni, hanem egy olyan előadást, amit utána játszhatok.

Csaba roppant kedves, udvarias és segítőkész ember, de színházigazgatóként rengeteg dolga van, én őszintén szólva nem is mertem remélni, hogy tényleg segít majd. Tavaly augusztus végén elküldte nekem a Galambos Attila és Nyitrai Laci által írt Szépek ideje című darabot, Jurás Jenő Ne szakítson félbe című monodrámájának félig kész zenés átiratát. Eredetileg Für Anikónak szánták, aki az Örkény Színház stúdiószínpadán játszotta volna, de végül nem fejezték be a darabot, nem jött létre az előadás. Elolvastam, megtetszett, láttam benne fantáziát és játéklehetőséget, de úgy gondoltam, a történeten és a figurán alakítani kell. Elolvastam az eredeti művet, ami egy magával elégedetlen nőről szólt, aki mindenét plasztikai műtétekre költi, de egy pont után nem tudtam menni a karakterrel, mert nem tudom hitelesen képviselni az ő igazságát, hogy a test átszabatása minden problémára megoldást ad. Úgy éreztük, szinte új darabot kell írnunk, viszont ihletet a Jurás-féle szövegből merítettünk. Aztán időközben Galambos Attila színházi elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a szövegírást, ekkor Máthé Zsolt csatlakozott az alkotógárdához. Így született meg A hentes lánya című szöveg, Vasvári Csaba pedig azt mondta, hogy szívesen betenné az előadást a Szentendrei Teátrum fiatal alkotókra fókuszáló FRISS elnevezésű programjába. Egy diplomamunkával, egy ősbemutatóval, egy monodrámával egy ilyen hagyományú fesztiválon fellépni, ráadásul úgy, hogy az idei nyárnak a háziasszonya lehetek – ami hatalmas megtiszteltetés –, nagy feladat és óriási lehetőség is egyben. Mivel a FRISS a színművészetivel együttműködésben zajlik, Csaba azt javasolta, keressek egy olyan rendezőt az egyetemről, akivel szívesen dolgoznék. Ez a választás pedig nagy örömömre Szokol Jutkára esett, aki Ascher Tamás zenés színházi rendező osztályában végzett.

R: Cél volt, hogy nő legyen a rendező?

GP: Nem kifejezetten, de nagyon örülök, hogy így alakult. Szívesen dolgozom rendezőnőkkel, az mindig különleges számomra. A Székely Krisztával, Szenteczki Zitával, Duda Évával vagy még korábban Dávid Zsuzsával, Dorotty Szalmával való közös munkákat mind nagyon élveztem. Valahogy érzékenyebbek, finomabb hangolásúak. Jutka ízlésében pedig maximálisan megbízom, szerintem nagyon reálisan látja a dolgokat. Örülök, hogy egymás mellé vetett bennünket a sors.

R: Mennyi a saját, akár önéletrajzi ihletettségű vagy konkrét emberekkel megtörtént eset A hentes lányában? Vagy ez a Nóra egy teljes fikció?

GP: Érdekes, hogy a próbafolyamat közben elkezded észrevenni, hogy szinte te vagy a figura, ez rólad szól, vagy egyszerűen a szerep gyakorlása közben bevonzottad a karakter által megélt érzelmeket a saját életedbe. Mi irányít, te vagy a szerep? Sok közös vonás van bennünk, de az apáról szóló szál teljes fikció, mert nekem az édesapámmal nagyon jó a viszonyom, míg a darabbeli kapcsolat elég problémás. A nézőnek viszont nem adhatunk csak a jóból, kell néhány fekete felhő az alapjáraton könnyed, szórakoztató zenés történetbe.

R: Milyen a prózai és a zenei részek aránya?

GP: Ha pontosan akarok fogalmazni, mono-opera-musicalként határoznám meg a műfajt. Zsolti és Laci azt találták ki, hogy ne a szokásos próza-dal sorrendet kövessük, hanem írjunk meg egy történetet a sokféle stílusból merítő, a figura aktuális lelkiállapotához passzoló kortárs zenére ráhúzva. Ez azt jelenti, hogy 70 percen keresztül az én lelkem áriája szól. A zene hömpölyög, néha megnyugszik, én pedig többé-kevésbé énekelve fejezem ki a gondolataimat.

R: Mennyire megterhelő ez hangilag?

GP: Komoly kihívás, nagyon be kell osztani az energiámat. Laci alaposan felmérte, mik a hangi kvalitásaim és fontos részt képezett a hangnemegyeztetés minden egyes megírt hanggal kapcsolatban. Érdekes feladat, hogy a különböző érzelmeket hogyan tudom kifejezni, egy-egy történetet hogyan mesélek el a zene segítségével. Komoly kihívás. A hentes lánya nem egyszerű feladat, nem az a cél, hogy egy órán keresztül bizonygassam, tudok énekelni, hanem az, hogy a zene segítségével kifejezzem, épp hol tart a történet főszereplője.

Szerző: Papp Tímea