Dargay Marcell – Horváth Csaba: El valahová / Armel Opera Fesztivál és Verseny 2019
2019.07.11.

„Ezeket? Isten? A saját képére?” Horváth Csaba újra Tar Sándorhoz fordul, hogy a szeretetről, de még inkább annak hiányáról állítson és kérdezzen. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Horváth Csabának mániája lett Tar Sándor, és ez tán pejoratívan hangzik, noha nem annak szánom: ma már az életmű pregnáns vonulatát képezik a Tar-szövegek alapján-nyomán létrejött előadásai. (De nézzük bátran a tágabb kontextust: az elesettek, a megalázottak sorsa iránti szolidaritás működteti a rendező Dosztojevszkij-, Hauptmann-bemutatóit, de bizonyos értelemben a világról és az emberről máshogyan lesújtó véleményt formáló Bernhard is illik a sorba.) A Tar-misszió első darabja az emlékezetes 2014-es egyetemi vizsgaelőadás, A mi utcánk volt, amit 2015-ben A te országod követett a Trafóban, majd 2017-ben jött a Szürke galamb a Stúdió K-ban. Most meg a bécsi MuThban bemutatott, ősszel a Trafóba érkező El valahová folytatta, de úgy sejtem, nem fejezte be a sort: van, maradt még muníció Tarban bőven. 

Földeáki Nóra az előadásban
Földeáki Nóra az előadásban

Tar poétikája gyökeresen különbözik Horváth Csaba színházi nyelvétől... Nagyon izgalmas kísérlet volt, hogy egy ízig-vérig hagyományos, konzervatív, mondhatni realista, néhol egyenesen hiperrealista, máshol lírai vagy drámai szöveg hogyan adaptálható egy ilyen radikális színházi formanyelvre...” – mondja-kérdezi A te országod adaptációját készítő Keresztury Tibor egy frissen megjelent kerekasztal-beszélgetésben (Deczki Sarolta: Hagytuk az őrület felé menni, Színház 2019/7-9). Valóban, az absztrakciót mindenek elé soroló Horváthnak meg kellett keresnie és találnia, sőt folyamatosan kutatnia kell a kulcsot ezekhez a különös szövegekhez: a megoldáshoz legközelebb tán A te országodban jutott. Az El valahová alatt többször beúsznak képek abból az előadásból, és nem csak a közeg azonossága vagy hasonlósága miatt.

Apropó, közeg: saját közönségének dolgát megkönnyítendő (?) Horváth első operarendezéseként emlegeti az Armel Operafesztivál kommunikációja az El valahovát, ami az eredményt látva legfeljebb félig igaz. Horváth színpadi gondolkodásában ugyanis a kezdetektől meghatározó a zene, a zeneiség; az, hogy most Dargay Marcell a Földeáki Nóra és Horváth által válogatott Tar-szövegekhez/szövegekre zenét írt, nem hoz sosem látott újdonságot, sokkal inkább elmélyíti, magyarázza és megokolja ennek a fajta esztétikának a zenével ápolt szoros kapcsolatát. Felvillanyozó megfigyelni és bogozgatni a zene és a színpadi akciók viszonyrendszerét: a legjobb pillanatokban egy kés pengéjét se lehetne beszúrni közéjük, olyan erős és magától értetődő a kohézió közöttük. A zene szerves része lesz a rádióból kiszűrődő zúgás, az ócska zenélő doboz ismétlődő dallama, a fát sértő fűrészfog vagy a göcsörtöket elsimítani igyekvő dörzspapír hangja is. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Dargay zenéje tehát pompásan idomul és alkalmazkodik Horváth színpadi nyelvéhez (meg fordítva), és persze Tar Sándor nyomasztó szövegeihez. Változatosságában is egyszövésű a zenei anyag: a fekete és annak néhány árnyalata a meghatározó szín. A légkörbe belépő, megállíthatatlanul közeledő aszteroida zuhanása, a mindent válogatás nélkül elnyelő örvény kielégíthetetlen étvágya, az érzelmeiből és gondolataiból kiforgatott, tengődő-túlélő ember kozmikus kétségbeesése adja ennek a zenének a magvát. Ebbe a keretbe keverednek visszhangok és utalások Monteverdi alig előadott Tankréd és Klorindájából. A kiollózott és visszavarrt részletek a zenei szövetbe tulajdonképpen passzolnak (ez Megyesi Zoltán és Molnár Anna operisták érdeme is, akik nagy alázattal tűnnek el és fel a statikusság felé hajló színpadi képekben), a prózai szöveghez azonban nagy jóindulattal is csak laza, túlontúl laza asszociációk révén kötődik a Monteverdi-szál. A lovagkori szerelmes-véres történet a magyar ugaron, két delírium között, összepiszkolt ágyban, párnák közt (nem) mondódik újra.

A szövegkönyv alapját az 1995-ben megjelent A mi utcánkból kivett hosszúnovella, az El, valahová (ott még vesszővel), továbbá az 1998-as Lassú teherből kölcsönzött Mese, Nem történik semmi, Mi késztet élni?, Suhanó ájulat és Szoba két ablakkal adja. A Forte Társulat tagjai által többnyire prózában, olykor énekbeszédben prezentált szövegek között ott lapul a közös nevező: a végsőkig elcsigázott, eltiport és kimerült, felvállaltan animális lények pici, egyszerű álmokat és vágyakat igyekeznek magukból kidadogni, több-kevesebb sikerrel. De hát ezzel nem mond újat az előadás, hiszen Tar majd’ minden szövege ezen a premisszán alapul, és legalábbis kérdéses, hogy A te országodban megismert, Keresztury alapos szerzői-dramaturgi közreműködésének köszönhetően megszületett alárendeléses szerkezet után most vajon mit vártak az alkotók a mellérendelések sorától? Az epikus szövegben a narrátor(ok) és a beszélők szólama elválik, de az alaphang érintetlen marad: mintha a megrendítő Mese után még ötször indulna újra a rendszer, a nézőt hol feszes, máskor szétmálló szálakkal a színpadi történésekhez kapcsolva.

Középen Molnár Anna és Megyesi Zoltán. A képek forrása: Armel Operafesztivál
Középen Molnár Anna és Megyesi Zoltán. A képek forrása: Armel Operafesztivál

Az elvont képek erejében feltétlenül bízó Horváth az üres színpadot sok emberrel és kevés tárggyal népesíti be. Payer Ferenc fényterve kijelöli a különbözőségükben is hasonló helyszíneket. Benedek Mari közegazonos, ismerős ruhatára a nájlon otthonkától a melóban elkoszolódott farmerig válogat: lilák, zöldek, barnák színezik a sosem fakuló, örökéletű darabokat. A színpadi tér része a héttagú Metrum Ensemble, meg az őket irányító Rozmán Lajos, aki a komoly zenész diszkrét színészi teljesítményével van jelen. 

Vissza Horváthhoz meg az ő jellegzetes képalkotásához: egy nagy köteg, méteres hosszúságú, vaskos, natúr fagerenda az alfa és az ómega. Szó szerint: a nyitó és a záró kép mutatja a szigorú rendet, a kettő között változatos és játékos kirakós szemtanúi és élvezői lehetünk. A te országod PVC-csöveihez képest nagyon másnak tűnnek a gerendák: a természetből vett matérián az ember saját tudását és akaratát demonstrálja. A Forte színészei pedig tovább gyűrik-idomítják a hajlíthatatlan anyagot, és ez igazán erős pillanatokat hoz. A bizonytalan lábakon álló egzisztenciák dülöngélő kocsmapultokon egyensúlyoznak, a nőket keresztre feszíti a fájdalom és a vágy mérgező kevercse, a felületet súroló smirgli pedig erőszakkal tüntetné el az életek helyrehozhatatlan hámsérüléseit. 

A környezetrajz a maga elvontságában is hibátlan: a férfiak arcáról felesekkel mosták le a vonásokat, az éppen nem beszélők mozdulatlan reliefként olvadnak az örök kocsma láthatatlan falába. Földeáki Nóra kisfiának konok kitartással mesét teremtő anyafigurája, Pallag Márton lusta nagykutyája, Fehér László vicsorgósan outsider Ocsenása, Widder Kristófnak egy korszak vonásait riadt mimikával megidéző Erdei ura, Hojsza Henrietta az értéktelen világban kincset érő zenélőlámpája, Krisztik Csaba néma, haldokló anyját monológban körberajzoló fiúja, Horkay Barnabás türelmetlen albérlője igen jól eltalált figurák, míg a reflektált, (ön)ironikus narrációt biztosító Nagy Norbert és Kádas József becsempész némi humort ebbe a riasztóan szikkadt és életidegen világba.