Géher István: Minden minden
2019.07.21.

Géher István sűrű alakváltásain át is a polgár bátorságával és őszinteségével beszél az önazonosság dilemmáinak aspektusairól: az oktató, a tudós és az alkotó szerepek összeegyeztetésének évszázados honi megoldatlanságáról vagy épp erkölcs és szenvedély sosem szűnő, belső drámájáról. SZLUKOVÉNYI KATALIN KRITIKÁJA.

Géher István összegyűjtött verseinek kötetében minden benne van. Címe szerint kétszer is: Minden minden. És a megkettőzés valóban a kötet egyik fontos stratégiája: az alany azonosnak tűnik az állítmánnyal, a jelentés mégis elkülönböződésükből bontakozik ki. Ahogy a szöveg is folyton más szövegek tudatában építi önmagát, megidézett szellemükben saját arcára ismer, ám a találkozás kegyelmi pillanata már a megragadás gesztusától elillan, és kezdődik ismét a játék. Végtelen fogócska ez: mintha egymásba nyíló tükörfolyosókon bolyonganánk, ahol folyton önmagunk új meg új és mindig más képére bukkanunk. Talán ez adja Géher István költészetének varázsát: hogy személyessége, illetve versei irodalomtörténeti vonatkozásainak lenyűgöző gazdagsága révén oly sokféleképp tud megszólítani oly sokféle olvasót. A megállapodott családfő és a szorongó szerelmes, a diák és a tanár, az antik auktorokon nevelkedett kutató és a meghasonlott értelmiségi mind találva érezheti magát egyik vagy másik verse által.
 
A mostani gyűjteményes kötet, Géher életmű-sorozatának második darabja e sokféleség posztumusz összegzésére vállalkozik. Monumentális feladat ez, amelyet a kötet szerkesztői: Géher István özvegye és két gyermeke (Géher Istvánné Kepes Mária, Kállay G. Katalin, G. István László), maguk is nagyszerű irodalmárok, meggyőző szakértelemmel végeznek el. A világosan elrendezett és példásan szöveggondozott versek átfogó képet adnak egy nagyszabású pálya ívéről az első kötettől az utolsó, kéziratban hátrahagyott művekig. A hét publikált könyv verseit hat, a költő által még életében kialakított, önálló kötetnek tekinthető ciklus követi, végül a két utolsó fejezet a kötetbe fel nem vett költeményeket mutatja be. Egy ennyire sokrétű anyag elmélyült elemzése maga is könyv terjedelmű monográfiát kívánna – az efféle munka előkészítése a versek hozzáférhetővé tételével egyébként a Minden minden egyik, az Előszó végén megfogalmazott célja: „Azt reméljük, hogy az Összegyűjtött versek mind terjedelmükben, mind színes, változatos hangfekvésükben önmagukért beszélnek, és meghozzák végre az első rendű alkotónak a megérdemelt és méltó elismerést.”
 

Irodalomkritikánk valóban adósa Géher Istvánnak a műhöz méltón sokoldalú és kiterjedt recepcióval. Egyetemi professzorként nyugdíjba vonult, tekintélyes műfordítói és szerkesztői életművel rendelkező alkotóról, nemzetközileg elismert Shakespeare-kutatóról és hétkötetes költőről van szó, aki számos, ma is aktív szellemi munkaközösség tagja, sőt alapítója volt az Eötvös Collegium Angol-Amerikai Műhelyétől a Magyar Műfordítók Egyesületéig. Egyszerűbben fogalmazva: rengeteget dolgozott, és a pályatársak szerint számos kiváló szöveget írt, amint azt például a kötet hátsó borítójára választott idézetek tanúsítják. Miért oly ritkás hát költészetének kritikai fogadatása?
 
Az egyik lehetséges magyarázat, hogy Géher István már pályakezdő lírikusként magasra tette a mércét. Első két kötete, a Mondom: szerencséd (1981), illetve a Mi van, Catullus? (1984) kifejezetten nem könnyítette meg a befogadást. A szerző ugyanis Eliot Átokföldje című, korszakos művéhez hasonló eljárással a két könyvet záró Apparátus, illetve Jegyzetek véghivatkozásaiban ad útmutatást az olvasónak, merre keresendő az óriási és szerteágazó, többnyelvű műveltséganyagot mozgató versek forrásvidéke. Van itt minden: egymásba olvasott óangol és ómagyar Versemlék, antik formák, Shakespeare-allúziók, humoros középkori kölcsönzések és újragondolt Biblia-idézetek – színes és örvénylő intertextuális kavalkád és rengeteg elgondolkodtató nyelvi játék a nyolcvanas évek elején Magyarországon virágkorát élő posztmodern költészet szellemében. Az Anakreóni dalok (1996) továbbra is a klasszikus minták jelenre vetítését emeli címbe, de vallomásosabb, közérthetőbb hangon, grammatikailag kevésbé szaggatottan, nagyobb tematikus egységekben fogalmaz. A következő három kötet: Hol az a látvány? (1997), Új folyam (1998) és Esztendők éve (2002) letisztult szonettjei egyértelműen a klasszicizálódás jeleit mutatják. Géher utolsó megjelent könyve, a Polgár Istók első éneke (2008) lapjain aztán ismét közismerten nehéz műfajt vesz elő, a verses regényt: Arany János – szintén töredékesen maradt – művének hőse, Bolond Istók mintájára Polgár Istókot teszi meg a 20. század és az irodalmi élet buktatói közt rokonszenvesen csetlő-botló és elmélkedő, lírai alteregójává. Hátrahagyott kötettervei: a Sötét-világos (Haiku-napló 2009-2011); az ismét (magán)mitológiai párbeszédekből kibomló Beszéld el ezt  még – Ideadallam (Versekre versek, 2011) és az Alkalmazott mitológia (Palimpszesztek, 2012); végül a Dalban elbeszélve (Négysoros napló, 2012) műfaji változatossága és utalásainak sűrű szövete rendre jelzi a szerző sosem lankadó kísérletező kedvét. Pályája során mindig újabb kihívást keresett, és így minden újabb szakasz az olvasót is alapjaiban új, szokatlan kihívások elé állította.
 
A szövegek megkívánta értelmezői erőfeszítés azonban egyszersmind intellektuális izgalommal és örömmel is jár; az életmű megfelelő fogadtatásának hiányosságait tehát aligha az olvasás nehézségei, inkább irodalmi életünk visszásságai magyarázzák. Márpedig közéletünk és ezen belül a kulturális közeg diszfunkcionalitása Géher lírájának egyik nagy – és számomra momentán a legizgalmasabb – témája. Végigvonul  költészetén az első kötet „kiniszteri minevezés”-ének iróniájától a Polgár Istók első és – kéziratban maradt – második énekéig, amelyekben a lírai én visszatérő problémája, hogy „a közhely színpadán én helyet nem találok”, mivel „van két oldal – semelyik sem övé”, s így nem marad más, mint „hontalanságod: ezt kell elbeszélni”.
 
Géher tehát sűrű alakváltásain át is a polgár következetes és kötelességtudó precizitásával beszél az önazonosság dilemmáinak történelmi és személyes aspektusairól: az oktató, a tudós és az alkotó szerepek összeegyeztetésének évszázados honi megoldatlanságáról vagy épp erkölcs és szenvedély sosem szűnő, belső drámájáról. Lenyűgöző bátorsággal és tabudöntő őszinteséggel írja le közösségi létünk különféle egységeinek működését: a nem kis önfegyelemmel összetartható, de biztonságot és ihletet adó családtól a különféle szellemi műhelyekben végzett munka kétségein és gyönyörűségein át a 20. századi közép-európai értelmiségi utak járhatatlanságának visszatérő tapasztalatáig. Anélkül hogy irányítani akarná az olvasót, újra meg újra utat mutat: hol önmagunk, hol a múlt mélyébe, olykor pedig ki a labirintusból, derűs rezignációval emelkedve mindennapi keserűségeink fölé: „az életrutin: ahogy égbe szárnyal – hogy a lélek megalkudhat magával.”

Szerző:  Géher István,  Cím:  Minden minden,  Kiadó:  L'Harmattan, Kossuth Klub,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  538 oldal,  Ár:  3990 Ft