A 80-as, 90-es években virágzott az akcióvígjátékok műfaja. Olyan zsarufilmek, mint a Halálos fegyver, Beverly Hills-i zsaru, Tango és Cash nagypofájú főszereplőkkel, kalandos cselekménnyel és jellegzetes, szókimondó stílusukkal lopták be magukat a nézői szívekbe. Sokak számára ezek a történetek 30-40 év után is felejthetetlen kultuszfilmnek számítanak.
Adott két, egymással szöges ellentétben álló főhős és őrült szituációk sora, amit együtt kénytelenek megoldani. Vic (Dave Bautista), a régi vágású, tökös zsaru, frissen érkezve lézeres szemműtétéről kénytelen sofőrt hívni, amikor hat évvel társa halála után végre a gyilkos forró nyomára akad. A félig vak rendőrt Stu (Kumail Nanjiani) pacifista és nagydumás Uber sofőrje veszi fel elektromos járgányába, a valószínűtlen páros pedig egymásra utalva száguld végig Los Angeles alvilágán. Vic egyik életveszélyes helyzetből a másikba rángatja Stu-t, aki a halálfélelem és a rendszeres dühkitörések érzelmi hullámai között lavíroz, míg a néző azon szórakozik, ahogy a két karakter lassan egymás agyára megy. Ez a premissza papíron remekül hangzik, és a megfelelő körülmények közt akár még egy élvezhető vígjáték is születhetett volna belőle.A buddy-cop vígjátékok kora azonban mára szinte teljesen leáldozott, és csak elvétve tűnik fel egy-egy 21 Jump Street vagy Pancser Police a vásznakon. Ezt a szűk listát hivatott bővíteni az Übergáz, aminek promóciós anyagai is a film retro hangulatára alapoznak. Az alkotók el is végezték a házi feladatot és mindent összeszedtek, ami egy igazi 80-as évek hommage-hoz szükséges, mindössze csak a lényeg hiányzik.
Az első hollywoodi játékfilmjét jegyző Tripper Clancy forgatókönyve mégsem képes elhagyni felmenőinek árnyékát, sőt sikerül teljesen félreértelmeznie, hogy azok miért lettek népszerűek. Ráadásul közben tisztán érezhető, hogy a történet egy sikerfilm ambíciójával íródott. Mintha valaki szisztematikusan összegyűjtötte volna a legismertebb akcióvígjáték közhelyeket, hogy kizárólag ezekből állítsa össze a cselekményt, az eredetiséget teljesen száműzve az egyenletből.
 Jelenetek a filmből |
Egy műfajparódia esetében ez a technika a siker receptje lehetne, de az Übergáz sajnos komolyabban veszi magát ennél. Vérbeli rendőrkrimi látszatát próbálja kelteni a mindössze felszínén létező karaktermotivációkkal, egy teljesen jelentéktelen ellenséggel (Iko Uwais) és a műfaj szempontjából a lehető legkiszámíthatóbb fordulattal. A nehezen követhető és ügyetlenül koreografált harcjelenetek pedig csak tovább rombolják az amúgy is ingatag lábakon álló élményt. Végül nem marad más, mint Shane Black korai klasszikusainak lecsupaszított változata.
Minden rosszban van valami jó, ahogy mondani szokás és az Übergáz esetében ez kétségtelenül a film főszereplőpárosa, Nanjiani és Bautista játéka. Az esetlen szövegkönyv ellenére – amin a magyar szinkron sajnos inkább csak ront – sikerül néha felvillannia jellegzetes stílusuknak. Bautista vakon ügyetlenkedő óriása, Nanjiani alkalmanként vicces megjegyzései és kettejük összetűzései ki tudnak csalni egy-egy vigyort a nézőből, bár ez inkább a szerencsés casting, mint a produkció érdeme.
A film egyik leggyakrabban visszatérő témája a két karakter ellentétes álláspontja a férfiszerepről. A Vic által megtestesített vérbeli, erőszakos és együgyű macsó és az Y generációs, békés, de nyámnyila Stu figurái a klasszikus és a modern férfiideált igyekeznek szembeállítani egymással, mégsem tudunk hinni nekik.
 A képek forrása: MAFAB |
Az olyan karakterek, mint Tango és Cash, vagy Riggs és Murtaugh azért váltak kultuszfigurákká, mert alaposan kidolgozott és legfőképpen hiteles, emberi személyiséggel rendelkeztek. Ez sajnos se Vicről, se Stu-ról nem mondható el. Mindkettő olyan kurta marad, mint a nevük. Nézőként így kapcsolódni sem tudunk hozzájuk és minden gondolat, amit a film rajtuk keresztül igyekszik megfogalmazni, hiteltelenné válik.
Mint 21. századi stúdiófilm, az Übergáz természetesen nem hagyhatja ki a kötelező politikai korrekt tanulságokat konklúziójából, így Vic és Stu a történet során ráébred, hogy tanulhatnak is egymástól. Stu rájön, hogyan kell kiállnia önmagáért, Vic pedig kedvesebb és figyelmesebb ember lesz Stu hatására. Ez az erőltetett erkölcsi mondanivaló amellett, hogy az eredetiségtől távolabb nem is állhatna, alapvetően hazudtolja meg a film példaképeinek szabad lazaságát és vonzerejét. A szedett-vetett ötletekből összeollózott cselekmény pedig, ahogy Stu Nissan Leaf-je, a kilencvenperces menetidőt se bírja végig szusszal.