Egy vallomással kezdeném: szeretem a Trónok harcát, ezt az eposzi léptékű agyrágógumit, mivel minden eltúlzott szörnyűségével kifejezetten derűs, szerethető menedéket kínál a mindennapi valóság elől. Kikapcsol, mikor a jégszemű Mások fenyegető hordáit látva egy pillanatra megfeledkezem a kormány menekültellenes kampányairól, és ha azt olvasom, „Közelít a tél”, egy pillanatra nem gondolok a klímakatasztrófára. Külön kedvenceim a dothrakiak, az egyszerre nemes és megvetendő barbárok, akik a legbődületesebb közhelyekre és tévhitekre is kórusban, nagy meggyőződéssel vágják rá: „ez tudott”. 

 

A „köztudomású tények”, a „maguktól értetődő igazságok” kialakulásának története igen izgalmas kérdés, foglalkoztak is vele rengetegen, történészek és filológusok éppúgy, mint szociológusok és viselkedéskutatók, valamint a legkülönfélébb tudományágak tág metszeteiben dolgozó kutatók nemzedékei. 

 

Az efféle közhiteknek sajátos formája, mikor előbb-utóbb egységes hiedelemvilággá állnak össze, és külön izgalmas, ha egy politikai-társadalmi rendszer legitimációs ideológiájává válnak. Persze, ilyen legitimációs ideológiai készlettel tulajdonképpen minden rendszer rendelkezik, ám különösen érdekes – és leginkább az autoriter, sőt diktatórikus rezsimekre jellemző –, mikor ez a legitimáció hangsúlyos, az adott politikai felépítmény eredetmítoszaként is funkcionáló mesternarratívává jegecesedik. 

 

Egy ilyen folyamatot követhetünk végig Csunderlik Péter A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” – A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában című monográfiájában. Bár a kötet az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság centenáriumára időzítve jelent meg, témája nem a Tanácsköztársaság maga, hanem a Horthy-korszak első tíz évében kialakuló Tanácsköztársaság-kép. Márpedig a Horthy-korszak – amely egyik gyakorta használt öndefiniciója szerint genezisében és lényegében is „ellenforradalmi” volt – alapvető legitimációs bázisának, saját origójának a Tanácsköztársaság – úgymond – leverését tekintette. 

Csunderlik forrásai szekunder források, és a kötet nem is tárgyukat (a Tanácsköztársaságot), hanem saját keletkezésük viszonyait, narratív szándékaikat, egymás közti kölcsönhatásaikat, legitimációs céljaikat, eszközkészletüket vizsgálja. Amit összképként kapunk, az a Horthy-kor tulajdonképpeni önképe a Tanácsköztársaságról (illetve általában a forradalmakról) alkotott képek tükrében. 

 

A szerző nem azokat a szakmunkákat vagy esszéket (pl. Váry Albert, Gratz Gusztáv, Szekfű Gyula), vagy éppen memoárokat (pl. Tormay Cécile) veszi szemügyre, amelyek már a vizsgált korban is kiemelkedő hangsúlyt kaptak, illetve a rendszerváltozás után fokozatosan ismét afféle referenciává váltak (ez a folyamat 2010 után felgyorsult), hanem azokat a visszaemlékezéseket, vita- és propagandaanyagokat, politikai pamfleteket, tanúságtételeket és önmosdatásokat, amelyeket mind a nagyközönség, mind a történészszakma rég elfeledett. Részben, mivel 1945-ben, még az ideiglenes kormány döntése következtében felkerültek „a fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek” indexére, részben, mivel, mit van mit tenni, valóban nem volt érdemes elolvasni őket, lévén sokkal inkább önmagukra, mint manifeszt tárgyukra nézve voltak csak relevánsak. Ez azonban ettől még igen érdekes relevancia.

 

A kötet olvasása közben hol dühöngve, hol röhögve, hol álmélkodva – történészként is, érdeklődő olvasóként is – kifejezett hálát éreztem Csunderlik Péter iránt, aki lelkiismeretesen felkutatta és elolvasta a legunalmasabb, legbornírtabb, legobskúrusabb szövegeket is, hogy hatvanat (!) kiválasztva átfogó tipológiát, egyfajta részletes és alapos narratíva-bestiáriumot állítson össze belőlük. Ez, úgy gondolom, nem csupán a hagyományos értelemben – ropogó derék, könnyező szem, ínhüvelyfájdalmak, a papírokban megülő portól facsart orr – nehéz történészi munka, de pszichésen is megterhelő lehetett. 

 

A szerző példaszerű munkát végzett. A többrétegű csoportosítás a feldolgozott jókora anyag dacára is világos és áttekinthető, és kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa e szövegek fokozatosan alakuló hálózat-jellegét, hogy azután a legkülönfélébb eredetű, indíttatású, stílusú és témájú írások a vizsgált korszak végére – 1929-re – valamiféle egységes narratívává köztudatosuljanak, az „ez tudott” dothraki kórusává. 

 

A források áttekintésében képet kapunk a narrátorok szándékairól, egyéni céljairól: hogy mit és miként akarnak szövegeikben önmagukról elmondani, hogyan pozicionálják magukat az új, ellenforradalmi rendszer mátrixaiban. A további fejezetekben a Tanácsköztársaság kronológiája, illetve különféle aspektusai – vezetés, belpolitika, terror, külpolitika és honvédelem – sorrendjében kerülnek terítékre a szövegek, hogy végül pontos, okos elemzést kapjunk a bukásmagyarázatokról (és egyben az ellenforradalmi rendszer genézis-apológiáiról), illetve a közkeletű stratégiai metaforákról (számomra talán ezek voltak a kötet legizgalmasabb oldalai). 

 

Csunderlik Péter – amint ezt már a Galilei-körről szóló korábbi monográfiájával is bizonyította – nem szégyenlős, unalmasan pozitivista szerző, aki a háttérbe húzódva csak a forrásokat beszélteti, hogy történészi véleményét azok finom mozgatásával bábozza el. De nem is olyasféle történész (mint e sorok szerzője), aki a forrásait inkább csak apropónak használja saját, halaszthatatlannak és fontosnak ítélt mondanivalója hangsúlyozására. Korrekt, mégis – milyen kár, hogy ezt külön ki kell emelni! – remek stílusban megírt kötetet kapunk, ahol a bőséges forrásanyag rendezettsége mellett a szerző értelmezései, az általa felállított koordinátarendszer magyarázata (és igazolása) is tág teret kap. A modellben – amit Guy Debord így summázott 1967-ben, A látvány társadalmában: “Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként” – nincs igazán új. Az, ahogy Csunderlik saját témájára alkalmazza, bemutatja, működésre bírja modelljét, mégis kifejezetten elegáns, szórakoztató, informatív és elgondolkodtató.

 

Elgondolkodtató, és nem utolsósorban azért, mert mind az elemzett szövegek mentalitása, mind pedig eszköz- és érvkészlete, „köztudása” visszaköszön a mai, központilag kidolgozott történetpolitikai konstrukcióban, ahol az egykori szekunder narratívákat reciklálva egy új, mégis régiesre stilizált (megjelenésében pre-, jelentésében posztmodern) világkép bontakozik ki. Figyelemreméltó, ahogy a Csunderlik Péter által az irattári feledés poros mélyéről előbányászott szövegek fordulatai, eszközkészlete már jóval e monográfia megjelenése előtt visszacsorgott a közbeszédbe, a szociális médiába, de akár a különféle történelemipari intézmények publikációiba is. Ugyanazok a rémhírek, ugyanazok a köztudott mítoszok és értelmezések (ezek egyértelműen legszebb példányát az Édes Anna elején találjuk, ahol Kosztolányi Kun Béla repülős menekülésének mítoszát beszéli el, hogy egy odavetett mondattal „Legalább a Krisztinában azt beszélik”, azonnal idézőjelbe is tegye azt).

 

A monográfia záró gondolata (legalábbis számomra) éppúgy leírja az „ellenforradalmi korszak”, mint a mai központi történelemkép társadalomlélektani vezérmotívumát, ezt a sajátos V-effektet: „A tradicionális magyar elit és értelmisége számára valóban megrázó lehetett, amikor az 19198-1919-es forradalmak idején azzal kellett szembesülniük, hogy nem csak ők léteznek. Mint amikor egy földönkívülieket felvonultató horrorfilmben megtapasztalják a hősök, hogy nincsenek egyedül. […] Horrortörténetként festették meg a Tanácsköztársaság egész történetét, csak hogy elviselhető legyen.” 

 

Hiszen, ahogy a Trónok harcában a Vörös Asszony (persze, „vörös”… ahogy Umberto Eco is elmagyarázta, ha akarjuk, bármi összefügghet bármivel…) oly gyakran hangoztatja: „Az Éj sötét, és tele van iszonyattal”. Ha gondoljuk, persze akár kórusban rá is vághatjuk: „Ez tudott”.