Az opera alapvetően a háromlábú ló műfaja, különlegessége a botladozásában rejlik. A szopránok nem azért őrülnek meg, mert az pszichológiailag indokolt, hanem mert szeretjük hallani, amikor a femme fragile énekel. A bariton vagy a basszus sem azért annyira dühös, mert nincs mihez kezdenie, hanem mert jól áll neki a bosszúária. A negyedóráig tartó, állandóan a varázsütésszerű feltámadás reményével kecsegtető haldoklási jeleneteket pedig érdemes nem a körzeti orvos szemével szemlélnünk, hanem arra hegyezni a fülünket, hogy mennyire tud átvezetni zenei eszközökkel a komponista a halál birodalmába.
 Jelenet az előadásból. |
Mindezt csak azért tartom fontosnak leszögezni, mert a Brothers, amelyet a derék izlandi zeneszerző, Daníel Bjarnason komponált, ilyen szempontból klasszikus opera. Illetve klasszikus operai történet: van benne őrülési jelenet, szerelmi háromszög, féltékenység, háború. Csak éppen nagyon mai sztori. A dán operarendező, a koppenhágai Ring révén nálunk is jól ismert Kasper Holten torkon ragadja a műben rejlő thriller-jelleget. Egy veterán katonával fedezzük fel, mit jelent a poszttraumás stressz, a parancsra gyilkolás, a gyermeki ártatlanság és a véreskezűség, illetve a civil és a militáns közeg ellentéte. Olyan témák, amelyek a II. világháború, Vietnam, de leginkább az iraki és afganisztáni háborúk óta foglalkoztatják a nyugati világot.
A Brothers egy 21. századi problematikáról beszél a görög sorstragédiák nyelvén. Nem véletlen, hogy a nyitókép egy mauzóleumot idéz, itt szólal meg az a lírai, lebegő hangú kórus, amellyel Bjarnason igen könnyen behúz az opera zenei világába. Hallgatható zene lesz? – kérdezte mögöttem egy idősebb úr az előadás előtt. Hallgatható, bólintott rá a székszomszédja. És lőn.
Könyveljük el erényként, hogy a Brothers témája kortárs, húsba vágó, de rögtön fel is merül a kérdés, hogy mennyire lehet ezt előadni az opera nyelvén: úgy, hogy ne a felszínt kapirgálja. Az biztos, hogy a PTSD–veterán–háború kulcsfogalmak mentén kibontakozó történetre nem sok terük volt az alkotóknak, nem tudunk elmerülni a probléma igazi lényegében, hacsak nem a zene nyelvén. A filmből adaptált alaphelyzet a következő: egy katona visszatér a családjához, de nem tud visszailleszkedni közéjük, közben fivére és felesége között románc szövődik. A történet hatását klisék csorbítják: ilyen például az, hogy a veterán természetesen az italhoz menekül.
 Fotó: Kállay-Tóth Anett, a képek forrása: Armel Opera Festival. |
Annyira viszont okos Kerstin Perski librettista, hogy tudja, a szereplők szeparáltságának egy zeneileg is hatásos négyesbe kell torkollnia. És még számos megkapó megkapó zenei pillanat van ebben az operában, amelynek partitúrája egyébként végig a drámai hatást szolgálja. (Az előadáson az Alba Regia Szimfonikus Zenekar játszott, Bjarni Frímann Bjarnason vezette őket.) A mű második fele sodor igazán: ekkor derül ki az is, miért annyira zaklatott hősünk, akit egyébként Michaelnek hívnak. Egy homályosan körülírt helyzetben meg kellett ölnie egy bajtársát, hogy ő életben maradjon, máskülönben mindketten elvesztek volna. A halott pedig kísérti őt, fizikailag is megjelenik a színpadon, kontratenor fekvésben énekel. Afféle androgün, angyali, lidérces alak.
A Brothers énekeseinek színészi teljesítménye hatványozottan fontos. Oddur Arnþór Jónsson robusztus testalkatából fakadóan is a traumatizált katona szerepére termett, a feleségét Marie Arnet alakítja – érző, szimpatikus játék az övé. A szerelmi háromszög kéretlen tagja, a fivér Joel Annmo viszont mintha időnként kiesett volna a karakterből, nem úgy a lidércként visszajáró kontratenor, James Laing, aki szinte észrevétlen bukkan fel a színpadon, de aztán uralja azt a jelenlétével. S még a házaspár gyermekét alakító kislányt kell megemlítenem, aki néhány soros énekszólamát erősítéssel, de ragyogóan énekelte: Selma Buch Ørum Villumsen.
Aztán a fináléhoz közeledve az opera negyedik lába is kinő, érezzük, hogy ezek az északiak értenek a lélektanhoz. Ahogy a thriller-atmoszféra erősödik, úgy válik a sztori egyre hitelesebbé. Az utolsó jelenetben a kórus énekel – az angol nyelvű librettó egyébként poétikailag is igen értékes –, valahogy elbúcsúztatva ezt a tragikus, sehogyan sem feloldható konfliktust. Gyógyulatlan sebről szól ez az opera, engem csak a tapsrend alatt kap el a katarzis. Talán lehetett volna hosszabb a levezetés, de így is nagyon jó.