Vidnyánszky Attila és a magyar színházművészet
2019.07.08.

Muszáj megírnom, különben feledésbe merül. És én, noha tanúja és részben érintettje voltam annak, amiről alább szó lesz, máris felejteni vagyok hajlamos, miközben felelős vagyok azért, hogy legyen emlékezet. Hát ezért. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Sokat gondolkodtam az alcímen, jelesül azon, ér-e annyit Vidnyánszky Attila neve, hogy hozzá kössek a mai magyar színházi szakmát sújtó rákfenék közül ötöt. De hát mit csináljak, ha mindegyik mögött ő áll – és már érik a hatodik csapás is.

Gyorsan ezzel, a hatodikkal kezdem: miután a színházak rangsorában immár hat darab nemzeti színházunk van, melyek egyike a budapesti Nemzeti Színház, a Vidnyánszky-féle hatalmi logika szerint (melynek végrehajtója ezúttal Fekete Péter, a jelenlegi kulturális államtitkár) legfőbb ideje egy új kategória megalkotásának, és a budapesti Nemzetit a többi nemzeti színház fölé helyezni: nemzetstratégiai intézménnyé nyilvánítani. Hogy mitől nemzetibb a budapesti színház, mint a többi, azt ugyan nem tudni, de hogy több pénz jár neki, ha a manőver sikerül (és miért ne sikerülne), az tuti. De ne siessünk ennyire előre.

Magyar Teátrumi Társaság

Az első csapás, amely bizonyos szempontból végzetesnek bizonyult, a Magyar Teátrumi Társaság létrehozása volt 2008-ban. A létrehozás indoklásában nem szerepel semmi más, mint az ekkor már 11 éve létező Magyar Színházi Társaságéban, de tévedés lenne azt hinni, hogy nem is volt nyomós indok. A hazai színházi életben ekkorra már – épp a honi színházak segítségével és a kritikusok hathatós támogatásával – egyre nagyobb teret „kifenekelő” Vidnyánszky Attila ezt az új szervezetet kizárólag politikai alapon összeválogatott tagokból verbuválta, és ezzel – nem véletlenül, hanem nagyon is szándékosan – politikai alapon osztotta meg a számos sebből vérző, de addig nem nyílt politikai hitvallás alapján funkcionáló szakmát. A „jobbosok” begyűjtésével valójában kizárta a „balosokat”, pontosabban a Magyar Színházi Társaságra ráragasztotta a „balos” címkét.

(Nem szeretnék belemenni abba, hogy a nagy átlagot tekintve hogyan kapcsolódik össze világnézet és művészi érték a színházi szakmában, hiszen kivételek minden irányban akadnak; ráadásul nem is ez, hanem az ebből fakadó lélektani tényezők, frusztráció, elnyomottság-érzés, stb. működnek inkább, de ez sem az én terepem.)

A Magyar Színházi Társaság persze nem ártatlan abban, hogy Vidnyánszky ezt megtehette: lomha, formális működése során valódi érdekvédelmi tevékenysége háttérbe szorult. Sok tagszervezet joggal érezhette úgy, hogy semmit nem kap a Társaságtól, melynek fő feladata sokáig az éves színházi fesztiválok megszervezése és lebonyolítása volt. Az viszont igaz, hogy a tehetetlenségnek, az ötlettelenségnek politikai színezete nem volt; és az is igaz, hogy az egyes tagszervezeteket nem akadályozta semmi abban, hogy valódi munkát végezzenek, amint erre elvétve ugyan, de akadt példa.

E valódi munkának – pontosabban az abban való részvételnek – egyik eredménye a 2008-as előadó-művészeti törvény, melynek Vidnyánszky számára a legfölháborítóbb részlete az úgynevezett VI. kategória megalkotása volt, hozzá a szabály: a színházművészetre fordított pénz legalább 10 százalékát a független színházi területnek kell kapnia.

Vidnyánszky és a Magyar Teátrumi Társaság komoly hadjáratot indított e kitétel – és általában a függetlenek – ellen, de még ennek sem kellett volna tisztán politikai karaktert mutatnia, hiszen a „kőszínházi lobbi” politikai felhang nélkül is szívesen hallgatott vagy beszélt a függetlenek ellen, a saját pénze védelmében.

A Fidesz kormányra kerülése után, 2010-ben „alanyi jogon” nyert politikai hatalmat Vidnyánszky és árnyékában az akkor is, azóta is teljességgel kézivezérelt, zárt ajtók mögött kiadott parancsokkal működtetett Teátrumi Társaság. A változatlanul gyöngélkedő Színházi Társaság hálásnak mutatkozott azért, hogy nem szüntették meg, nem törölték el, és noha nem sikerült megszabadulnia a formállogikai alapon ráosztott politikai címkétől, bárgyú nagyvonalúsággal igyekezett semlegesnek, középen állónak látszani, mégpedig úgy, hogy szakmai partnerként kezdte emlegetni a Teátrumi Társaságot.

Amely egyébként épp úgy „béna kacsa” a szakmai terepen, mint a Színházi Társaság. Lehetne mérlegelni az adottságokat, akár odáig is, hogy egyik helyen az anyagi, másikon a szellemi muníció hiányzik a komoly szakmai rendezvények megszervezéséhez, de részint ez sem teljesen igaz, részint ilyen irányú igény sem dörömböl az ajtókon.

Kétségtelen, hogy a Teátrumi Társaság megalapításakor és vezetője hatalmának bebetonozása idején Vidnyánszkyn még fényesen ragyogott az azóta láthatatlanná fakult címke: áldozatos színházcsináló és tehetséges rendező. Aki ráadásul okos is (kivált, amikor engedi, hogy ne a hatalomvágy, hanem az esze diktáljon): tudta, hogy személye legitimálásához szüksége van erre a szervezetre, amelynek más célja e legitimáción kívül máig sincsen. Van egy lapja – a Magyar Teátrum -, amelyet eldugni lenne ajánlatos, nemcsak a belbecse, hanem a külcsínje miatt is: fényes műnyomó papíron manapság legföljebb szórólapot nyomnak a 19. század gyermekei, és házi hozsannabrigádokat is legföljebb ők üzemeltetnek. A reklámkiadvány kidobott pénz, de pénz van bőven. A Teátrumi valódi érdekvédelmi feladatot nem lát el, szakmai konferenciái csúfnevek, a színházművészet hírnevének öregbítésében szerepe nemigen van.

Tagok elmondásából tudhatni, hogy tagnak lenni azért érdemes, mert „szemet szúr, aki nem lép be”, pont, mint a pártállam idején az MSZMP-be. „Jobb a békesség”, mondják még azok is, akiket az egyik alelnök (vagy titkár), a színház vidékére ejtőernyősként és Vidnyánszky szárnysegédjeként katapultált Szabó László szólított föl nemrégiben, hogy lépjenek ki a másik színházi szervezetből.

A fideszpárti színházi szervezet nem tevékenységében, hanem létében kártékony: politikailag osztotta meg, elég hosszú távra, azt a szakmát, ahol Vidnyánszky föllépése előtt erre nem volt példa. Ma meg, úgy látszik, már igény is van rá.

Pécsi Országos Színházi Találkozó

„Az elmúlt tíz évben meglehetősen behatárolt ízlés, színházi és ideológiai irányvonal szerint válogatták a POSZT programját, amiből nagyon sokan kirekesztve érzik magukat – ebből a szempontból mindenképpen változásra van szükség”, mondta egy interjúban Vidnyánszky 2011-ben, és a megfelelő politikai széljárást kihasználva a következő évben döntnökké léptette elő magát, vagyis a Magyar Teátrumi Társaság „bevásárlással” a POSzT tulajdonosai közé került, mégpedig a Magyar Színházi Társasággal megegyező tulajdoni hányaddal. Ettől kezdve ők diktáltak, hiszen a többségi tulajdonos pécsi önkormányzat Vidnyánszky tenyeréből evett. Politikai „paritásos” alapon választották a válogatókat és a zsűrit is. 2014-ben a Vidnyánszky-lakáj Balogh Tibor volt az egyik válogató; ekkor fordult elő először, hogy egy döntés, jelesül az övé is elég volt ahhoz, hogy Vidnyánszky rendezése bekerüljön a POSzT versenyprogramjába. A következő évben történt, hogy e sorok íróját a Színházi Kritikusok Céhe a zsűribe javasolta, a Teátrumi Társaság ezt nem fogadta el, a Színházi Társaság pedig kussolt és bólintott – a kritikusok ekkor léptek ki a Magyar Színházi Társaságból. Ugyanebben az évben történt, hogy Vidnyánszky nagyjából a díjak felét besöpörte Pécsett.


Ugorhatunk nagyot, hogy a lassú hanyatlást fölgyorsítsuk: idén mélypontjára érkezett a POSzT, és bár tapasztalatból tudjuk, hogy a mélypontnál is mindig van mélyebb, valamint ez a pont olykor hosszan is kitarthat, de az, hogy a Magyar Színházi Társaság kiszállt a tulajdonosok közül, nagymértékben csökkenti a találkozó amúgy is csekély legitimitását. Vidnyánszky egyes hírek, megnyilatkozások szerint ismét vándorfesztivállá tenné az országos találkozót – ez az ötlet (túl azon, hogy volt már ilyen, még ha az akkor másutt élő Vidnyánszky erről nem hallott is) a politikai és a protokolláris szempontok szerint lehet kiváló, szakmai szempontból azonban dilettáns.

A POSzT-nak tehát annyi, félholtságában uralkodhat rajta a Teátrumi Társaság.

A kaposvári színészképzés

Nos, erről könyvet tudnék írni – lehet, hogy meg is írom valamikor -, de most rövidre fogom: egy rövid, tétova és sikertelen próbálkozás után, melynek célja az Ascher Tamás rektorsága alatt működő budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem volt, Vidnyánszky Kaposvárra, az ottani egyetem művészeti karán folyó színészképzésre vetette ambiciózus tekintetét. Letárgyalta az egyetem vezetésével, a csekély szakmai munícióval bíró rektorral, a nagy informális hatalommal bíró rektorhelyettessel és a mindenre szánalmasan alkalmatlan dékánnal, hogy átvenné a képzés vezetését. Ígért hozzá pénzt, amelynek igencsak szűkében volt az egyetem és a képzés is, és már csak néhány formai akadályt kellett elgördíteni az útból a teljes hatalomátvételhez. „Ronda ügy volt”, ismerte el egy pohár vörösbor mellett pár hónappal később Vidnyánszky, „de hát most mi jövünk”, mondta.

Kinevezése után tette be a lábát először a tanszékre, melynek akkoriban a vezetője voltam, ezért egy intézetet kellett kreálni a tanszék fölé – ennek a vezetője lett ő. Sem tapasztalat, sem doktori fokozat nem szerepelhetett az életrajzában, mert nem volt neki – nem szerepelt hát ilyen kívánalom a kamupályázat kamu-kiírásában sem.

Mohácsi János helyett abban az évben ő indított osztályt – és ez volt még a jó világ, állapítom meg most, a mából visszatekintve. Egy évig dolgoztunk együtt ebben a furcsa fölállásban; és ebben az együttdolgozásban bizony voltak jó dolgok, jó beszélgetések is. A rossz beszélgetések közé tartozik az, amikor egy doktori védésre készülő kollégától megkérdezte, mennyi idő „egy ilyen fokozat megszerzése”. „Nekem már öt évem van benne”, mondta az illető. „Na, akkor inkább törvényt módosíttatok”, mondta Vidnyánszky, és így tett – ennek eredménye a Balog emberminiszter által postán kiküldött egyetemi tanári kinevezés is.

Egy év után kirúgott bennünket – a munkaügyi pert megnyertem, az egyéves béremet az adófizetők állták.

Azóta Kaposváron kihalt a színházi tanszék, nemigen folyik ott képzés, mert minden évfolyamot kipasszolnak valamelyik politikailag kompatibilis színházhoz gebinbe, aztán ott csinálnak a hallgatókkal, amit tudnak és akarnak. Ha szerencséjük van, a lelkes és profi kecskeméti csapathoz kerülnek, ha nincs, hát nincs. Mohácsi, Rusznyák, Réthly, Kelemen, Kocsis, Jeles és sok köz- és elismert oktató helyett a mai névsor más – ott van a honlapon, lehet böngészni.

Vidnyánszky nem indít újabb osztályt - hiába, a színészmesterség oktatása nagyon macerás és folyamatában kevéssé látványos meló -, de hogy lábát az ajtórésben hagyja, rektorhelyettessé neveztette ki magát. Ritkán látják Kaposváron, de ne higgye senki, hogy nem zavar sok vizet; a látszat, hogy átengedte a terepet Eperjesnek, csak látszat. 

Nemzeti Színház

Ez a terv, illetve inkább akarás kezdettől benne volt a pakliban, amióta Vidnyánszky áttette székhelyét Magyarországra. Csak ki kellett várni – no nem a tisztességes pályázást vagy a kellő érettséget, esetleg a szükséges önismereti állapotot, hanem – a megfelelő politikai fordulatot. Ez szépen meg is jött 2010-ben, és attól kezdve csak az volt a kérdés, hogy hagyják-e (kénytelenek-e hagyni), hogy Alföldi Róbert kitöltse igazgatói mandátumát a színház élén, vagy sem. Hagyták – bár próbálkozások a buktatásra voltak szép számmal.

És amikor Vidnyánszky – egy jól összeválogatott „szakmai bíráló bizottsággal” (ebből amúgy hagyományt csináltak, az összeválogatásból) és a miniszteri kinevezéssel – a Nemzeti élére került, olyant művelt, amivel tuti helyet szerzett magának a színháztörténetben: a Nemzeti teljes korábbi repertoárját a kukába dobta, és kezdetben tíz vagy még több saját ezeréves rendezését melegítette föl a Nemzeti színpadán. Kevés előadást tartott – aztán szép lassan feltöltötte a repertoárt, de a közönség – amely Alföldi igazgatása alatt közelharcot vívott a jegyekért – csak nem jött.

Jöttek helyette a nyilatkozatok (kár egyébként, hogy Vidnyánszky nem értelmiségiként igazgat színházat, hanem politikusként, ezért csak a számára baráti médiával áll szóba, és azzal sem beszélget, hanem nyilatkozik), miszerint „soha ennyi néző nem jött a Nemzetibe” és hasonlók; azon kívül, hogy ezt a száraz számok is cáfolják, itt érdemes megjegyezni, hogy igazgatása hatodik esztendejében is egyfolytában Alföldi igazgatói sikere piszkálja a csőrét, ami önmagában is sajnálatos.

A nemzetközi fesztiválok terepén a MITEM igazi állatorvosi ló: a random – legalábbis átlátható válogatási szisztéma és válogatói grémium nélkül – összegereblyézett produkciók közé már csak a nagy számok törvénye alapján is bekerülnek érdekes és színvonalas előadások, de az egésznek sem arculata, sem karaktere nincsen. Pénz van.

A számok azt mondják, hogy a saját repertoárból három játszóhelyen 307 előadást tartottak a tavalyi évben, 51 ezer fizető néző előtt, közel kétmilliárd forintos támogatásból. (Arról nem szól a beszámoló, hogy mennyit fizettek a fizető nézők, vagyis mennyi százforintos vagy ötszázforintos néző volt.) Összehasonlításul: Pécsett – ahol ugyancsak nemzeti a színház, három tagozattal, három játszóhellyel, jóval több és nagyobb kötelezettséggel, mint fővárosi testvérintézménye – 416 előadást tartottak (ez 30 %-kal több, ugye), 122 ezer fizető néző előtt (ez pedig a pesti nézőszámnak kb. 250 %-a), 800 milliós állami és önkormányzati támogatásból (a pesti Nemzeti támogatásának 40 %-a).

A Nemzeti kétmilliárdos állami támogatását elosztva az 51 ezer fizető néző közt: egy nézőre 40 ezer forint állami támogatás jut. Ugyanez a szám Pécsett 6500 forint, Miskolcon (szintén nemzeti a színház, három tagozat, három játszóhely, 143 ezer fizető néző) 7700 forint. Ezek az igazán botrányos számok; az idei 150 milliós deficit legföljebb a túltolt támogatás fényében érdekes.

Kérdés: mitől ér hatszor-hétszer többet nekünk egy budapesti néző, mint egy pécsi vagy miskolci? Mitől fogadjuk el, hogy vannak, akiknek mindent szabad, rég lejárt kommunisztikus frázisokat puffogtatva mélyen nyúlni az adófizetői zsebünkbe, és hanyagul teljesíteni cserébe? Ti fogadjátok el, kedves színházi barátok.

TAO

Vidnyánszky Attilának igaza volt a tényben: a TAO pofátlan csalásokra és pénzlenyúlásokra ad(ott) alkalmat (a sportban is, de ez szemlátomást senkit nem zavar, sőt). Vagyis nemcsak azért ellenezte hevesen, mert ő maga sosem tudott igazán jelentős összegre szert tenni belőle, hiszen a jegybevételhez volt kötve.

Vidnyánszkynak nem volt és nincs igaza a motivációban: nem vagy főként nem a lenyúlások és csalások zavarták a TAO-ban, hanem az, hogy a pénzelosztásba nem lehetett belenyúlni, vagyis nem lehetett érvényesíteni benne az ő legfőbb módszerét: a kijárást és a politikai kontrollt.

Valószínűleg ez is szerepet játszott abban (meg még sok más), hogy a kulturális kormányzat ismét dilettáns, hozzá nem értő módon úgy törölte el ezt a színházi és zenés finanszírozási „lábat”, hogy fogalma sem volt, mit kezd majd a kialakult helyzettel. A vezetés felfuvalkodottságával nem fért össze, hogy a szakma segítségét és javaslatát kérje vagy elfogadja, ezért aztán máig sincs semmilyen rendszer, csak a közeli csókosok támogatása. Így juthatott Vidnyánszky az őt megillető TAO közel hatszorosához: 76 millió helyett 400 millióhoz.

És így kerültek közvetlen veszélybe a független és a magánszínházak – túl azon, hogy becsatornázták őket a korrupt és átláthatatlan állami-politikai felügyeletbe. És így kerültek közvetett veszélybe a kőszínházak, Pesten és vidéken, mert ha idén végül kapnak is némi pénzmagot, vagy akár többet is, mint járna, semmilyen törvény, semmilyen jogszabály, semmilyen rendelkezés nem biztosítja be őket a jövőre nézvést. Nem tudom, Vidnyánszky elégedetten dől-e hátra, amikor meghallja az Andrási Attilának és az ő udvari kamaraszínházának (pompás név!) juttatott 1.2 milliárdot, vagy a Fekete önkezével önkezének, pontosabban egy magáncégnek, egy cirkusznak adományozott ugyancsak 1.2 milliárdot (ha maradt Vidnyánszkyban valamennyi a hajdani józanságból és ítélőképességből, akkor nem túl boldog ezektől), de hogy attól a bizonyos hatodik csapástól, a „nemzetstratégiai” státusztól ismét csak pénzt fog leakasztani, az biztos. A mi pénzünket, persze. Mert megérdemli. Meg mi is.
Szerző: Csáki Judit