Azt hiszem, minden évben leírom, hogy a Karlovy Vary-i filmfesztiválra nem a versenyprogramért jár az ember – hiába A-kategóriás, azaz versenyfesztivál, nagyobb részt világpremierekkel. A februári Berlinale és a májusi cannes-i filmfesztivál a világ minden pontjáról válogat filmeket, a fesztiválnaptárban jóval utánuk következő, július első hetében megrendezett Karlovy Vary-i seregszemlének marad, hogy nagyobb részben a közép- és kelet-európai premierekből szemezgessen, és már a statisztikai valószínűsége is igen alacsony annak, hogy az éves filmtermés legjava kizárólag ebből a régióból kerüljön ki.

Szóval Karlovy Varyba – az imádni való belváros és a ráérős, laza atmoszféra mellett – sokkal inkább azért járunk, hogy megnézzük azokat a filmeket, amikről az említett két nagy fesztiválon, illetve a Sundance-en lemaradtunk, és azért, hogy izgalmas új európai filmeseket ismerjünk meg az East of the West-szekcióban, akiket, ha jól alakul a karrierjük, pár év múlva majd úgyis elhappol Cannes.

Ehhez képest meglepő, hogy ebben az évben kifejezetten erős volt a fesztivál versenyprogramja. A szekció tizenkét filmjéből négyet láttam, ami személyes rekord (akadtak évek, amikor ez a szám mindössze egy volt), és bár sajnos a fesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt elnyerő bolgár Az apa nekem kimaradt, azok a magyar kollégák, akik elcsípték, dicsérték. Láttam viszont a fesztivál második legfontosabb elismerését, a zsűri különdíját, illetve a legjobb színésznő díját is elnyerő Larát, ami a kedvencem volt a felhozatalból.

Lenyűgöz ez a hárpia

Jan Ole Gerster rendezte, aki a nálunk is bemutatott Oh Boyt csinálta korábban, a címszerepben pedig a frenetikus Corinna Harfouch látható, akit titulálhatnánk a német Isabelle Huppert-nek is, van valami hasonló abban, ahogyan a szigorú szikárság és forrongó érzékenység keveredik bennük, melyek közt törtpillanat alatt tudnak váltani. (A filmvonatkozású triviákat kedvelőknek: Harfouch harmincegy évvel ezelőtt már megkapta ugyanitt a legjobb színésznő-díjat.)

Lara

Hasonlóan az Oh Boyhoz, a Lara is egyetlen napon át követi főhősét Berlin-szerte, de míg az előző sokkal inkább csak egy életérzést elkapó hangulatfilm volt, Lara egy napjából szép fokozatosan feltárul a hatvanéves hősnő egész élete, és személyiségének rétegeit felfejteni lebilincselő és megrendítő folyamat. A nap korán és a lehető legsötétebben indul, Lara mélyponton van, és csak egy bosszantó véletlennek köszönhető, hogy nem ez élete utolsó napja. Papíron nem kéne, hogy minden kilátástalan legyen: ma van a hatvanadik születésnapja és egyben zenész fiának, Victornak (Tom Schilling, aki az Oh Boy főszereplője volt, és harminchat évesen is tejfelesképű kamasznak néz ki) a várva várt zongorakoncertje.

Lara hívogatja a fiát, de csak üzeneteket tud hagyni neki. Gyalog, metróval és taxival cirkál a városban, szervez és intézkedik, de sehol nem látják szívesen. Volt férje, saját anyja és egykori beosztottjai is kellemetlen, zavaró tényezőként kezelik, csak egyik hasonló korú szomszédja keresi a társaságát – gondoljuk, biztosan azért, mert még nem ismerte ki ezt a fúriát. Lara kemény, hideg, néha gonosz nő. Larát nehéz elviselni. Lara elmart magától mindenkit. Lara boldogtalan. De Lara nem ilyen egyszerű.

Harfouch briliáns, visszafogott alakításából egy kíváncsiságunkat felpiszkáló, összetett ember portréja bontakozik ki, és az előrecsomagolt megfejtésektől tartózkodó ábrázolás nagyon sok kérdést indíthat el bennünk a vetítés után. Például arról, hogy hányféleképpen lehet valaki jó és rossz anya, és hogy mennyire kell még ma is simulékonynak lennie és a véleményét lenyelnie egy nőnek, ha azt akarja, hogy szeressék és elfogadják, miközben az őt körülvevő, meghatározó férfiak akár egyetlen kegyetlen mondatukkal tönkretehetik az életét, és még rosszul sem érzik magukat miatta.

Üzenem az érintetteknek: ez a végig magával ragadó, a fajsúlyos sztoriba néhol még finom humort is csempésző film a magyar művészmozikban is remekül megtalálná a helyét.

A testvérem vagy, ezért gyűlöllek

Ha már bonyolult nőknél és felkavaró történeteiknél tartunk, röviden meg kell említenem egy másik kiváló filmet is a versenyprogramból. A szlovén Damjan Kozole Half-Sister című családi drámájában a Ljubljanában fodrászként dolgozó, válófélben levő, megtört harmincéves Irena és tengerparti szülővárosából a fővárosba költöző balhés, dühkitörésekre hajlamos féltestvére, Nezha feszül egymásnak.

Half-Sister

Itt is kiváló alakításokat kapunk a két főszereplőtől, a csendesen feszült pillanatokban és az ajtócsapkodós veszekedések közben egyformán dokumentumfilmes természetességgel játszó Ursa Menarttól és Liza Marijinától. Figuráik nehezen lehetnének különbözőbbek, de keserűen ironikus módon éppen az a családi trauma köti össze őket, amit közös apjuk okozott azzal, hogy elhagyta Irena anyját és új családot alapított Nezha anyjával.

A két, egzisztenciális válságban levő nő kölcsönös érzelmi szorítását komoly anyagi gondok tetézik, és a komor atmoszférájú filmet nem mindig könnyű nézni, de az alkotók ügyesen adagolt humorral könnyítenek azon a folyamaton, amelynek során felszínre kerülnek az évtizedes, bebetonozott fájdalmak, és végül még egy halovány reménysugarat is felkínálnak a női szolidaritás képében.

Segítség, megöl a ruhám! 

Éppenséggel női történetnek aposztrofálhatjuk az In Fabricet is (ez az Another View nevű, javarészt más fesztiválokon már vetített filmeket bemutató szekcióban szerepelt), amit megint csak egy férfi, Peter Strickland csinált. A Magyarországhoz sok szálon kötődő angol rendező stábjában most is dolgozott több magyar, a legfontosabb közülük a vágó, Fekete Mátyás, aki Strickland előző filmjét, a The Duke of Burgundyt is vágta.

Az In Fabric ötvözi a The Duke of Burgundy misztikus hangulatát az elképesztően látványos kosztümöket viselő, rejtélyes női figurákkal és a rendező eggyel korábbi nagyjátékfilmjének, a Berberian Sound Studiónak a giallo-filmek előtt tisztelgő fékevesztett horrorőrületét. A látvány, a hang és a Cavern Of Anti-Matter nevű formáció kísérőzenéje a rendezőtől megszokott módon magas színvonalú és félelmetesen hatásos, meg nem mondanánk, hogy kis költségvetésű filmről van szó, minden pillanatát érzékszervi orgia befogadni.

Olyan, mintha a 70-es évek Londonjában lennénk, de anakronisztikus elemek néha figyelmeztetnek arra, hogy ez inkább egy rémálmok különféle jelenéseit összegyúró világ, nem pedig valós idő és tér. A film tulajdonképpeni főhőse egy gyilkos hajlamokkal bíró női ruha (Quentin Dupieux gyilkos gumiabroncsról szóló Rubberje is beugorhat – a stílus teljesen más, de a humor néhol hasonló), amely ráadásul igencsak kitartó és elpusztíthatatlan.

In Fabric. A képek forrása: Karlovy Vary-i Filmfesztivál

Az először egy elvált anyához (Marianne Jean-Baptiste) kerülő, megátkozott darab egy finoman szólva is bizarr áruházból származik, ahol az eladónők (élükön Fatma Mohamed, aki Strickland minden filmjében szerepel) extravagáns, gót beütésű egyenruhákban, nevetségesen kacifántos szövegek kíséretében szolgálják ki a vevőket, a színfalak mögött pedig furcsa szexuális rituálékat folytatnak vámpírszerű főnökük (Richard Bremmer) és a próbababák bevonásával.

Strickland ismert horrorkliséket és teljesen egyedi agyrémeket kever, amikhez fekete humort ad (meglepően sokat lehet nevetni a filmen), és nagyon szórakoztató, agyeldobós élményt szerez a nézőnek, miközben fogyasztóitársadalom-kritikát is megfogalmaz – igaz, a vetítést követően azt állította, ez utóbbi nem volt szándékos, és a maga részéről imád vásárolgatni. Hogy az író-rendező agyában pontosan mi történik, azt talán jobb nem tudni, de működése, azt hiszem, a filmben hangsúlyos szerepet betöltő, elszabaduló mosógépekéhez lehet hasonlatos, ahogyan a valóság elemeit dekonstruálja, majd összeállítja valami korábban nem látott, hátborzongató és varázslatos eleggyé.