Az a csodás a francia irodalomban, hogy bármikor fel tud mutatni egy Nobel-díjjal kompatibilis, megnyugtatóan középszerű írót. A kijelentés Patrick Modiano 2014-es díjazása után hangzott el egy kocsmában, ahol az effajta kijelentések el szoktak hangzani, ám ebben – úgy éreztem akkor is, majd Modiano kisregényeinek olvasása után is – volt valami igazság.
A sommás ítéletet némiképp kiterjeszthetjük a filmekre is: az a csodás a francia filmgyártásban, hogy futószalagon képes ontani az igényesnek tűnő, a művészettel kokettáló, ám teljesen steril mozikat. A Casanova – Az utolsó szerelem után most a 19. század végének fülledt, mégis pezsgő, dekadens, mégis felforgató világát bemutató Pajzán kíváncsiság indul harcba az érzékeinkért.
Pierre Louÿs nevét talán csak a francia irodalom elkötelezett rajongói ismerik, pedig négy műve is olvasható magyarul, igaz, egy kivételével nem mostanában jelentek meg. Ha viszont az erotikus irodalom felől közelítünk, akkor az 1870-ben született szerző a 20. század egyik leghíresebb regényét tudhatja magáénak (Egy anya és három lánya vagy más címen: Három lány és az anyjuk – utoljára 2004-ben jelent meg magyarul), amelyet a világon szinte mindenütt a „betiltott klasszikusok” sokat ígérő sorozatában szoktak megjelentetni.
Az író halála után egy évvel megjelent mű valóban sikamlós, és még mai szemmel olvasva is merész. Azért beszélünk erről olyan hosszan, mert a Pajzán kíváncsiság is három eladósorba lépő lányról és az őket minél jobban kihazásítani vágyó anyáról (és apáról) szól. Illetve leginkább Pierre Louÿs és a szintén íróvá váló Marie de Régnier cseppet sem rendhagyó, viharos szerelmét/viszonyát rekonstruálja levelezésük és fotóik alapján.
 Jelenetek a filmből |
Marie szintén zenészhez, akarom mondani szintén íróhoz és költőhöz ment férjhez, Pierre legjobb barátjához, Henri de Régnier-hez (bár végig az előbbit szerette). Az ő művei is olvashatók magyarul, bár őt is csak a frankofónok ismerik igazán. A szerelmi háromszög azonban csakhamar szerelmi sokszöggé alakul, hiszen Pierre a Marie elvesztése feletti bánatát egy hosszú utazással és egy algériai szeretővel (Zohra) üti el. És akkor még nem beszéltünk Pierre másik barátjáról, akivel majd Marie fog vigasztalódni, amikor Pierre a kirúgott Zohra után utazik Algériába, és Marie húgáról, akinek az istennek sem találnak megfelelő férjet, ám végül épp Marie beszéli rá Pierre-t a számára nem túl vonzó szerepre. Ebből a nyersanyagból nem csak játékfilmet, de többévados szappanoperát is lehetne írni, pláne ha még belevesszük a szabadosság mentén fel-felcsapó erotikát!
Pierre ugyanis nem csak a tollat, hanem a Kodak első dobozkameráinak egyikét is ügyesen kezeli, s leginkább a szerelem tárgya, a vonzó női test, a könnyen illanó szépség érdekli. Marie viszont nem csak a szerelemben, de a fotografálásban is méltó partnere lesz a férfinek, ezen híres aktképeket használja fel szamárvezetőnek a dramaturgia is, mintegy megpróbálja felfejteni a fényképek mögött húzódó érzelmeket, a buja korszakot, a szabadosság szakadékait és hegycsúcsait. Egyes fordulatok még a mai nézőnek is meredeknek tűnnek, milyenek lehettek akkor, mintegy százhúsz évvel ezelőtt! Könnyű tehát arra következtetni, hogy ebből unalmas vagy vontatott mozit még egy elsőfilmes alkotónak is nehéz lenne összehozni.
Lou Jeunet-nek viszont majdnem sikerült a lehetetlen. Még úgy is, hogy a film minden kockája hallatlanul igényes (nagy figyelmet szentelnek például annak, hogy minél élethűbben elevenítsék fel a korabeli fotózást és nagyítást), hibátlan az operatőri munka (Simon Roca), igéző és kicsit sem öncélú a meztelenkedés, egy önmagát kereső korszak és a női identitás bátorságpróbáinak kimerevített pillanatai.
 A képek forrása: MAFAB |
Amikor pedig vékonyodni látszik az amúgy sokszálú történet, Jeunet különféle vizuális trükköket is bevet, és kortárs elektronikus zenével teszi – nem túl eredeti módon – pulzálóvá a 19. századi polgári életet. Akkor vajon miért érezni helyenként háromórásnak az elsőre nem soknak tűnő 107 perces filmidőt? Miért érzi úgy az ember, hogy itt-ott bizony büntetlenül átpörgethetné a jeleneteket?
Talán mert az alkotók sehogy sem találják a ritmust. Hiába rejt számtalan drámai és feszült helyzetet a történet, a film mégis nélkülözi a jól megkomponált csúcspontokat, érzelmi kisüléseket, inkább komótosan hömpölyög, hol kimerevít, hol művészkedik. Mint ahogy manírosak az elsuttogott, helyenként túl nagy hangsúlyt kapó párbeszédek is, pedig a színészekre amúgy nem lehet panasz, a Marie-t alakító Noémie Merlant nem csupán vonzó, de hiteles is a szerelemhez mindenáron ragaszkodó, a sorsát egyre inkább a maga kezébe vevő nő szerepében, aki nem gyáva felrúgni a poros illemet és a még porosabb társadalmi előírásokat. A modern nő előfutára tehát, és a film minderre szerencsére nem szájbarágósan ébreszt rá.
A több szempontból is vonzó, összetett nyersanyag valahogy mégis túlontúl leegyszerűsödik Jeunet keze alatt. Hiába beszél látszólag sok mindenről, hiába építi egymásra ügyesen a különféle jelentésrétegeket, hiába beszél ízlésesen kényes témákról, valahogy nem képes elmélyíteni semmit, inkább csak pillanatkép marad minden: esztétikus, vonzó, kívánatos, de gyorsan felejthető polaroid.
A Pajzán kíváncsiság tehát azon francia filmek (hosszú) sorát gyarapítja, amelynek minden kockáján látszik a belefeccölt munka, kidolgozott koncepcióval rendelkezik, gazdag hagyományt mozgat, élvezi minden egyes kulturális utalását és idézetét, ám mégis képtelen túllépni az átlagosság érzetén. Szép, szép, de minek, kérdi a néző, és sehogy sem találja a választ. Pedig volna benne annyi kíváncsiság, hogy megküzdjön érte.