Pókember - Idegenben
2019.07.03.

A szuperhősöknek ma már az álhírekkel és a klímakatasztrófával kell megküzdeniük. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A rajongói kérdésre könnyű válaszolni: igen, a Marvel megint egy átlag feletti Pókember-filmet pofozott össze, igen, Tom Holland még mindig a legjobb hálóvető, mivel kamaszosan hebehurgya, és nem, ez most tényleg nem olyan vicces, mint a Hazatérés volt, mert már nem ugyanaz a John Hughes-szív dobog benne.

Marvel-szakosok feljegyezhetik még a törekvést a helyszínváltoztatásra (a „barátságos, szomszédban élő” Pókember most Európában kirándul, és New York-i felhőkarcolók helyett velencei tetőkön és a prágai óvárosban csalinkázik), az öniróniára (az Idegenben szimpatikusan csinál viccet a stúdió eddigi világépítését lezáró, két szuperhőst is likvidáló [spoiler?] Végjáték feletti rajongói gyászból), valamint az akciók frissítésére is (a film csúcspontján szuperhősünk elveszti realitásérzékét, és egészen szürreális illúziókkal kell hadakoznia).

Az ellendrukkerek pedig, akikben már allergiás reakció fejlődött ki a szuperhős-túltengésre, teljes joggal replikázhatnak, hogy az Idegenben első fele nettó gagyi, a fordulatai olyan bődületes marhaságok, amiket még ebben a műfajban is nehéz komolyan venni, és csak a nagy csavar utáni második félidő menti a filmet. Egyszóval mindkét térfélen le lehet futni a szokásos köröket a 23. Marvel-film kapcsán, csak nem érdemes, mert sokkal érdekesebb dolgok is rejlenek itt a mélyben.

Elsőként például az a kalandtúra, amely során körbegyalogolhatjuk a szakadékot, ami az európai és az amerikai kultúra között tátong. A szuperhősfilmek alapvetése, hogy a szuperhősök szupererősek, ezért nyilván nemcsak egy kocsmát fognak szétcsapni egy verekedésben, hanem egy komplett metropoliszt – vagyis ezek a filmek kielégítik az amerikaiak igényét a katasztrófapornóra, amit tizenöt éve még az olyan világvégemozik jelentettek, mint, mondjuk, a Holnapután. Amiket európai szemmel is könnyű volt élvezni, elvégre nem a mi bőrünkre ment a vásár, mivel Manhattan és Washington D.C. jelképezte az egész Földet.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az új Pókember-filmnek viszont az a különlegessége, hogy átélhetjük, amit az amerikaiak szoktak, ha az Empire State Building dől össze vagy a Szabadság-szobrot lepi el a tengervíz, ugyanis öt perc sem telik el az európai kirándulásból, máris homok-, tűz- és vízszörnyek törik ketté a Rialto-hidat, majd a Tower Bridge-et. 

Ami az amerikaiaknak kaland, az nekünk katasztrófa, és nem csak azért, mert a Notre Dame leégése után két hónappal nehéz kiverni a fejünkből, hogy mindez a pusztulás más dimenzióból teleportált szörnyek nélkül is bekövetkezhet. Arról van szó, hogy sérül az amerikai illúzió, ha a szuperhősök világa túlságosan valóságossá válik, és bekerülnek a mi európai környezetünkbe, mert nehéz elhinni, hogy valaki a Szent Márk tér legyalulása után öt perccel már vidáman folytatná a kirándulást, és a vállát se vonja meg a károk láttán. A szörny halott, kit érdekel az a pár romba dőlt épület, ha a hurráoptimista lurkók túlélték a támadást?

Alighanem a film első felének feszességéről, vagyis annak hiányáról mond valamit, ha azon gondolkodik közben az ember, milyen pokoli lehet a Marvel-moziverzumban élni, a folyamatos pusztítás árnyékéban, ahol nem mehet úgy boltba az ember, hogy ne csöppenjen közben űrlényinvázióba vagy ne szakítanák fel a komplett várost a lába alól, és frizbiznének vele a levegőben. Hogy kocsmázzon úgy nyugodtan bárki is, ha Miskolcot bármikor ráhajíthatják Budapestre?

Csakis úgy, ha abban bízik, hogy úgyis jönnek majd a szuperhősök és megmentik őt. A megváltókba, a nálunk erősebb, okosabb, a nevében is ott van: szuperebb vezetőkbe vetett hit a műfaj alapvetése. És akkor jön az új Pókember-film, ami még csak nem is egy kiemelkedően fontos bejegyzése a Marvel-filmfolyamnak, és azt állítja, hogy nem bízhatunk meg vakon a hősnek tűnő vezetőkben, mert könnyen megvezetik az embereket. A Marvel Orwellt idéz, és szügyig gyalogol az álhírek világába, amit egy olyan gonosz testesít meg, aki bármilyen illúziót el tud hitetni az emberekkel. Még azt is, hogy szuperhős, aki megmentené a Földet a klímakatasztrófától, ami szerencsére olyan természeti elemek lázadásában ölt testet, akiket puszta kézzel is le lehet győzni, már ha az ember keze zöld szmötyit lövell ki magából.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Tetszetős, hogy a hagyományosan eszképistának mondott szuperhősfilm aktuális kérdéseket emel be a maga popcornvilágába, mégis ez az a töréspont, ahol a Marvel-univerzum összeroppan a saját ellentmondásai alatt. Hiszen ha komolyan vesszük a kételyre nevelő tanulságot, amit a filmben legalább háromszor elismételnek, miért emelnénk piedesztálra olyasvalakit, akinek féltékenységében az első dolga drónt küldeni a riválisára, miután megkapja a világ egyik pusztító csodafegyverét? Vagy hinni a többi Marvel-hősben, élükön Tony Starkkal, akit többnyire azért ünnepeltek hősként, mert megmentette a világot attól a fenyegetéstől, amit eredetileg is ő szabadított rá az emberekre?

Az Idegenben legszórakoztatóbb pillanatai azok, amikor a komplett műfajt, a szuperhősös városrombolást és világmentést digitális illúziókeltésként leplezi le. Amikor kikacsint a nézőkre, hogy tudják ők is, micsoda képtelenségeket hordanak itt össze a szórakoztatásunkra, és jelzik, hogy tudnak ám nevetni önmagukon. De ezért is tűnik falsnak az Idegenben fináléja, amelyben a film koncepciója összeütközésbe kerül a Marvel-filmek követelményeivel, miszerint a gonoszt legyőzni, a hőst pedig ünnepelni kell. Ha ráneveltek az egészséges kételkedésre, miért dőlnénk be annak az illúziónak, amit a Marvel tálal elénk? Az olyan bénácska akciónak, amelyben kéttucatnyi halálos drón lövi a hősünket, mégsem találja el egyik sem? Ez nem üres szemfényvesztés talán? És nem visszatetszően álságos a hiszékeny átlagember messiásvárását kritizálni, aztán passzív katasztrófaturistákká változtatni őket, akik a pálya széléről figyelik a Tower Bridge lerombolását ahelyett, hogy tennének is valamit effektíve, és nem csak csodálnák a szuperhősöket?

Ha következetes lenne a Marvel, akkor leszámolna a szuperhősök kultuszával, vagy legalábbis lemondatná őket az önjelölt világmentők pozíciójáról, és ha csak egy rövid időre is, de bepillantást engedne abba, milyen a Földdel játszadozó hatalmasságok árnyékában élni. Ami persze soha nem fog megtörténni, mert mint a filmbeli gonosznak, úgy a stúdiónak is érdekében áll fenntartani a mítoszt, és felmenteni a hőseit, hiszen velük keres milliárdokat. A Marvel nem először kérdőjelezi meg a szuperhősök legitimitását, de a végén mindig visszatáncol a konklúzió elől és leegyszerűsíti a válaszokat. A hős az hős, mert tanul a hibáiból, a gonosz pedig gonosz, mert labilis idegzetű, és ha jogos is a sértettsége, a reakciója mindig túlzó és igazságtalan.

Lehet, hogy az Idegenben a felszínen csak egy újabb, korrektül szórakoztató szuperhősmozi, de közben legalább annyira szól a marveles filmek korlátairól és moziverzumának visszásságairól, mint az álhírkeltéssel folytatott harcról. Épp ettől olyan érdekfeszítő – minden hibája miatt, és nem ellenére.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019