„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

Itt van a város, vagyunk lakói

Maradunk itt, neve is van: Budapest”

(Bereményi-Cseh: Budapest)

 

Melegen ajánlom Szeifert Natália második regényét, a Mi van veletek, semmi?-t mindenkinek, ezen belül különösen azoknak, akik érzékenyek a Cseh-Bereményi dalok világára, hangulatára, finom iróniájára. Mert olyanok a történetek ebben a könyvben, mint azok a dalok. Levél nekünk, a helyzetről a kétezertízes években, amikor már nem „fellazult tételben fogalmazódik meg a világ”. A hetvenes évek, a rendszerváltás előtti bezárt reménytelenség hangjai akkor dalban szólaltak meg, negyven évvel később szinte ugyanaz hangzik el, csak prózában. 

 

A történet Budapesten játszódik, élő közvetítés a közelmúlt-mostról. Találkozás-regény. Az új évezred tízes éveinek elején egy fiatal rajztanár, Grafit, véletlenül összeütközik egy fiatal drogdíler-informatikussal, Pókkal, nem messze a Kalef-Moszkva-Széll Kálmán tértől, kinek-kinek ízlése és születési dátuma szerint. Az egyiket kidobta a nője, a másikat alaposan helybenhagyták. Ebből az összeütközésből alakul ki valami otthonos barátságféle, fenntartható egyensúly-viszony egy közös lakásban, törzsközönségi lét a kocsmában.

 

A két harmincas fiatalember emlékeiből kapunk képet körülbelül az elmúlt harminc évről, a rendszerváltozást közvetlenül megelőző és az azt követő évekről. Betekinthetünk különféle lecsúszott és lecsúszófélben lévő kisemberek, közepes káderek és feltörekvő művészek életébe. Aki nem ijed meg a kilátástalanságtól, bírja a szarkazmust és az iróniát, az, ha végig olvassa a regényt, jutalmul kap egy ici-pici, de csillogó kis reménysugarat.

 

A véletlen találkozás laza, kicsit véres indításából megtudjuk, hogy itt azért nem babra megy a játék, veszélyes játszmák zajlanak a háttérben. Azt, hogy az egyik nagyhal hogyan robbantja fel a másik nagyhalat, csak mintegy mellékesen juttatja a szerző a tudomásunkra, ugyanakkora súllyal, ugyanolyan szenvtelenül, mint ahogy a tanári szoba meglehetősen reménytelen hangulatáról, egy szakítás történetéről, egy lehetséges kapcsolat elfuserálásáról, hétköznapi, szülői és iskolai kis fasizmusok eseteiről ír. 

 

Gazdaságos és pontos leírások, szikár, hangulatában egykedvű, de nagyon erős, láttató szöveg. Az olvasó észre se veszi, és nyakig elmerül a történetben, törzsvendég lesz ő is a Mexikó nevezetű kocsmában, megfigyelőként egyre otthonosabban mozog a terekben, úgy tanulmányozza a szereplőket, mintha ő maga lenne a bekamerázott helyek megfigyelője, a kamera kezelője. Hirtelen találja magát a történések közepén, kell egy kis idő, amíg megtalálja a megfelelő fókuszt, és kiélesedik a háttér, megismerhetővé válnak az okok és okozatok. Ilyenkor az olvasót megsuhintja az aha-élmény: ezt ismerem, ilyet én is láttam, ez velem is megtörtént, nahát!  Helyek, ahol én is járhattam, ha epizódszereplőként is, egy volt iskolatársnál, mások otthona, a szülői ház, műterem, iskola, munkahelyek, kocsma. És a céltalanság nyomorúsága, amit olykor-olykor mindenki megtapasztalhat. Kívülről látunk rá a szereplőkre, apró részleteket mutat fel a szerző, és ezekben a részletekben mutatkozik meg a lényeg, és ha van, az emberség is.

 

A folyamszerű szöveg valójában a két főszereplő visszaemlékezése arra, hogyan jutottak ebbe az állapotba, amelyben már nem viszi őket semmi előre, nincs céljuk, tulajdonképpen a jelentől eltekintve igazán kidolgozott történetük sincs, nem történik velük semmi. Egymásba is véletlenül botlanak, ez a véletlen illeszti őket közös lakásba, így jut el az olvasó Pók törzshelyére, ahol a két szereplő családtagjain kívül új szereplők lépnek a képbe. Elsőnek épp csak észrevesszük a vendégeket, ahogy Grafit, megpillantjuk a kontúrjukat, aztán egyre közelebb kerülünk, egyre több részletet látunk, lassan összeáll a kép, megismerjük titkaikat, életüket, beleszippantunk egy korábbi korszak levegőjébe és tudomásul vehetjük: a céltalanság és belenyugvás családi örökségként, egy már letűnt világ örökségeként pottyant a nyakunkba. A ridegülő külvilág ellen a kocsmai törzsközönség mintegy véd- és dacszövetséget köt, megerősödik. A kocsma az a köztes tér, amely védelmet biztosít.

 

Ezt a tömény hiábavalóság-érzetet sűríti magába Leveles Laci (törzstag, olyan tragédiával a háta mögött, amiről tényleg csak részegen és karácsonykor lehet beszélni) köszönése „Mi van veletek, semmi?”. A kérdés és a benne foglalt válasz, a címadó mondat mindent elárul arról, mit éreznek, és hogyan gondolnak magukra a regény szereplői. Holott súlyos dolgok esnek meg, látszólag érdektelen közönybe ágyazva, mintegy mellékesen megemlítve, vagy részegen gajdolva. A közöny a páncél, amit a kocsmalovagok magukra öltenek, amikor vérre, sőt életre-halálra megy a játék.  Ilyenkor megvédik egymást, hogy védhessék magukat. A végére csak értelmet adnak a létezésnek, segítenek a fogyatékossággal élő gyerekét egyedül nevelő anyukának, hogy kirándulni vihesse a fiát, nem hagyják a nagyhalnak elvenni a kocsma bérlőjétől, Évától a Mexikót, és eleget tesznek Laci végakaratának, ha másképp nem megy, éjszaka, stikában (jó kis kenőpénzért, ahogyan ez itt dukál), a közsírból kiásva újratemetik a húsz éve elhalt feleség és kisgyerek mellé. Pontosabban fölé. Nem a mi világunk lenne, ha nem kéne kínban röhögni ezen a temetésen, miközben persze a torkunkat is szorongatja valami.

 

A hamar fogyó lapokat forgatva egy dallam erősödik a fülünkben, fejünkben: "Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!" De ez lett.