A borító a mániám. Egyetemista éveim végén a csíkos és pöttyös regényekből írtam a szakdolgozatomat. Sok oka volt ennek, legelébb is, hogy nem nagyon kellett a könyvtárba mennem, az addigi termés zöme a polcomon sorakozott. Megtanultam olvasás közben, ki volt az első Gertrudis, Elizabeth (Barret Browning), Harriet (Beecher Stove), Teleki Blanka, Zrínyi Ilona és sorolhatnám a történelmi alakokat, nőket természetesen, nőírók női főszereplőit, rejtett feminizmus, viszonyleg kevés direkt didaktika, semmi direkt tanulság, hacsak az nem, hogy eltérni az átlagtól nem eredményez könnyű életet.

 

Nos, ezek a könyvek jutottak sorra eszembe Pataki Éva regényét olvasva. Nemcsak stilárisan, hanem vizuálisan is. Ha megfelelően hunyorítok, a Szépművészeti Múzeum oszlopai csíkos háttérként jelennek meg a jóképű Pulszky Károly mögött. A pecsét: „Kultúrharc a 19. század végén/regény” időben, témában és műfajban azonnal helyére teszi a művet. A regény rendszerint hosszabb időszakot felölelő, szerteágazó cselekményű, számos szereplőt (fő- és mellékszereplőket) bemutató mű, nos itt van időtáv, és olyan szereplő-kavalkád, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A főhős mellett izgalmasnál izgalmasabb sorsú közeli és távoli rokonok, barátok vonulnak fel, akiknek élettörténetéből felvillanó részletek vagy vázlatos egészek – az erőskezű apa, Pulszky Ferenc, az anya, Walter Terézia, a feleség, P. Márkus Emma – nem eresztik a sorokba – és sorsokba – feledkezett olvasót.

 

Régi ismerősként köszönt rám a történet vezetése, a nyelvi felépítés, csak az illusztrációk hiányoztak a teljes déjà vu érzéshez. És ezzel egyáltalán nem akarok rosszat mondani a regényről. Lánykorom olvasmányai között voltak míves szövegek, nem katartikusak ugyan, de jól megformált, igényes mondatok, válogatott szókincs, a történetvezetésen érzett a profizmus, a témaválasztáson valamiféle elkötelezettség is, és az nem feltétlenül a szocialista embertípus kialakítása volt. Minőségi, céhes mestermunka, mondhatnám. Ha lettek volna írói céhek, Pataki Éva Férfiképmását bízvást elfogadták volna mestermunkának.

 

Pataki Évát a nagyközönség számára ma már szinte ismeretlen férfi, a Szépművészeti Múzeum megálmodójának kalandos, egyéni sorsa izgatta, amely azonban a dualizmus korára mégis annyira jellemző történet. Mély, valódi érdeklődéssel fordul a szereplői felé, ezt az érdeklődést felkelti és fenntartja az olvasóban is.

 

No és az áthallások. Pulszky Károly 1853-ban, öt évvel a szabadságharc leverése után született Londonban és 1899-ben halt meg Brisbane-ben. Élt 46 évet. Uralkodója Ferenc József, nemzetisége magyar, amire egy atyai pofon Flórencben akarta rádöbbenteni. Abban a városban, ahol pedig valóban otthon érezte magát. Pulszky Károly élete sokoldalú, színes és mozgalmas, valósággal reneszánsz világpolgári élet. A célja a szépség megszerzése, birtoklása, legyen az kép vagy nő. Birtokolni akar és közben megosztani, bár a megosztás alapvetően azért műtárgyakra vonatkozik. Nem hétköznapi ember, nem hétköznapi ambíciókkal, kódolt a bukása egy alapvetően hétköznapi, nyugalomra, ki- és megegyezésre törekvő, kellemes jólétre és átlagosságra vágyó társadalomban (mint mindig), de különcködhetett volna sokáig, ha nem épp egy politikai csatározás pufferbábja lesz. Tudjuk, persze, a karaktergyilkosság nem a mi társadalmunk találmánya, de különös véletlen, hogy éppen most, a felújított Szépművészeti Múzeum átadása után jelent meg ez a regény a Múzeum szellemi atyjáról, az Országos Képtár igazgatójáról, az MTA levelező tagjáról, akit egy olyan igazgató követett, aki szerint a közönségnek elegendő a minőségi gipszmásolat, mégiscsak olcsóbb, mint az eredeti. Pataki Éva megragadja a pillanatot, amikor holmi belpolitikai csatározás miatt a nagyszerűség pitiánerséggé változik. De ez a pillanat csak a regény vége felé következik be. Addig az olvasó lenyűgözve követheti izgalmas emberek rövid, mégis sokat eláruló életét, akik ugyan csak kísérő szerepet kaptak az írásban Pulszky Károly mellett, mégis érződik súlyuk és jelentőségük a hős életében.

 

E szereplők élete külön-külön is megér egy-egy regényt. A Pulszky család feje Ferenc, aki politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője. Az osztrák haditörvényszék halálra ítéli, majd két évtizedes száműzetéséből hazatérve 1869-től 25 éven át a Nemzeti Múzeum igazgatója. Nyugdíjazása után, 1872-től a magyarországi múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője. Nem kis teher ezt elviselni egy megfelelésre törekvő, ugyanakkor önmagát megvalósítani akaró fiatalembernek. De izgalmas sors Károly anyjáé is; Walter Terézia, az asszimiláns bécsi bankár lánya, aki a férje jogán magyarrá lesz, a gyermekeit is annak neveli. És a másik asszony, Károly felesége, gyermekei anyja, a szőke díva, Márkus Emília, aki valahogy feleség és anya tudott maradni a színésznősége mellett, s nevelte egyedül a két izgalmas életutat választó gyermeket. Örvénylik a történet.

 

A fényes főszereplőgárda mellett a mellékszereplők is élettel teltek, két külön kedvencem az Európa-szerte vonatozást, éjszakázást, rohanást megutáló két minisztériumi kísérő, akik az éj leple alalatt sunnyognak haza egy pályaudvarról. Pataki Éva az első sortól az utolsóig fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését.

 

Nem váltja meg a világot ez a regény, viszont bemutat egy világot, szórakoztató és minőségi olvasmány, vélhetően az lesz majd gyermekeink és unokáink számára is, időtálló, mint a tisztességes ámpír bútorok. Amitől a mi jelenünkben különös pikantériát kap, az az áthallás és a projektálás. Egy jóképű, érdekes férfi történetét olvassuk, aki mögött érdekes család áll, aki legszívesebben Európában csatangol festmények után, aki kényszeresen meg akar felelni az apai elvárásoknak, s egyben gyökértelen, mint a mi generációnk unokái lesznek, magyar szülőkkel, külföldi születéssel, és ki tudja, hova szóló lakcímkártyákkal. De ennél is erősebb az a sorsáthallás, hogy valaki ért valamihez, tud valamit, és politikai játszmák miatt karaktergyilkosság áldozata lesz, még ha karakterét önkezével pusztítja is el. És ne feledjük, olyasvalaki lép a helyébe a lassan bomlófélben lévő monarchiában, aki szerint a nagyérdeműnek elég az is, ha jó minőségű gipszmásolatokon kapja a magas művészetet.

 

Ám a regény idejében még nincs bomlás, csak virágzás, hihetetlen sürgés és forgás, nagyvonalúság, és ezeket a sebesen cikannó, kivételes pillanatokat remekül ragadja meg és érzékelteti a szerző. Ott vagyunk a firenzei utcán, a vonatfülkében, a birtokon, a szalonban, a kávéházban, érezzük az illatokat, látjuk a képeket. Sok apró, finom részlet tűnik fel mint pillanatfelvétel, és a képek mögé képzeljük a sorsokat, filmes és dramaturgiai tapasztalatának birtokában kiválóan ért ehhez Pataki Éva. És igen, tudjuk azt is, mit jelent a színen megjelenő pisztoly.

 

Férfiképmás, férfisorsok, a középpontban Pulszky Károlyéval, a Szépművészeti Múzeum megálmodójáéval, aki megfelelésvágyból lett hontalan, mert kiszakították onnan, ahová tartozni vágyott, és elkerült a magyar ugarra, majd belebukott abba, hogy másképp akart élni. Szépen és szépségben, és ezért, csakúgy, mint az apai elismerésért, sokat, szinte bármit megtett volna. És a végén természetesen elsül az a fegyver. Csak remélhetjük, hogy a karaktergyilkosokra mind ugyanaz a sors vár, egy szép férfiképmás előtt megüti őket a guta.