Akkor azt írnám: Danny Boyle személyében egy ígéretes tehetségű vígjátékrendező debütált most. A népszerű angol film, az Igazából szerelem forgatókönyvírójával, Richard Curtis-szel egy egészen jól működő, vicces filmet raktak össze, amiben a bevezetőben felvázolt helyzethez hasonló történik. Egy titokzatos időjárási változással és áramkimaradással járó esemény hatására a világ összes emberének addig meghatározó együttesek, könyvek, művészeti alkotások esnek ki az emlékezetéből, leszámítva sikertelen zenész főhősünket, Jack Malickot (Himesh Patel).
Jack lepukkant bárokban lép fel. Eközben egyvalaki tart ki mellette: a menedzsere, Ellie Appleton (Lily James), aki az újabb és újabb kudarcok ellenére folyamatosan bátorítja. Jack lesz az egyetlen, aki a váratlanul “újrakonstruálódott” univerzumban a soha nem létezett dolgokra ugyanúgy emlékszik, mint a titokzatos kisülés előtt. Így az általa játszott, addig soha nem hallott Beatles-dalokat saját szerzeményként eladva képes világhírnévre szert tenni. Baráti köre egyre nő, még Ed Sheeran is a támogatói között foglal helyet.
De Jack megismerkedik a siker árnyoldalaival is: a kiégés, a kiüresedés, az erkölcstelen sztárvilággal való találkozás egyaránt elveszetté teszi őt ebben az új életben. Végül éppen ott leli meg a nyugalmat és a vágyott elismerést, ahol mindig is megvolt, vagyis egykori menedzsere, Ellie Appleton személyében.
 Jelenetek a filmből |
Mi a valóságban nem szenvedünk amnéziában, és korábban Danny Boyle valóban megrendezte a Sekély Sírhant, a Trainspotting és a 28 nappal később című filmeket, átírva ezzel az egyetemes filmtörténelmet, meghatározva ezzel egy generáció popkulturális igazodását. A Trainspottingban bevezetett filmnyelvi újításai, a kábítószeres hallucinációk és a valóság keverése, a 90-es évek meghatározó életérzésének summázása egy nagyformátumú alkotói pályát vetített előre. És sokáig úgy is tűnt, hogy Boyle megfelel az elvárásoknak.
Aztán amikor az életmű koronájának szánt, tarkovszkiji babérokra törő filozofikus sci-fijébe, a Napfénybe beletört a bicskája, a nagy prófécia megéneklésének kudarcától megijedve végül inkább a kései Woody Allenhez hasonlóan, a középutat választva kezdett bele az életmű eredményeinek középszerű köntösbe csomagolt kiárusításába. Eddig azt hittük, hogy ennek a folyamatnak a mélypontja a Gettómilliomos volt, ami nemcsak Danny Boyle pályáját, de érthetetlen mértékű Oscar-esőjével magát az Oscar-díj modernkori intézményét is leértékelte. Most, a Yesterday című film bemutatása után kiderült, hogy ennél is van lejjebb.
Boyle filmjéből éppen az hiányzik, ami a The Beatles Yesterday című számát, meg úgy általában a csapat dalait annyira különlegessé teszi; éppen az a nehezen megfogalmazható eredetiség, ami Danny Boyle korai filmjeiben is megvan. Boyle tapintható jelenléte és szeretete, amivel korai főhőseihez közelít, a Yesterday high-concept – a karaktereket és témát is megelőző koncepció – típusú alapötletéből hiányzik.
 A képek forrása: MAFAB |
Az igazán átütő élményt a személyesség mellett a témában való elmerülés mélysége, a forma tökéletessége és a mű igazságának elválaszthatatlan, szerves egysége eredményezi. Ennek a mágiának volt köszönhető, hogy a The Beatles nem tudott eljátszani úgy két akkordot, illetve Boyle a korai filmjeiben nem tudott úgy egymás mellé tenni két snittet, hogy az ne legyen halálosan izgalmas. Boyle főhőse, Jack Malick éppen azt nem érti, hogyan működik ez. Hogy hogyan kerüljön önmagához közelebb annak érdekében, hogy valami igazán eredetit alkosson. De ezt felejtette el Danny Boyle is mostanra.
Próbálta minél ügyesebben becsomagolni, de a lényeges kérdésekben – hogy mi is történik a főhőse lelkében akkor, amikor a nyakába hullik a siker, és hogy miért nem lehet hazugsággal megalapozni egy életművet – nem hatol elég mélyre.
Olyan, mintha a tűz elvesztését, természetesen öntudatlanul – de éppen ettől még fájóbban – Boyle mégiscsak megvallaná. Most már, ugyanúgy, mint tehetségtelen főhőse a The Beatleshez, ő sem képes felérni saját korai műveihez.