Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 / Magyar Nemzeti Galéria
2019.06.23.

A Magyar Nemzeti Galéria 1800 utáni gyűjteményének rejtett zugában három kortárs alkotó kínál frissítő szellemi kalandot a múltban andalgó látogatónak Rembrandt önarcképei ürügyén. Mindössze hat munka, plusz egy aprócska Rembradt-rézkarc néz egymással farkasszemet a 19. századi festészet remekei közé ékelődő intim térben, a szó szerint „szürke zóna” utóképétől mégis nehéz szabadulni. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Forgács Péter: Idő/közben: Rembrandt morfok, 2006
Forgács Péter: Idő/közben: Rembrandt morfok
Kamarakiállításról nem illik terjengős értekezést írni, még akkor sem, ha a műfaj legfőbb erénye az, hogy gondolkodásra ingerel. Az alábbi összegzés tehát a tényekre szorítkozik, a gondolkodást a leendő látogatóra bízza. A 19-20. századi gyűjtemény kabinetkiállításai közül ez már a harmadik, ahol vállaltan kevés számú mű elegyedik egymással olykor évszázadokon átívelő párbeszédbe. A sorozat célja, hogy áthidalja a szakadékot, amely a 20. század elejétől a realista ábrázoló és szándékoltan szubjektív képalkotás között nyílt, és amely nehezíti a művészet laikus élvezői számára a kortárs művek befogadását. Első alkalommal, 2009-ben Jovánovics György maga választotta reliefje mellé a 15. századi sienai mester, Sassetta oltárképének egy tábláját a képen ábrázolható tér kutatásának példájaként. Másodjára, még mindig 2009-ben négy monokróm mű folytatott vitát színről és anyagról a kép terében. 2018 decembere óta látható a Magyar Nemzeti Galériában az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény fő műveit bemutató kiállítás. A teremsor közepén egy szürke színnel jelölt „átmeneti zónában” kialakított kabinetterem projektteremként funkcionálva folytatja a Szépműben megkezdett kamarakiállítás-sorozatot. Trükkös elhelyezése révén egyszerre teremt hidat a 19. és a 20. századi művek között, miközben azokat is a történeti kontextust jelentő klasszikus művek megbámulására kényszeríti, akik kifejezetten a kortárs alkotások kedvéért vágnak át a termeken. 
 
Birkás Ákos: Rembrandt, az önarckép fantomja, 1977
Birkás Ákos: Rembrandt, az önarckép fantomja
Elsőként a Lebegő végtelen című kiállítással találkozhattak a látogatók, amelynek fókuszában a gyűjtemény egyik – az intézmény falai között – először bemutatott új szerzeménye, a litván származású, Amerikában élő kinetikus művész, Žilvinas Kempinas Lemniscate című installációja állt, Csörgő Attila és Erdély Miklós korszakos jelentőségű, Möbius-tematikájú alkotásaival együtt. A Rembrandt halálának 350. évfordulója alkalmából megnyílt tárlat a második ezen a helyszínen, ezúttal Lakner László, Birkás Ákos és Forgács Péter Rembrandt-reflexiói kínálnak alkalmat arra, hogy a képalkotás múltjáról és jelenéről elmélkedjünk, közösen a művészekkel. A kabinettárlatok fontos kísérője minden alkalommal a katalógus, amely egy-egy tanulmány segítségével igyekszik közelebb hozni a művek hátterében megbújó gondolatokat. A címét Birkás Ákos művétől kölcsönző Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 tárlat falszövegein az alkotók maguk vallanak a 17. századi mesterhez és az önarckép műfajához fűződő viszonyukról, a kiállításhoz készült katalógus pedig a kurátor, Fehér Dávid tanulmányával a galéria sajtószobájából jelszó kérése után letölthető.
 
Időben a legkésőbbi alkotás, Forgács Péter Rembrandt morfok című munkája Rényi András kurátor 2006-os Rembrandt – kortárs magyar művészek válaszolnak című, a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítására készült, a holland festőgéniusz születésének 400. évfordulójára. Ezt a művet nem csak a kortárs művészet ínyencei ismerhetik, az időközben a múzeum tulajdonába került videómunka szerepelt a Szépmű bezárása előtti 2014-es, Rembrandtot és a holland festészet aranykorát bemutató megatárlaton is. A mester 37 híres önarcképét egy számítógépes program segítségével feldolgozó munka - melyen a képek hol kronologikus, hol véletlenszerű sorrendben tűnnek át egymásba - a 17. századi képek terében egyértelműen summázta, miért fáradtak ezek a művészek annyit az ecsettel. Birkás Ákos fotómunkákon keresztül vizsgálja saját viszonyát a portréhoz és annak mesteréhez. A Rembrandt fantomja című mű változó képeket vetít egymásra, míg maga az arc fantomképpé mosódik: a kitartó, magára irányuló figyelmet, amit maga Rembrandt húzott szét egy életen keresztül, önarckép-sorozattá összesíti egyetlen portréba. Önarcképfestés kamerával 1-12. című fotósorozata épp ellenkező technikával él, a kimerevített pillanatok sorát rögzíti. 
 
Lakner László: Rembrandt tanulmányok
Lakner László: Rembrandt tanulmányok. Forrás: MNG
Lakner László egyik főművének tekinthető az 1962-ben készült Rembrandt-tanulmányok. A festmény Rembrandt korai és késői önarcképei által kijelölt tengelyek mentén jeleníti meg az idő fragmentumait, melyek a művész vallomása szerint filmszerűen montázsolják össze Rembrandt életútját, és mindazt, ami őt a festészetben izgatta: a fény-árnyék, a barnás tónusok és az idő megragadásának problémáját. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből a Sálas, sapkás önarckép ellenfényben című rézkarc képviseli az ihlető forrást jelentő hatalmas Rembrandt-életművet.
 
A különböző médiumokat felvonultató hat mű a művészeti írás terében már találkozott, Rényi András a Balkon folyóirat hasábjain egyértelmű gondolati párhuzamot vélt felfedezni az egymás előzményeként is aposztrofált művek esetében.  
 
Ki, vagy mi hát a fantom, amely a klasszikus mesterművek aurájában a falak közé zárt szürke zónában lebeg? A hat munka mindegyike a magyarországi neoavantgárd immár klasszikusnak számító alkotása, együttesük hitelesen érvel Mies van der Rohe sokat idézett és idővel sokat szapult mondása mellett: a kevesebb több. Nem mindig, de ezúttal feltétlenül. A kultúrát jól eladható fogyasztási cikké turbózó megatárlatok korában üdítő csupán néhány kép társaságában időzni, és merengeni a modern ember legsúlyosabb dilemmáján, az idő múlásán. Mert boncolhatjuk bármiképp, oszthatjuk ízekre és vetíthetjük pillanatait egymásra, kimerevíthetjük kockánként, vagy gátlás nélkül szabadíthatjuk magunkra, a szomorú igazság változatlan marad: az idő megállíthatatlanul, tőlünk függetlenül halad a maga útján, sőt, ami igazán rossz hír: nélkülünk is folyik majd tovább.  
 
A kiállítás 2019. szeptember 22-ig látogatható. 
Szerző: Zöldi Anna