Nem vagyok nagy horrorfilm rajongó, John Carpenter klasszikusain és az eredeti Alienen kívül a műfaj sosem vonzott igazán. Az üres ijesztgetésben – éppúgy, mint az üres nevettetésben – nem látok nagy potenciált. Ezért aztán az olyan filmeket, mint az 1988-as Gyerekjáték, mindig is ösztönből kerültem el.
Előítéleteim mellé valószínűleg több támogatót találnék, mint ellenzőt, az utóbbi csoport potenciális élharcosai mégis évtizedekig hűen kiálltak a sorozatgyilkos játékbaba, Chucky karaktere mellett. Ezt az is bizonyítja, hogy az összesen hét filmből álló Gyerekjáték franchise legutóbbi epizódja 2017-ben jelent meg. Igaz, gyorsan a bevásárlóközpontok 990 Ft-os kosaraiban landolt.
A hollywoodi stúdiók egyik legbiztosabb hozamú pénznyerője a 80-as, 90-es évek népszerű filmjeinek modern időkre adaptálása. Ha egyszer nagy bevételt hozott, miért ne működne ugyanaz a forgatókönyv ismét? A legújabb, élőszereplőssé varázsolt Disney-klasszikusokat nézve úgy tűnik, ennyi valóban elég a gazdasági sikerhez. A Gyerekjátékot is ez a trend szülte, ráadásul a film egy ismeretlen norvég rendező és egy korábban videójátékokat jegyző forgatókönyvíró keze munkáját dicséri. Minden előjel tehát egy azonnal felejthető, fantáziátlan tucatfilmre utal.
Az eredeti történethez képest ebben a filmben Chucky nem egy sorozatgyilkos lelke által megszállt baba, hanem mesterséges intelligenciával rendelkező „okos játék”. Bármilyen kiszámíthatónak hangzik is, ez a változtatás képes nem várt irányba kormányozni a Gyerekjátékot. Mivel nem érzelmei irányítják, a karakter cselekedetei nem magyarázhatóak pusztán azzal, hogy vérszomjas gyilkos lakik a testében, tehát Chuckyt a narratívának kell racionális eszközökkel eljuttatnia véres állapotába.
 Jelenetek a filmből |
A baba kalandos útja egy elektronikai cég vietnámi összeszerelő gyárában kezdődik. Ahogy a kamera végighalad az áldatlan körülmények közt gépeket összeszerelő munkásokon, majd egyikük bosszúból deaktiválja az előtte heverő játék biztonsági mechanizmusát és felakasztja magát, azonnal tiszta lesz, hogy itt nem szimpla iparosmunka készül (a film szempontjából sem). Az ehhez hasonló szociális kommentárok a teljes elbeszélést behálózzák. A technológiai függőség negatív társadalmi hatása gyakran feldolgozott téma, de egy Chucky-filmtől mégsem várnánk a Black Mirror mélységeit. A rendhagyó feldolgozásnak mégis meglepően jól áll ez az öntudatos elbeszélésmód.
A robotbaba legfőbb karaktermotivációi is frissítésen estek át. Az 1988-as változatban Chucky egyetlen célja az, hogy lelkét emberi testbe helyezze át, így a főszereplő kisfiú potenciális áldozatszerepet tölt be a film során. Az új feldolgozásban a Mark Hamill által zseniálisan alakított játékszernek a programozása alapján egyetlen feladata, hogy gazdáját, Andyt (Gabriel Bateman) jókedvűvé tegye. Bármi áron. Védelmi mechanizmusok híján hajlamos radikálisan értelmezni legjobb barátja lelkiállapotát, így amikor a macskája megkarmolja a fiút, ő pedig felkiált, hogy mennyire utálja a dögöt, Chucky csak levonja a megfelelő következtetéseket, a cica pedig csúnyán végzi. Ahogy Andy édesanyjának (Aubrey Plaza) erőszakos barátja is. Chucky jelleme a cselekmény során (nagyrészt) következetesen fejlődik. Tanul, ahogy azt egy mesterséges intelligencia teszi. És bár a film harmadik harmadára az öntudatra ébredt baba egyesíti önmagában a legtöbb robotapokalipszis klisét, az új megközelítés mégis rengeteg potenciállal tölti fel a filmet, melyeket az ki is használ.
 A képek forrása: MAFAB |
Saját személyiséggel rendelkező, szerethető karakterei nélkül a Gyerekjátéknak nem sikerülhetett volna az a valószínűtlen teljesítmény, amit véghezvitt. Bryan Tyree Henry önérzetes, de önzetlen detektívjét nem lehet nem kedvelni, Aubrey Plaza pedig brillírozik a fiatal és felelőtlen egyedülálló anyuka szerepében. A film valódi sztárja mégis az Andyt alakító Gabriel Bateman, aki magabiztosan cipeli hátán a cselekményt. Ahogy Chucky, úgy gazdája is komoly jellemfejlődésen megy át, magányos kissrácból cselekvő hőssé előlépve, akiért a néző szurkolni tud, nem aggódni miatta. Még a segítőiként mellé rendelt és sokszor kicsit túljátszott gyerekkarakterek sem tudnak sokat rontani az összképen.
Horrorfilmnek azonban mégsem nevezném, ugyanis kilencven perc alatt egyszer sem sikerült megrémítenie. Stílusában inkább parodisztikusnak lehetne nevezni. A Texasi láncfűrészes mészárlástól az E.T.-n át a Terminátorig bővelkedik műfaji filmes hatásokban és bár ezek az utalások nem mindig nevezhetőek kifejezetten finomnak, a filmnek mégis sikerül elkerülnie a Horrorra akadva-hangulatot. Sokkal inkább a 80-as évek klasszikus gyerek kalandfilmjeit juttatja eszünkbe, mint a Kincsvadászok, mindezt egy nagy adag morbid, groteszk, fekete humorral meghintve.
A legtöbb korszerűsített remake hajlamos pusztán olyan, öncélú változtatásokat alkalmazni, amelyek nem adnak hozzá semmit a cselekményhez abban a reményben, hogy a film az aktuális társadalompolitikai klíma szempontjából relevánsabbnak tud majd hatni. És így persze szélesebb célcsoportot vonz majd be. Az ilyen filmek semmilyen szempontból nem tesznek hozzá az eredeti alkotáshoz, és mivel pusztán a stúdió bevételnövelése céljából születtek, egészen nyugodtan tekinthetőek kreatív kudarcnak. Ebből a szempontból a Gyerekjáték máris sikerként könyvelhető el. Hollywoodban manapság egyre ritkábban látjuk, az alkotóknak itt mégis sikerült ráérezni, hogy a cselekménynek pontosan mely elemeit módosítva nem sérül az eredeti koncepció, és még a film értéke is nő. Bár közel sem tekinthető tökéletesnek, a Gyerekjáték kétségtelenül nem az, amire számítani lehetett.