Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK
2019.06.24.

Maxim Leo családtörténetet ír megannyi hús-vér alakkal, nehéz sorsú nagymamákkal, ideológus anyával, szocdemből nácivá váló apával, a család barátaival (némelyik a Stasi besúgója), nyugati rokonokkal, katonatársakkal, a rendszer kegyeltjeivel, együttműködőivel és ellenfeleivel. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Mikor a krumplit a parázs közé dugtuk, még nem gondoltunk semmi rosszra. A tenger halkan sustorgott a sötétben, és a Rügen-sziget fövenyén a tábortűz körül jókora spontán társaság verődött össze – olyan, amilyen talán csak azokban a későszocialista időkben tudott. Lengyelek, csehszlovákok (talán már és még ők sem tudták, melyikük cseh, melyikük szlovák), keletnémetek, és mi, magyarok, akik a „legvidámabb barakk” állampolgáréiként kicsit a közép-kelet-európai utak háti- és hálózsákos királyaiként tekintettünk magunkra, hiszen útlevelünkben ott állt a kissé álságos, mégis jelentőségteljes mondat: „A világ összes országára érvényes.”

Mikor a rendőrök (néhány egyenruhás és pár civilruhás) kiabálva előbukkantak a sötétből, inkább csak meglepődtünk. Hiszen nem csináltunk semmi rosszat. A sülő krumpli illata lassan elkeveredett a tenger hínáros-sós aromájával, valaki persze gitározott, és – egyfajta közös nevezőként – éppen azt nótáztuk több nyelven, de lelkes lendülettel, hogy „Commandante Che Guevara”. Persze, volt már ebben irónia is jócskán, de az csak nem tilos? A rendőrök szitkozódva rugdalták szét a parazsat, és annyit még meglehetősen visszafogott némettudásommal is megértettem, hogy azt vélelmezik: krumplis parazsunkkal az átellenséges Svédországnak adtunk áruló jeleket. Meglehet, az éj leple alatt egy egész svéd inváziós flotta fordította éppen mohó hajóorrait a Német Demokratikus Köztársaság szocialista partjai felé, hogy a mi jelzőtüzünkhöz igazodva szállítsa partra az imperialista kapitalizmust.


1986 nyara volt. Számunkra mindez groteszk bohózatnak tűnt, érthetetlennek. Mint mikor pár nappal korábban dacos magyar útlevelünkkel felvértezve legálisan átruccantunk Nyugat-Berlinbe, hogy a Fal tetejére hágva nézzünk vissza… önmagunkra? A közelmúltunkra, úgy éreztük inkább. És akkor láttam, ott a tűznél, hogy a keletnémetek (az endékások) komolyan megrémültek. Hogy ez itt és most (ott és akkor) nekik nem valamiféle játék – miközben persze egyfajta véresen komoly játék is, hiszen nyilván maguk a rendőrök sem hitték, hogy valóban egy csapat loboncos diverzánst értek tetten a strand homokján. Szétrúgták a tüzet, eltaposták a krumplikat, majd – gondoljunk csak Petri esőben ázó-átkozódó személyi követőjére! – dühösen távoztak. Ez volt a munkájuk, nem valószínű, hogy különösebben szerették volna. Mi pedig ott ültünk, lengyelek, csehszlovákok, németek, magyarok, és egyszerre álmélkodtunk és szégyenkeztünk. Nesze nekünk, Che Guevara! 
 
Sokszor eszembe jutott ez a történet, mikor Maxim Leo könyvét, a Volt egyszer egy NDK-t (az eredetiben: „Álljon készen a szívetek”, utalás egy német karácsonyi dalra) olvastam. Egyidős vagyok a szerzővel, egy sokban más, sokban hasonló szocialista országban nőttem fel egy sokban más, sokban hasonló családban. A könyvet végig a magaménak éreztem, még ha ez nem is volt mindig jó érzés. 
 
„Egy keletnémet család története” – ez Maxim Leo kötetének alcíme, de valójában sokkal többet kapunk egyszerű családtörténetnél (már ha vannak „egyszerű” családtörténetek). A történet a nagyszülőktől indul, az 1930-as évektől. Akad benne kommunista (sőt kommunista „elhajló”) nagyapa, aki a francia ellenállás kiemelt hőse lesz, majd az NDK vezető rétegébe kerül, hogy életét afféle benneálló kívülállóként diplomataként Franciaországban töltse; van egyszerű, proletár nagyapa, aki sodródik a történelemmel, szocdemből náci lesz, náciból űzött katona, hadifogoly, majd endékás kisember, mindig erőből, de sohasem egészen, hiszen mindez tulajdonképpen mellékes állandó kisembersége mellett. Aztán Leo szülei, a bohém avantgárd művész apa, aki valahogy mégis mindig tudja, hol húzódnak az elvont és valóságos határok (hiszen hogy is lehetne NDK-történetet írni a határok, a Fal állandó közérzete nélkül), és anyja, aki szinte mindvégig hitt „az Ügyben”, sőt valóban az ügyben hitt, abban az ideológiai konstrukcióban, abban a szocialista vízióban, ami többnyire éles ellentétben állt a többnyire kisszerű, de néha egyenesen veszélyes mindennapokkal. Az apa, aki egyszerre volt lázadó és mazsola a rendszer állítólagos pluralizmusának tortáján (öntudatlanul ide-oda mozogva az aczéli három T endékás megfelelőjének kissé szűkebb skáláján), és a jó kádercsaládból érkező anya, aki vonalas pártlapok idealista újságírójaként ábrándult ki fokozatosan a rendszer valóságából, hogy a Fal lebontása után immár történészként az NDK-t próbálja újra és újra értelmezni. Megannyi hús-vér alak – nehéz sorsú nagymamák, a család barátai (akik közül nem egyről kiderült, hogy a Stasi besúgója), nyugati rokonok, katonatársak, a rendszer kegyeltjei, együttműködői és ellenfelei – egymásba bonyolódó sorsokon át hömpölyög a 20. század, a szöveg nem követ szigorú kronológiát, a korai náci időktől az 1990-es évekig ingadozunk. 
 
Maxim Leo kegyetlen történetet ír. Tulajdonképpen elképesztő bátorsággal nyúl még élő személyekhez, akik közül a főszereplők saját családtagjai. Kilép a belső elbeszélő szerepéből, interjúzik, oral historyt rögzít, régi levelek és fényképek apropóján beszélteti szereplőit, majd mindezt saját élményeivel és érzéseivel elegyíti. Szépirodalom lenne ez? Dokumentum- és interjúkötet? Memoár? Történeti munka? Ez is, az is, de inkább ezek szintézise, mint foltvarrott tabló. Leo stílusa egyszerre távolságtartó és bensőséges. Prózája inkább szikár, rövid mondatai viszont élesszemű jellemrajzok és megfigyelések. Mégis, hiába írja le többször, hogy a szereplőkkel beszélgetve igyekezett kívülről szemlélni a dolgokat, mintegy elbeszélői üzemmódot váltani, ez a könyv mélységesen az ő története. 
 
Az emlékekből (a tárgyakból és a tárgyak által felidézett hangulatokból) pontos – és milyen ismerős! – képek rajzolódnak ki. A szerző nagyon ért ezekhez: „Az egyik oldalon ez a felirat áll: Mit értünk el az NDK alapítása óta. Táblázatos felsorolás: »Minden az államé, az állam pedig mi vagyunk. Mindenkinek joga van kifejteni a véleményét a közéleti kérdésekről. Jó vagy nagyon jó élet. Nem kell félni a munkanélküliségtől. A kapitalistákat és a háborús uszítókat megfosztottuk a hatalomtól. Egyre több új lakás, szabad szombat.« Más táblázatok is vannak még a mappában, amelyek megmutatják, milyen rossz dolguk volt régen a munkásoknak, és milyen remek ma az élet [...] Kedvetlen tanárok írták föl a táblázatokat a táblára, kedvetlen diákok körmölték le őket a füzetükbe, kedvetlen szülők írták alá a dolgozatokat. Ez volt a szocializmus, ahogyan én átéltem. Frázisok táblázatos formában. A tanítási szünetekben Bravo-posztereket és Duplo-matricákat cseréltünk, és a Gunsmoke-sorozat legutóbbi részét taglaltuk. Azt hiszem, senki nem gondolkodott el azon, hogy ez az egész hogy illik össze. Az amerikai tévésorozat, a nyugatnémet Bravo-poszter és a szocializmus fölénye. Valahogy mindenki számára világos volt, hogy létezik egy iskolai igazság meg az életbeli. Csak át kellett kapcsolni, mint a tévében.”
 
Rengeteg az ismerős pillanat – legalábbis kortársaimnak és az idősebbeknek, a szocializmust még megtapasztaltaknak –, a ráismerés élménye. Inkább meghökkenés és némi szégyen, kevésbé nosztalgia – bár a szégyen leginkább akkor válik hangsúlyossá, mikor nem egy jelenetben (díszletekben és szereplőkben, az egész darabban) aktuális jelenünkre ismerünk – így például az egyik pártlap bornírt és cinikus szerkesztőségének leírása határozott áthallásokat okoz a mai magyarországi olvasóban (bennem) is. 
 
És végül a finálé: a Fal leomlása, az NDK félmúlttá válása. Az endékások és a nyugatnémetek, ahogy érdeklődve, mégis furcsállva figyelik egymást. A késztetés, hogy az ember dafke megvédje azt a múltat, amit maga is torznak tart – és rádöbbenjen, hogy az NDK, bár magát dicsérve szinte kivétel nélkül hazudott, ám a nyugatot támadva nemegyszer igaza volt (bár, amint Debord-tól tudjuk, a spektákulum világában az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata). Tudathasadás? Sajátosan védekező realizmusnak nevezném inkább. 
 
Leo nem leleplezni és elítélni akar, és nem operál a mind népszerűbb állampárti nosztalgiával sem. Rögzít. Nyomokat, történeteket, hangulatokat, képeket. Hétköznapokat és történelmi léptékű, sorsfordító eseményeket (néha nehéz eldönteni, melyik melyik). A családi fényképek alapján az olvasó úgy érzi, valóban egy kissé csapongó beszélgetés közepébe került, ami témájában a múltról, valójában a jelenről is folyik. Leo nagyon tudatosan bánik szöveggel és képpel (és ezen keresztül velünk). Régen olvastam olyan könyvet, amivel ennyire azonosulni tudtam, bár valójában természetesen nincsenek hősei.
 
A borítón családi kép, körülötte a múlt maszatos foltjai. Zavarba is jöttem egy pillanatra, felültem a tervezői-nyomdai trükknek, benyálazott ujjammal próbáltam megtisztítani a könyv fedőlapját. Persze nem ment, azok a koszfoltok is a kép részei. Kicsit olyan a kötet, mintha meghurcolták volna egy tarisznyában, féldoboz keksz, bicska, egy viharverte törülköző és egy doboz (egészen tűrhető) endékás cigaretta társaságában. Mintha ott lett volna velem a Rügen-szigeten 1986 nyarán, mikor, úgymond, jeleket akartunk adni a sötétségben megbújó messzi Svédországnak. Mintha az egész velem történt volna.
Szerző: Konok Péter
Szerző:  Maxim Leo,  Cím:  Volt egyszer egy NDK,  Kiadó:  Park Kiadó,  Fordító:  Blaschtik Éva,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  300,  Ár:  3490