Nem látszik csillapodni az a hisztéria, amelyet a Sky és az HBO minisorozata, a Csernobil a bemutatása óta kiváltott a világban. A The Guardian cikke egy helyi utazásszervezőre hivatkozva állítja, az idegenforgalom az egykori zónában azóta 30–40%-kal megnőtt. Katasztrófaturisták és Instagram-sztárok ezrei lepték el a környéket egy-egy ígéretes beállítás reményében, vagy hogy közvetlen jelenlétükkel bebizonyítsák, egyáltalán nem tartanak már az esetleges sugárzásveszélytől. Szexis képet posztolni egy elhagyatott, a nukleáris katasztrófa nyomait magán viselő romos gyárépület előtt, esetleg úgy, hogy eközben atomtudósnak öltözünk és sugárzásmérő van a kezünkben, mostanában kifejezetten trendinek számít, ahogy a vegyvédelmi ruha alól kivillanó csipkés fehérnemű is roppant menő szelfi-téma.

Az HBO sorozata a volt Szovjetunió területén is állandó beszédtémává vált. Már a hírre, hogy amerikai és brit közreműködéssel elkészül a Csernobil, a Gazprom Media tulajdonában álló NTV nevezetű orosz propagandatévé rohamtempóban maga is összedobott egy saját gyártású sorozatot, amelynek bemutatóját idén októberben tervezik. Az előzetes hírek szerint az orosz szériában mindent ráfognak majd az amerikaiakra, vagyis lélekben már most felkészülhetünk az évszázad nagy leleplezésére: az 1986-os csernobili atomkatasztrófa tulajdonképpen a CIA szabotázsakciója volt. És az őrület még tovább fokozható. A 2016-os oroszországi választáson a 13%-ot elért Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja egyenesen be akarja tiltatni a sorozatot Oroszország területén és be akarja perelni az alkotókat, mondván a Csernobil „ideológiai manipuláció”, amelynek egyetlen célja, „a szovjet kormány és a szovjet nép képének becsmérlése és démonizálása”.

Jared Harris és Stellan Skarsgård

Egyszóval a Csernobil az egykori vasfüggöny mindkét oldalán betalált, ami egyrészt tényleg annak volt köszönhető, hogy az alkotóknak egy kiváló, emlékezetes színészi alakításokkal teljes szériát sikerült tető alá hozniuk (erről kicsit később), másrészt viszont annak, hogy tökéletesen sikerült a sorozat premierjének időzítése is.

A Csernobil azért (is) üthetett/szólhatott akkorát, mert túl az 1986-os katasztrófán, kíméletlen alapossággal feltárta, hogy mit jelentett valójában egy autokrata, (fél)diktatórikus rendszerben élni. A kelet-európai nézőnek, aki közvetlenül megtapasztalhatta a szocializmust, sokkoló és nagyon is ismerős volt, ahogy az HBO sorozata a kelet-európai létet ábrázolta. De sokkoló volt ráismerni a párhuzamokra is 1986 és a jelenkor között. Az egykori keleti és nyugati blokk közönségének a Csernobilt nézve egyértelművé válhatott, hogyan táplálkoznak a jelenkor autokrata rendszerei, populista mozgalmai a szovjet ideológiákból, hogyan használják fel ezek a rezsimek a dezinformációt és a manipulációt a hatalmuk megszilárdítására.

Ahogy megrázó és borzongatóan ismerős látni azt is, hogyan kerül szembe egymással a tudomány és a hatalom. Mindegy, mit mondanak az atomtudósok, ha a KGB és a szovjet hatalom érdeke az, hogy elhallgassák a katasztrófa valós veszélyeit és ne nevesítsék, hogy valójában a rendszerben van a hiba. A rendszer nem engedheti meg magának a tévedést, mert hogy a sorozatbeli Gorbacsovot (David Dencik) idézzük: „Az erőnket az erőnk látszata táplálja.” Amikor az USA-nak egy klímaszkeptikus elnöke van, vagyis az egyik nagyhatalom vezetője nyíltan megkérdőjelezi azt, amit a tudomány állít, és a gazdasági érdekeket előbbre valónak tartja, mint a környezetvédelmet; amikor napi tapasztalatunk a netes kommentszekciókban, hogy az orosz propagandisták hogyan terjesztik az álhíreket; amikor bizonyítást nyert, hogy az orosz hackerek beavatkoztak az európai és az amerikai választásokba, nem nehéz a Csernobilt egy fajta esettanulmányként, tanmeseként is látni. Az egykori nyugati blokk nézői tanulmányozhatják az autokrata rendszert a maga dicsőségében, láthatják, milyen, amikor egy egész nemzetet a fortélyos félelem igazgat, a kelet-európaiak pedig szembesülhetnek vele, hogyan tértek le vagy tértek vissza az országaik 1989 után a lenini útra.

Ezeken az aktuális áthallásokon túl a Csernobil ugyanakkor „szoros olvasatban” is egészen kiváló sorozat, mondhatjuk az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb tévés teljesítménye. Az, hogy már az első rész előtt tudjuk, hogyan végződik a történet, milyen globális következményekkel bír az ipari baleset, tökéletes suspense-et eredményez. Szívbe markoló és sokkolóan fájdalmas nézni, hogy a környék lakói összegyűlve „gyönyörködnek” abban, hogyan ég az atomreaktor, ahogy borzalmas szembesülni az iskolába induló gyerekekkel a baleset másnapján, vagy azzal, hogy az evakuálással mennyit késlekedtek az illetékesek, mondván „globális nukleáris katasztrófa nem történhet a Szovjetunióban.”

A kreátor, Craig Mazin három szereplő köré építette fel az időugrásokkal bemutatott történetet. Valerij Legaszovot, akit a szovjet kormány rendelt ki a helyszínre, hogy felderítse, mi történt (még csak nem is volt atomtudós, a Lomonoszov Egyetem kémiai technológia tanszékét vezette, csak épp a katasztrófa idején minden atomtudós szabadságon volt), a kiváló Jared Harris alakítja. Legaszov igazi hős volt, aki az öngyilkosságával és a kazettákra rögzített visszaemlékezéseivel, amelyek körbejártak a tudós társadalomban, nagy szolgálatot tett azért, hogy kiderüljön az igazság és később kijavítsák a reaktorok tervezési hibáit.

Legaszov jobb keze a sorozatban egy fikcionális karakter, Uljana Komjuk (Emily Watson), az atomtudós. Karakterének megteremtésével az alkotók azok előtt a tudósok előtt tisztelegtek, akik kiálltak az igazság mellett és vállalták a bebörtönzés vagy az egzisztenciális ellehetetlenülés veszélyét is. A harmadik főszereplő Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) pedig egy politikus, a miniszterhelyettes, az Energiaügyi Minisztérium vezetője. A történet folyamán Scserbina megy a legkomolyabb jellemfejlődésen keresztül, tulajdonképpen a katasztrófa hatására szembesül azzal, amit végül az utolsó rész bírósági tárgyalásán Legaszov fogalmaz meg nagyon pontosan, amikor is magát a rendszert és a rendszerbe programozott hazugságokat, az „erő látszatát” vádolja az atomkatasztrófáért. „Amikor az igazság sértő – mondja Legaszov –, csak hazudunk és hazudunk, amíg már arra sem emlékszünk, hogy miről, de az igazság attól még ott van. Minden elmondott hazugsággal az igazság adósai leszünk. Előbb vagy utóbb meg kell fizetni az árát.”

A Csernobil miközben feltárja egy alapjaiban elhibázott rendszer visszásságait és azt, hogy mihez vezet, ha pártkatonák vagy a párthoz hű, közepes tehetségű „tudósok” és nem valódi szakemberek kerülnek vezető pozíciókba, emléket állít az igazi, névtelen hősöknek, az „ismeretlen katonáknak”. Azok előtt tiszteleg, akiknek fogalmuk sem volt a valós veszélyről és tűzoltóként a helyszínre siettek, hogy mentsék a menthetőt, majd órák/napok múlva fájdalmas kínhalált haltak. Emléket állít a szénbányászoknak, akik eltakarították a sugárfertőzött törmelékeket; a katonáknak, akik betonba öntötték a tömegsírokat, az egészségügyi dolgozóknak, akik maguk is megfertőződtek, miközben a baleset túlélőit ápolták. Amikor szembesülünk a számokkal, a sugárzás mértékével, az évszázadokra kiható következményekkel, nem túlzás ha azt mondjuk, ezek az emberek egy egész kontinenst mentettek meg a pusztulástól.

Craig Mazin szériája a legnagyobb tisztelet hangján szól az igazi szovjet/orosz hősökről, akiket – idézve Scserbinát a második részből – mindig is az különböztetett meg másoktól, hogy „megteszik azt, amit meg kell tenni”, mert „ezerévnyi önfeláldozás van a vérükben”.