Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÉNYÍRÓ

Robby Müller: Életem a fény / Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál 2019
2019. jún. 16.
Meglepően megrendítő portréfilmet vetítettek Szegeden az európai film Vermeerjéről, akinek képei még Tarr Bélát is lenyűgözték. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Robby Müller nevét nem sokan ismerik, pedig a képeit minden filmrajongó látta már. Jim Jarmusch, Wim Wenders, Lars von Trier állandó operatőre volt, akiknek olyan filmeket fényképezett, mint a Hullámtörés, a Halott ember, a Párizs, Texas, a Törvénytől sújtva, vagy a Táncos a sötétben. Sosem lett sztároperatőr, mert érzékenysége a kisköltségvetésű, független filmekhez húzta. És talán azért sem, mert nem fotografált látványosan szép képeket. Az egyszerűségben hitt, a természetes fényben, a keresetlen, de költői realizmusban, ezért első pillantásra talán fel se tűnik, milyen gazdagok, precízek, ízlésesek a képei.

A róla szóló dokumentumfilmben ezek a második pillantások, az elidőzések lesznek hangsúlyosak, amelyekből kirajzolódik, miben rejlett Müller igazi tehetsége. Esszéfilmet látunk, egy házivideó és egy beszélőfejes dokumentumfilm elegyét, amelyben a munkatársak anekdotái Müller otthoni felvételeivel keverednek. A honfitárs és operatőrkolléga, Claire Pijman a sokéves ismeretség révén kulcsot kapott az életét folyamatosan dokumentáló Müller privát archívumához, melynek megnyitására azért is szükség volt, mert az operatőr régóta vaszkuláris demenciában szenvedett, nem tudott önállóan mozogni, se beszélni már, így interjút sem adhatott a dokumentumfilmhez.

Hagyományos életrajznál kevesebb, de jóval bensőségesebb is volt az Életem a fény, amelyben Robby Müller helyett a képei és munkatársai beszélnek. Nem derül ki belőle, hogyan kattintotta el a kis Robby élete első képét, hogyan költözött át a család 13 éves korában a Holland Antillákról Európába, miként felvételizett a frissen nyitott amszterdami filmegyetemre, és miért költözött át Németországba, ahol aztán megismerkedett Wim Wendersszel, és letette névjegyét a német újhullámban. Aki nem ismeri legalább egy kicsit Müller életművét, az valószínűleg ezután sem fog pontosan eligazodni benne, és megmondani, milyen sorrendben követték egymást a remekművei. De nem is ez a fontos.

A fontos az, hogy közeli, érzéki, szinte tapintható viszonyba kerülünk Müller képeivel, és ebből a viszonyból megérthetjük a zsenijét. Ha csak azt olvasnánk egy cikkben, hogy a holland operatőr tehetsége a beleérzésben, az intuitív képalkotásban rejlett, az önmagában még nem mondana semmit. Alighanem minden operatőr tehetsége, legalábbis részben, ebben rejlik. Müller sem az előkészítésben, az előre megrajzolt jelenetekben bízott, inkább hagyta, hogy a helyszín inspirálja. Jarmusch meséli, hogy a Halott ember forgatásán gyönyörű, epikus amerikai tájakon, magasra ívelő hegyek és fensőséges fenyvesek közt jártak. Müller rájuk nézett, majd hátat fordított a tájnak, és a magányosan heverésző kövekre irányította kameráját, mert az a kopár háttér illett a melankolikus antiwesternhez.

Ez az anekdota nem szerepel a filmben, de sok más emlékezetes sztori igen. Pijman az Alice a városokban-t hozza példának az intuícióra, amikor a főszereplők távcsővel pásztázzák az Empire State Buildinget és környékét, a képen pedig átrepül egy madár – és Müller kamerája rátapad, követi és táncol vele, ahogy repdes ide-oda. A jól megválogatott filmrészleteknek köszönhetően válnak kézzelfoghatóvá a Müllerre aggatott leírások és persze közhelyek. „A fény mestere” – számos operatőr megkapta már ezt az elismerést, így Müller is, aki a természetes fénynek volt a mestere. Olyannyira nehéz ezt díjazni, hogy néha még a rendezőknek sem sikerül. A Törzsvendég forgatásán például addig bíbelődött Müller a világítással – a függöny mögé rejtett lámpákat, hogy a falról visszaverődő fénnyel imitálja a napfényt –, hogy a rendező magára hagyta. Mikor négy órával később visszaért, felcsattant: „De hát nem változott semmi!”. Épp ebben a látszólagos semmiben állt Müller érzékenysége: rengeteget dolgozott azon, hogy munkája észrevehetetlen legyen, a fények, a színek, a környezet olyan természetes, hogy gond nélkül simuljon bele még egy akkora filmsztár kocsmatölteléke is, amilyen Mickey Rourke volt 1987-ben.

Igazán érdekes azonban nem a felvillanyozó technikai részletek (Müller diopter lencsével fotografálta az elő- és a hátteret is tűélesre, amitől nemcsak hiperrealisták, de a HD-korszakban is előremutatóak lettek a képei) vagy esztétikai meglátások (filmek nem, inkább festők és fényképészek inspirálták, mindenekelőtt Edward Hopper és Vermeer) matt lesz az Életem a fény. Hanem mert az operatőr otthoni felvételein keresztül beleláthatunk Müller személyiségébe, és rácsodálkozhatunk, milyen összhangban állt ez a személyiség a filmjeivel. Nemcsak halk szavú érzékenysége, de örökös utazása révén is. Müller üres hotelszobákban élte az életét, onnan küldözgette akár Skype- vagy FaceTime-közvetítésnek is beillő videóüzeneteit a családtagoknak, és ennek az életformának változatossága, folytonos újdonságérzete, ugyanakkor kikerülhetetlen magányossága is ott rejlik a filmben.

Nem csoda, hiszen ahogy a vetítés utáni beszélgetésen a kritikuszsűriben résztvevő Báron György megjegyezte, Müller a városi magány költője volt, akinek leghíresebb filmjei mind útifilmek voltak: Alice a városokban, Az idő múlása, Párizs, Texas, Halott ember… Lánya visszafogott rezignáltsággal jegyzi meg, hogy gyerekként csak a külföldről küldözgetett képeslapokat látta édesapjából, ha pedig otthon volt, akkor egy hatalmas kamerát, amely folyvást az arcára tapadt. Müller szinte már kényszeresen dokumentálta a hétköznapjait, együtt élt és lélegzett a kamerával, mert azon keresztül tudott a legjobban kommunikálni. Nem is tudott volna más lenni, csakis operatőr.

Nem volt purista, a videotechnika térnyerésében nem a jó felbontású filmnyersanyag halálát, hanem a lehetőséget látta, hogy újra feltalálja magát. Lars von Trierrel forgatott, nyers, szemcsés képein más arcát mutatta realizmusának, a precíz keretezés helyett a színészi játék került még inkább előtérbe. Az anekdota szerint Lars von Trier folyamatosan változtatta a színészek mozgását egy-egy jelenetben, hogy Müller sose tudja pontosan, mit fog látni, és még véletlenül se készítsen esztétikus kompozíciókat, csak a jelenet hangulatát és a színészek arcjátékát közvetítse.

A holland operatőr Tarr Bélával is forgatott egy kisfilmet az Európa-képek című szkeccsfilmben, melynek Prológ a címe. Az ételosztásra váró soron svenkel végig a kamera, arccal, méltósággal és – a stáblistán – névvel ruházva fel a hajléktalanokat. Tarr vele akarta forgatni A londoni férfi című filmjét is, de arra már nem kerülhetett sor. Müller utolsó munkája a 2003-as Kávé és cigaretta volt Jim Jarmusch rendezésében.

2018 júliusában, 78 évesen hunyt el, de még megélte, hogy munkáiból életmű-kiállítást rendezzenek Amszterdamban, majd a Berlini Filmfesztiválon. Az Életem a fény meglepően megrendítő befejezésében Wim Wenders meséli a berlini megnyitón, hogyan ismerkedett meg Robbyval, aki kerekesszékben, kicsit roggyantan, de mosolyogva hallgatja őt. „Jobb kezével az élességet állította, ballal cigarettát sodort, és ahogy elnéztem, tudtam, vele a határ csakis a csillagos ég lehet.” És ha a Berlin felett az ég rendezője emlegeti a csillagos eget, akkor tudjuk: neki bizony igaza van.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek