„A koreográfus” – hirdették a koncert címét a plakátok, és ha nem is láttunk sem táncosokat, sem koreográfust, azért a négy műsorszám közül kettő kimondottan tánczene volt, és a harmadikat is átjárja a keringő szelleme. És persze a cím nem is arra való, hogy bürokratikus szigorral számon kérjük: a lényeg ugyanis egyszerűen a részben már a vakációs hangulatot megelőző, „levezető” jellegű program – „im Dreivierteltakt”. Holmi pehelykönnyű zenékre persze ne is gondoljunk: nem is csak a „kakukktojás”, az évad sűrűjéhez illő Stravinsky-hegedűverseny (szólista: Baráti Kristóf) miatt, hanem mert sem Richard Strauss Rózsalovag-szvitje, sem a három Haydn-menüett nem afféle igénytelen játszanivaló.

 

Életöröm viszont annál több sugárzott a hangversenyből – a Stravinsky-koncertet sem kivéve –, ami részben persze nem a műsorszámoknak, hanem Gilbert Varga lendületes és pozitív egyéniségének volt betudható. Haydn Hob. IX:16-os menüettsorozatának első három darabja híján volt mindenfajta gépiességnek, és tele volt apró ötletekkel, artikulációs finomságokkal, s így izgalmas és élő élményt jelentett – miközben a három menüett a hasonló tempó ellenére is három jellegzetes karaktert képviselt.

 

Igor Stravinsky neoklasszikus kompozíciói sokszor szárazaknak tetszenek a hallgató számára – persze mit nem érzünk száraznak a Tűzmadár felől nézve? Némileg közelebbről szemlélve azonban a Hegedűversenyben – mint a szerzőnél oly gyakran – ott találjuk a megejtő líraiságú pillanatokat, a játékosság szelleme pedig éppenséggel át- meg átjárja a művet. S ez éppen elég ahhoz, hogy Baráti Kristóf és Gilbert Varga együtt megtalálják annak a kulcsát, hogyan illeszthetik be a darabot egy ilyen oldott hangvételű koncertbe.

 

Varga derűje mellett Baráti játékának, illetve egész előadóművészi magatartásának lazasága játszik ebben fontos szerepet. Leírtuk elégszer: ez az a fajta lazaság, amely kéz a kézben jár a koncentráció legmagasabb fokával, csak éppen anélkül, hogy erőlködésre, görcsösségre vezetne.

 

Játékosság, oldottság, koncentráció – ezzel nagyjából leírtuk a nyitótétel, a „Toccata” előadói receptjét, ehhez azonban hozzátehetjük a figyelemreméltó precizitást is mindhárom résztvevő, így hangsúlyozottan a zenekar részéről is. A két „Aria” tétel közül az első mindenekelőtt a groteszk elemeket hangsúlyozza, Gilbert Varga azonban itt is megtalálja a finom egyensúlyt a különös akcentusok, a robbanékonyság és a kiegyenlítésre törekvő nyugalom, a líra visszfényei között. A második „Aria” még keményebb hangzásokat és gesztusokat állít szembe még nyíltabban érzelmes pillanatokkal egy még komplexebb tételen belül: s a mívesen kidolgozott előadás itt is integrálni tudja a szélsőségeket. Végül a záró „Capriccio” minden korábbinál hangsúlyozottabban virtuóz jellegű tétel – és ebbe a műfaj hagyományaival ellentétben a tételben szinte folyamatosan játszó Barátin kívül a zenekar is beleértendő, többek között a szólófagott sziporkázó megmozdulásai révén.

 

Lehár Ferenc Arany-ezüst keringőjének első ütemei nyomán az lehet a benyomásunk, hogy a zenekari hangzás tekintetében kifejezetten 20. századi szellemben gondolkodó, valamelyest Gershwint is megsejtető szerzőről van szó; a nagy valcerdallam megjelenésével azután mintha elérzékenyülne kissé, és alább adja eredetiségben, ifj. Johann Strauss szellemét azonban igazán kifogástalan színvonalon tudja megidézni. Afféle örömzenélés volt ez a zenekar és karmestere számára, ám még hátra volt a Rózsalovag-szvit, vitán felül azt est igazi szakmai erőpróbája. Egyszersmind ez volt az együttes legbővebb, igazi nagyzenekari felállása is az est folyamán; s a kifogástalan stílusérzékkel játszó Pannon Filharmonikusok, ha ezúttal becsúszott is egy-két jelentéktelen szépséghiba, igazi nagyzenekarként, szuggesztív hangzással töltötték be a megunhatatlanul kitűnő akusztikájú pécsi koncerttermet, amelyet – szögezzük le – minden kétségen fölül kiérdemeltek.