A francia kultrendező, Claire Denis első angol nyelvű mozija nem adja könnyen magát. Történettöredékeket, összekeveredett idősíkokat kell sorrendbe állítanunk, hogy megértsük, mi zajlik a vásznon és mik az egyes szereplők motivációi, és hogy a karakterek milyen kapcsolatban állnak egymással.
Ha mindez sikerül, még mindig nem vagyunk sokkal beljebb, csak az első, felszíni rétegét kapirgáljuk a filmnek. A történések ugyanis messze túlmutatnak önmagukon: a Csillagok határán a szereplők sorsának bemutatásán keresztül arra keresi a választ, hogy mi teszi emberré az embert; mi történik, ha nincsen semmiféle társadalmi kontroll felettünk, amelynek meg kéne felelnünk; és egyáltalán: van-e bármiféle értelme a létezésünknek?
Már a Csillagok határán első képkockái is roppant beszédesek: a Paradicsomban járunk, egy mini biokertben, ahol mindenféle zöldség és gyümölcs terem. Ez az éden azonban csak egy faládának/koporsónak/konténernek tetsző űrhajó egyik helyisége, az űrhajó ráadásul egy fekete lyuk felé halad. Hogy már maga az utazás, az élők útja a fekete lyuk felé is egy létmetafora, csak akkor áll össze, amikor a legénységet és a történetüket jobban megismerjük.
A film elején a hajón mindössze két túlélő tartózkodik – Monte (Robert Pattinson) és egy csecsemő, Willow (Scarlett Lindsey). A többiek mind meghaltak, ki ilyen, ki olyan okokból – ahogy haladunk előre a filmidőben, a flashbackeken keresztül az ő történetük is fel-felvillan a különböző élethelyzetek megidézése során, és arra is választ kapunk, miért tartózkodnak a hajón. Mint kiderül, a legénység tulajdonképpen elítélt bűnözőkből áll, akik elvállalták, hogy az emberiség fennmaradásának érdekében begyűjtik egy fekete lyuk energiáját. Miközben azonban a Földtől távolodnak, és közelednek a fekete lyuk felé, egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy visszaút nincs – ennyi volt az életük és annyi az életük, ami az űrhajón belül a többiek társaságában még megélhető.
 Jelenetek a filmből |
Denis a flashbackeken keresztül mutatja be, hogy ki hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel. A hajó orvosa, maga is elítélt, gyerekgyilkos Dibs (Juliette Binoche) szent célt tűz ki maga elé: szeretne az extra sugárzás ellenére életet teremteni. A saját test feletti kontroll válik épp ezért céllá Boyse (Mia Goth) és Monte esetében – míg a lány mindent elkövet, hogy ne foganjon meg benne Dibs kezelései ellenére sem egy gyermek, Monte – szemben a legénység többi férfitagjával – nem hajlandó Dibs vállalkozásához a spermáját adni. A magány, a kétségbeesés, az összezártság, az, hogy a szereplők csak egymásra számíthatnak, még akkor is, ha éppenséggel utálják és megvetik a másikat, megmutatja, mi marad az emberből és emberségéből extrém körülmények között.
Beszédes, visszatérő motívum a filmben, hogy a szereplőknek minden nap végén jelentést kell küldeniük a Földre, mert az életfenntartó berendezések működése csak így hosszabbítható meg újabb huszonnégy órával. A hajón egy ponton túl mindenki puszta biológiai lénnyé válik: hajjá, spermává, anyatejjé, vérré, ürülékké és vizeletté – utóbbi kettőt egy gép folyamatosan tisztítja is, hogy emberi fogyasztásra alkalmassá tegye. Az ösztönök kiélése az, ami a magasztosabb célok hiányában a szereplőknek megmarad – pillanatnyi öröm egy önkielégítést segítő kapszulában; a biokertbe tett látogatás, ahol megkapják a természet illúzióját vagy a betépés Dibs piruláitól. És persze a halálösztön kiélése: erőszak, agresszió, öngyilkos késztetések.
Az egyedüli túlélők, Monte és Willow kapcsolata azonban tovább árnyalja a film alapkérdéseit – Willow születése új helyzetet teremt, példának okáért Monte motivációit is megváltoztatja. A mozi legelején, miközben Monte Willow-t eteti az édenből szüretelt élelmiszerekből, elmagyarázza a kislánynak, hogy soha ne egye meg a saját ürülékét és ne igya meg a saját vizeletét sem, mert ez akkor is tabu, ha az űrhajó berendezései újrahasznosítják a salakanyagokat. Egy másik jelenetben Monte – főként magának – arról beszél, hogy a természet törvényét nem szabad megszegni, mert aki ezt teszi, fizetni fog érte.
 A képek forrása: MAFAB |
Monte alapelveit, egyéni értékrendjét ugyanakkor mégis kikezdi az idő és a szélsőséges életkörülmények – a férfi, aki a flashbackek alapján fiatalon azért követett el gyilkosságot, mert megölték a kutyáját (vigyázat, spoiler!) vérfertőző kapcsolatra lép az időközben nővé cseperedett lányával (Jessie Ross), vagyis újabb, ősi tabut szeg meg.
Mielőtt apa és lánya (vagy nevezzük őket immár az első emberpárnak?) elindulna az újabb fekete lyuk felé, még egyszer utoljára láthatjuk az édent, vagyis a hajó biokertjét. A biztos pusztulás felé tartanak, vagy igaza lenne a bizakodó Willow-nak, és sikerül végrehajtaniuk a küldetést? Ismét célt adott Montének a lány, vagy csak a férfi nem akarja megfosztani Willow-t attól, hogy higgyen egy magasztos célban? Claire Denis okos, érzékeny filmje a nézőre bízza a válaszok megfogalmazását.