Calibre / Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál 2019
2019.06.09.

Erősebb versenyprogrammal és egy meglepő netflixes kapcsolattal jelentkezett a szegedi operatőrfesztivál. SOÓS TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Idén harmadjára rendezték meg Szegeden a világhírű magyar operatőrről elnevezett filmfesztivált. Bár még gyerekcipőben jár, kétségkívül hiánypótló szerepet tölt be a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál a magyar filmes palettán, hiszen az egykori Aranyszem Operatőr Versenyen (ma már Kovács Lajos és Zsigmond Vilmos Operatőr Verseny) kívül nincs más rendezvény, amely kifejezetten a filmek képi megvalósítását emelné a fókuszába. A filmbefogadás mai napig rendezőcentrikus, az alkotásokat rendre a direktorukkal azonosítjuk, holott azok vizuális megvalósításért legalább ekkora, ha nem nagyobb mértékben felelnek az operatőrök. Ebben a mindent felölelő vizuális kultúrában és képözönben, amelyben élünk, különösen fontos minden olyan kezdeményezés, amely a képalkotás mikéntjére és esztétikumára irányítja a figyelmünket.

Idén az épület felújítása miatt sajnos nem a patinás Belvárosi Moziban folytak a vetítések, hanem a Szeged kertövezetében megbújó, szocialista hangulatot árasztó Délvidék Házban. A nagyjátékfilmek mellett ezúttal is nagy hangsúlyt fektettek a rövid- és kísérleti alkotásokra, a vetítéseket pedig szakmai programok kísérték, amelyek közül kiemelkedett Rajk László előadása Tarr Béla A londoni férfi című filmjének látványtervéről.

A versenyprogram összeállításában sikerült szintet lépni, és a tavalyi, meglehetősen hézagos, mindössze három filmet felvonultató nagyjátékfilmes versenyprogram tisztes számúra bővült. A szegedi fesztivál ebből a szempontból még nem bír tematizáló erővel, hiszen többnyire egy-kétéves, gyakran magyar moziforgalmazásba is került alkotásokat vetítenek, de idén jóval erősebb alkotásokat sikerült összeválogatni. A magyar mellett az európai művészfilmes mezőny is képviseltette magát, és a már ismert genderdrámához, a Lányhoz olasz kamaszdráma (Blue Kids), norvég drogfilm (Nar Jeg Faller), belga családi dráma (Facades) és brit redneckthriller (Calibre) is csatlakozott. A fődíjat Dobos Tamás vihette haza a 2008-2009-es cigánygyilkosságok témáját továbbgondoló Genezis allegorikus fényképezéséért. A szakmai zsűri a szíriai háborúról hiánypótlóan beszélő, a magyar mozikat is megjárt Volt egyszer egy Szíriát választotta a legjobbnak, a diákzsűri pedig a Rossz versek eklektikus, ötletes hommage-okban gazdag képi világát tartotta elismerésre méltónak.

Jelenetek a Calibre című filmből
Jelenetek a Calibre című filmből 

Mi pedig az angol versenyzőre, a díj nélkül maradt Calibre című Netflix-filmre szeretnénk felhívni a figyelmet, és nem csak azért, mert magyar kötődése is van Győri Márk operatőr személyében (aki már többször is dolgozott az egy ideig Magyarországon élt angol rendezővel, Peter Stricklanddel, így kerülhetett más brit filmesek látóterébe). Hanem azért is, mert a Volt egyszer egy Szíria mellett a Calibre volt az a versenyfilm, amely leginkább kompakt, élvezetes, drámai, sőt mi több, torokszorítóan izgalmas volt, vagyis a fesztivál szakmai követelményei mellett a hagyományos nézői igényeknek is maradéktalanul megfelelt. Olyannyira, hogy első pillantásra nem is tűnt többnek egy igényesen összerakott zsánerfilmnél, amely bátran idézi meg a műfaj olyan klasszikusait, mint a Gyilkos túra vagy A texasi láncfűrészes mészárlás – hogy aztán szolidan a feje tetejére állítsa a hozzá tapadó elvárásrendszerünket.

Ismerős helyzet: két nagyvárosi fiatal megy vidékre kirándulni, Vaughn, aki nemsokára apa lesz, és Marcus, akivel együtt jártak katonaiskolába, és most vadásznak egy utolsót, mielőtt megérkezne a baba. Elsőként a helyi pub felé veszik az irányt, ahol nem a megfelelő lányokat szedik fel, másnap pedig másnaposan nem a megfelelő célpontot lövik le. Amit megpróbálnak eltussolni, és ezzel olyan hazugságspirálba keverednek, amely egyre mélyebbre rántja őket az egzisztenciális pánikba és az életüket is veszélyeztető, falusi vészhelyzetbe.

Nincs unalmasabb horror- és thrillertéma, mint hogy védtelen városi turistákat gyilkolnak iskolázatlan taplók, és ezzel szerencsére az elsőfilmes író-rendező, Matt Palmer is tisztában van, mert izgalmasan fordítja visszájára az alaphelyzetet. A városiak morális fölénye hamar elpárolog, mikor az erkölcs határterületére tévednek: vajon meddig mentheti fel magát az ember azzal, hogy önvédelemből cselekedett? Jogos bűntettet eltussolni, ha az véletlenül történt, és az elismerése nem segítene senkin, csak börtönbe juttatná az ártatlan elkövetőt?


A Calibre végletekig feszült példázat az önfenntartó ösztön és az erkölcs küzdelméről. Tézise egyszerű: túlélhetünk, ha az ösztöneinket követjük, de emberek csak akkor maradunk, ha a morális érzékünkre hallgatunk. A Calibre attól válik igazán jó filmmé, hogy ezt a nem túl komplikált gondolatot átfordítja a thriller nyelvére, és hatásmechanizmusát a szív és az ész, intuíció és erkölcs konfliktusával működteti. Egy thriller ugyanis akkor izgalmas, ha visz magával, ha izzadva szorítunk a főhősért, és drukkolunk, hogy megússza a veszélyhelyzeteket. Elgondolkodtató viszont attól lesz, ha útközben megkérdőjelezi, miért is szorítunk egy bűnösért. Az eszünkkel tudjuk, mi lenne a helyes megoldás, mit kéne tenniük a skót felvidékre szakadt srácoknak, a Calibre mégis magával sodor, és rávesz, hogy azért izguljon az ember, nehogy kipattanjon a botrány, nehogy az ótestamentumi „szemet szemért” elv alapján megkapják egyébként méltó büntetésüket.

Győri Márk praktikusan fotózta a filmet, a képek mögött nem rejlik truváj, de itt éppen ez a truváj. A háttérben ott feszítenek a méltóságteljes skót hegyek, a hangulatot már pusztán ettől ellepi az ősz rideg melankóliája. Az egyszerű beállítások pedig berántanak, mert Győri figyel arra, hogy minden szituációt, fordulatot és feszültséget lecsengessen a színészek arcán. Hogy érezzük egy gyanús pillantás, egy váratlan csavar minden súlyát a gyomrunkban. Ebben remek színészek vannak a segítségünkre: Jack Lowden, aki a Dunkirkben már Christopher Nolannel is forgatott, meglepő lelki mélységekkel ruházza fel a szép lassan felőrlődő jófiút, az akarnok barát szerepében pedig Martin McCann emlékezetes.

A Calibre, mint a jó zsánerfilmek, egyszerre ismerős és újszerű, és pont annyit módosít a bejáratott toposzokon, hogy egy kicsit meg tudjon lepni, merre kanyarodik legközelebb. További erénye, hogy a Netflix még az edinburghi premierje előtt felvásárolta, így otthon is megnézhetjük, miről maradtunk le, ha nem jártunk Szegeden. Ez pedig azt is jelenti, hogy Győri Márk az első magyar operatőr, aki netflixes filmet fényképezett – vigaszdíjnak éppenséggel ez sem utolsó.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019