"Teatro imposible" – ezzel a megjelöléssel maga Federico García Lorca illette 1931-ben született színjátékát, amely így A közönséggel és a Címtelen színdarabbal került azonos, egyszerre kényes és frappírozó műcsoportba. A García Lorcával amúgy szépmúltú kapcsolatot ápoló magyar színháznak mindeddig kevés érintkezése volt e drámákkal: az Así que pasen cinco años éppenséggel mindössze két bemutatóval jelent meg periferikus módon a hazai repertoáron. Ez a helyzet most első pillantásra igazán nagyot változott, hiszen az Imreh András által újrafordított darabot ezen az évadvégen a Katona vette műsorára, méghozzá Zsámbéki Gábor rendezésében: ennél reprezentatívabb gesztus ma jószerint nem is képzelhető el Budapesten egy dráma honosítása érdekében.

 

És mégis, nyugodt lélekkel nem állítanám, hogy a Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája most valóban eltalálna a közönséghez, amelynek tagjai a szünet nélküli, bő másfél órás előadás után, a kijárat felé araszolva bizony tiszteletteljesen, de szinte testületi tétovasággal fontolgatják színházi estéjük értelmét. A leckét részben maga García Lorca adja fel nekünk, hiszen e művében is megcsodálandó költői ereje ezúttal nem repít a magasba érdemi drámai cselekményt. A menyasszonyára öt éven át a várakozás kedvéért, sivár öröméért és meddő izgalmáért várakozó Fiatalember története ugyanis mondhatni tüntetően nem-történet, s az ahhoz csatolt, részint pasztelles, részint rikító epizódok (a Halott kisfiú és a Döglött macska közös betétjének kivételével) szintúgy nélkülözik a színpadi megjelenítés oly kívánatos tétjét.

 

Zsámbéki Gábor ennek tudatában szinte nem is színházi előadást, hanem inkább szürrealista festmény- és karikatúra-sorozatot rendezett, erősen támaszkodva Khell Csörsz és Szakács Györgyi stílusos közreműködésére. A produkció képzőművészeti ihletését a díszletablakon túli látvány csakúgy érzékletessé teszi, akár a Harlekin-alak megjelenése vagy Fullajtár Andea Sárga maszkja. Mindez szép, sőt a műsorfüzet által intellektuálisan is megtámogatott és okadatolt koncepciónak bizonyul – csak éppen önmagába záruló előadást eredményez. Olyat, amely nem ad hozzá az életünkhöz sem tudást, sem szépséget, sem szégyent, sem fájdalmat. (Ismét csak egyetlen jelenet érdemi kivételével.)

 

A céltalanság feszélyező érzését fokozza, hogy Zsámbéki a festőiség kerete gyanánt megint egyszer a színre vezényelte a Katona kétség kívül legsikerültebb, a műsorról valósággal levehetetlen előadását: a Katonát. Így aztán a felvezető színpadtörölgető, bútorelhelyező előjátéktól kezdve minden olyan ismerős és megszokott a néző számára, hogy az talán még akkor is apasztaná a konkrét mű drámai támadóerejét, ha annak lenne ilyesmije. Az örök Katona-előadás természetesen szép rendben felvonultatja a mindenkor kedvvel szemlélt színészi kisplasztikákat: az ültében érdeklődve előredőlő Elek Ferenc Öregembere a semmiből való figurateremtés csodája, Fullajtár Andrea két harsány karikatúra felskiccelésével zsonglőrködik – mindennemű kockázatvállalás nélkül, a főszereplő Dér Zsolt pedig olyan ábrándosan és fiús bájjal létezik a háziköntösében, hogy a törzsközönség ifjabb hölgytagjai (és persze férfiak is számosan) bízvást meglelhetik a maguk járulékos örömét az előadásban.

 

A névsort jócskán lehetne tovább bővíteni, úgy tetszik, mégsem jutnánk közelebb az előadás létrejöttének miértjéhez. Igaz, arra alkalmasint a fentebb már többször említett párjelenet sem adhat kimerítő választ. Mégis, Tóth Anita és Zsámbéki Jakab halálduettje legalább pár percre képes valóban torokszorító élményt teremteni, amelynek megszületésében azért nyilvánvalóan a gyermekhalál és az állatkínzás eredendően érzékenyítő témáinak is félreismerhetetlen szerepe van. Tóth Anita esettsége és elgyötörtsége, valamint a gyermekszínészi cukrosságtól ment’ játékú gyerekember szomorú felindultsága valósággal kiszakítja a Halott kisfiú és a Döglött macska jelenetét a megelőző és a rákövetkező negyed- meg félórák szürreál-manierista közegéből. Mely negyed- és félórák amúgy elmondanak valami fontosat az alcímben nagybetűsített időről, pontosabban annak szubjektív és merőben viszonylagos észleléséről. Persze bizonnyal akaratlanul, elvégre a Katonában aligha azért készülnek előadások, hogy fél tízkor rácsodálkozzunk: még csak nyolc óra van.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.