Peter Shaffer: Black Comedy / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2019.06.12.

Van arányérzéke a Mohácsi testvéreknek: elegánsan teret engednek a primér élvezeteknek, sőt igazi jellem- és helyzetkomikumi orgia folyik itt, miközben az ínyenceknek sem felejtik el felszolgálni az apró falatkaként tálalt, gusztusos társadalomkritikát. Lehet csemegézni. DÉZSI FRUZSINA KRITIKÁJA.

Peter Shaffer klasszikus válságtípusokra épülő színdarabját, a Black Comedyt  Mohácsi István és Mohácsi János fordításában/átiratában láthatja a székesfehérvári közönség, és ismerve a testvérpár munkásságát, nem kell meglepődnünk azon, hogy a köznyelvi fordulatokkal ékesített szöveg bizony fájóan közelinek mutatkozik. A valóság ugyanis felhizlalja a karcsú komédiát, egy-egy odavetett kiszólásba minden kényszerű szándékosság nélkül tökéletesen belesimul a magyar közélet, amin rég lehetett ilyen felszabadultan, mondhatni „tehermentesen” röhögni. Merthogy Mohácsi János, elkerülve a kommersz bohózatiságot, felmutatja ugyan az akut romlástüneteket, de megtartja a brit vígjáték minden fesztelenségét is: mindenki döntse el, hogy magán vagy a másikon akar szórakozni éppen.

Ballér Bianka, Lábodi Ádám
Ballér Bianka, Lábodi Ádám
Vaksötéttel indul az előadás, kényelmetlen fészkelődés a nézőtéren, női dorombolás, hangos cuppanások a színpadon. Aztán elmegy a játékbéli áram, és felgyúlnak a színpadi fények – itt mi csak azt láthatjuk, amit a szereplők nem. És van is mit nézni, Khell Zsolt ugyanis igazi romkocsma-hangulatot teremtett a színpadon, a bohém művészvilág minden kliséje belesűrűsödik a szedett-vedett bútorokba, a falra festett feliratokba és a látszólag értelmezhetetlen, ám filozófiai körmondatokkal valamiképpen mégiscsak igazolható, absztrakt alkotásokba. De ne feledkezzünk el a komplexusokról sem, vagyis a magát mindig másnak, mindig kifinomultabbnak mutatni akaró osztályról, amely önnön értékét az antik bútorok évszázadaiban méri: előkerülnek az aranyozott karosszékek, a márványtáblás asztalok, még egy csillogó Buddha-szobor is trónol a szoba közepén – hirtelen azt sem tudjuk eldönteni, ki él álságosabb életet: Brindsley (Lábodi Ádám), a fiatal szobrászművész, vagy lakótársa, Harold Corringe (Hirtling István), aki voltaképp a sznobizmus élő dicsérete.

Lábodi Ádám, Egyed Attila
Lábodi Ádám, Egyed Attila
Ez a két, látszólag igen élesen elkülönülő világ akkor keveredik össze, amikor Brindsley jövőjének minden tétjét egy estére igyekszik feltenni: tiptop kis menyasszonyának (Ballér Bianka) „vaddisznó” édesapja (Egyed Attila) éppen aznap érkezik látogatóba, amikor a milliomos német műgyűjtő, Lemberger (Keller János) is bejelentkezik. Az igazságot mutatni persze nem lehet, így a két fiatal áthordja szobájába a lakótárs antik kincseit, ők pedig ugyancsak felöltik legjobb ruhájukat és modorukat: nincs mese, itt ma el kell adniuk magukat (jelmez: Remete Kriszta). Csakhogy – és tulajdonképp itt kezdődik a vígjáték – a váratlan áramkimaradás nem engedi csodálkozni a szemeket: vaksötétben kénytelenek véghezvinni szociális manővereiket, és persze jó vígjátéki szokás szerint váratlan vendégekből sincs hiány: megjelenik a kotnyeles szomszéd, Miss Furnival (Váradi Eszter Sára), őt követi az elvben elutazott, nem mellesleg meleg lakótárs, és nem is olyan sokára a volt barátnő, az „erkölcstelen, pacifista, feminista kurvaként” emlegetett  Clea (Pálya Pompónia) is illetlen magabiztossággal surran vissza Brindsley életébe.

Fotók: Vörösmarty Színház
Fotók: Vörösmarty Színház
Kevés fortéllyal megírt, a körkörös játszmákkal egyszínűvé koptatott történet ez, amely az evidensen bekövetkező fordulatok ellenpontjaként igazi színészi mestermunkát követel ki magának. Az erős, egyre hiszterizáltabb zsánerfiguráknak ugyanakkor nem könnyű egyéni arcélt rajzolni – ebben kétségkívül Lábodi Ádám és Pálya Pompónia jár az élen –, ráadásul az egyedüli truváj éppen abban rejlik, hogy mi a tökéletesen megvilágított térben figyeljük, ahogyan ezek az alakok látásuktól megfosztva botladoznak a szobában, lökik át egymást a bútorokon, és próbálják a lehető legjobban leplezni nyilvánvaló hazugságaikat. A csapatmunkára nem is lehet panasz, az erősen kétdimenziós karaktervázlatok az összjátéknak köszönhetően olykor-olykor még saját korlátaik közül is képesek kitörni, végig jó ritmusban érkeznek a replikák, van sodrása az efféle kifinomult humornak, mégpedig akkora, hogy a hordalékot is képes elmosni. Márpedig abból van  rendesen, és éppen ebben a gyanútlanul felvázolt, frivol társadalmi skiccben rejlik a történet pikantériája: szexista megjegyzések, zsidózás, alkoholizmus, és óvatosan még egy kis buzizás is belefér egyetlen vaksötét éjszakába, amelyen ráadásul egyre egyértelműbbé válik, hogy a pénz milyen kegyetlen gyorsasággal kebelez be mindenféle művészi elvet. Nem számítanak a történelmi bűnök, ahogyan az ideológiai ócskaság felett is könnyűszerrel szemet lehet hunyni, ha a zakóban vastag pénztárca lapul – és hát röhöghetünk ezen a kényelmes bársonyszékben, csak marad bennünk némi keserű szájíz, amikor az utcára kilépve épp ugyanezeket a látszólag ártalmatlan, már-már ösztönösen odavetett megjegyzéseket halljuk visszhangozni. És akkor már vajmi kevéssé vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy minden jó, ha jó a vége. Merthogy milyen áron szerezzük meg azt a jót, az azért mégse teljesen mindegy.  Sőt, éppen az idealisztikus, elsimító vég üti a legnagyobbat: megérkezik ugyanis a mecénás, aki vagyonának igen jelentős részét éppen a művészek felkarolására fordítja – csűrhetjük-csavarhatjuk ezt a szituációt, mégsem lesz ismerős, hiánycikk nálunk a kultúrapártoló, független felsőosztály, einstandoló hatalmaskodókból persze van bőven, de hát azok ugye nem garantálják nekünk az efféle boldog véget.

Fájhat hát ez a komédia minden kézenfekvő blődlisége ellenére, hiszen ahogyan az ördög, úgy ezúttal a reflektált, jelentékeny rendezői munka is a részletekben rejlik. Különösebb szégyenkezés nélkül bukfencezik ki a sorok közül a hétköznapi amoralitás, a magát mentegető önérdek, és ne feledkezzünk el az élveteg simulékonyságról sem, elvégre ha már tartás nincs, legalább siker legyen, ezt az alapelvet pedig minden szereplő tökéletesen magáévá is teszi. A színpadi feszültséget garantálja a feszesre szabott dinamika, olykor-olykor pedig az értelmiségi humor is meglódul néhány vaskos kiszólással, hogy mégiscsak olajozottan működjön az a vígjátéki masinéria. Belakja szépen az elevenség a székeshérvári színpadot, elvégre játék ez, csak vérre megy. Azt pedig, hogy éppen kiére, mindig kiforogja a szerencse kereke.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.