Karig Sára: A szerencse lánya - életútinterjú
2019.06.12.

Húsz éve halt meg Karig Sára, és vele együtt búcsúzott az a század, melynek ő nemcsak tanúja, de látlelete is volt. Valóságos polgári lélekvesztő, ahogy a század nagy vizein keresztülevez. Az interjúkötetből ennek az evezésnek minden fontos részlete kiderül. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

„Hát igen. Van, aki kap egyszer egy pofont, és attól félremegy az egész élete. Eltorzul mindörökre, ha nem is az arca, de bévül a lelke, és attól kezdve már csak acsarogni tud vagy nyögni vagy legyintgetni. Karig Sára nem ilyen volt. Szerencse dolga is persze, de azért erő és tartás dolga is, hogy ő ugyanolyan ép, érdeklődő és tevékeny ember maradt Vorkuta után is, mint azelőtt.”, mondta róla Kántor Péter, ezzel – talán tudtán kívül is – vitatkozva Karig Sárával, aki – ahogy ezt a cím is egyértelműsíti – keresetlen egyszerűséggel a „szerencse lányának” tartotta magát.

A tíz évvel halála előtt készített nagyinterjú mostani megjelenését vélhetően nem csak az évfordulók indokolták. Sokkal inkább a Magvető által újraindított és eleddig számtalan remek kötetet felvonultató sorozatcím az irányadó: kellenek tények és kellenek tanúk. A tények vizsgálata elsősorban tudományos kérdés, de a történelem eseményeiről alkotott vélemények szubjektivitását fontos bevallani, ezt a célt szolgálja, hogy az idők tanúinak visszaemlékezéseit birtokba lehet venni. A szerencse lánya című kötet, köszönhetően a kérdező Bakonyi Évának és nem kevésbé a jegyzeteket író, a kötetet szerkesztő Schmal Alexandrának, nem egyszerűen egy, a morális iránytűjét újra és újra használó ember portréja, bár ez sem volna épp kevés. De több van itt, ebben az életútinterjúban benne van a magyar 20. század.


Nyilván az arra érzékenyek párhuzamokat keresnek és találnak, mások akár még meg is botránkozhatnak, az azonban vitathatatlan, hogy különös drámaírói tehetség hoz papíron olyan történetet létre, amilyen Karig Sára nagyon is valóságos curriculuma. A Baján született polgárgyermek a szülői háztól sokat tanult és sokat kapott, de már gyerekkorában képes volt túllépni, meghaladni számára idejétmúltnak tűnő szokásokat. A zeneszerető és klasszikus liberális konzervatív nézeteket valló odafigyelő édesapa épp olyan fontos, mint a mindenre gondot fordító édesanya; ahogy fontos az is, hogy a külföldön is tanuló, majd a pesti forgatagban is megmártózó, nyelveket tudó, mindenféle munkát elvállaló örökvidám és erős Karig Sára, ahogyan ő meséli, a hozott értékek megőrzését teljesen természetes szabálynak tekintette. Így lett belőle naivságában is életrevaló, a törvényeket a maga módján újraértelmező mozgalmár, politikus és minden más. A visszaemlékezés érzékelhetően örömmel teli, derűs komolyság és komoly derű világítja be a szöveget. És mivel Karig szavai és tettei ömmaga számára a teljes belső autonómiából fakadóan is a szó legszorosabb értelmében természetesek, a kérdező komoly kitartásán múlik, hogy valamilyen mederben marad a beszélgetés: ugyanis Karig máshol helyezi el a hangsúlyokat, ha elhelyezi őket egyáltalán.

Számára azok a kiemelkedően fontos ügyek (zsidómentés, gyerekmentés, a 47-es kékcédulás választások közepette való helytállás, vagy épp a vorkutai láger túlélése) organikusak, nem lát többet beléjük annál, mint ami miatt tett vagy nem tett valamit azokban az időkben. Az említett 1947-es választáskor időben értesül a tervezett csalásokról, így megszervez egy tulajdonképpeni konferenciahívást (1947-ben!), és figyeli a felügyelete alá tartozó szavazókörökben zajló szavazás menetét. Amikor egy teherautónyi „szép sötétkék munkaruhába” öltözött ember leadja a közelben lévő szavazókörben kékcédulás szavazatát, majd továbbmegy, mondván kirándulnak a hegyekbe, nem is kell sokáig várnia: telefonon szólnak, hogy egy másik körben is szavaznak épp kék cédulával. A telefonba beolvasott adatokból kiderül, hogy ugyanazokról az emberekről van szó. Karig a jelen lévő rendőrnek jelzi a csalás tényét, a rendőr pedig intézkedik. „Utólag még azt is mondták, hogy lejárattam a munkáspártokat. Erre azt mondtam, nem kell csalni, nem kell hazudni, nem kell lopni.” Ez utóbbi mondat valamikor később hangozhatott el, mert Karig Sárát másnap már letartóztatták és ettől kezdve fogolyként élt egészen 1953 végéig. A motivációiban viszont szerinte semmi magasztos nincs, ő csak tette, amit kellett, mondja. Az interjú, miközben kiemelt kérdésként kezeli a 20. század Magyarországának megmutatását, épp arra példa, hogy az abnormális viszonyokban képviselt normalitás nem különleges. Hiszen amikor a normák helyébe (erkölcsi, emberi, stb.) az abnormitás lép, akkor az azzal való szembeszállás hősies ugyan, még inkább, ha azt vesszük, hogy sok esetben csak utólag lehet megítélni, milyen is volt pontosan helyzet, tehát hősies ugyan, de nem rendkívüli. Mert amin kívül kerül, az nem a dolgok rendje, épp ellenkezőleg: a deformáció újraformálása vezet a norma szerinti állapothoz. Karig – kimondva-kimondatlanul - végig arról beszél, hogy ő a normalitást szerette volna helyreállítani. Akkor sem gondolta magát vagy tettét különlegesnek, amikor választási biztosként csalást észlelt, és azóta sem: a választáskor ugyanis a rend a törvényesség.

Így érthető, hogy miért nem tulajdonít különösebb jelentőséget például a Jad Vasem Intézet által neki adott kitüntetésnek. Annak ünneplése ugyanis úgy is értelmezhető volna, mintha az alapvető emberi normák betartása és betartatása rendkívüli cselekedet volna. Mi tudjuk, és persze ő még inkább tudta, hogy dehogyisnem, nagyon is az volt, mert veszéllyel járt, mert az életébe kerülhetett volna, Karig mégis természetesen, ha úgy tetszik, racionálisan volt humanista. Vagy ami több ennél: mindenféle izmusok közepette, minden izmus nélkül: ember. „A gyerekeken kívül kiknek a mentésével foglalkozott még?” – kérdezi Bakonyi Éva. Válasz: „Aki hozzám fordult.” Máshol arról is beszél, hogy nyolc férje volt, „humoros kis epizódokként” jellemezve a történteket. A Karig-kép teljességéhez még egy mondat: „közben olvastam, meg verseket írtam, etettem az angol hadifoglyokat, meg a svéd védenceket”.

A könyv ugyancsak nem elhanyagolandó értékei azok a leírások, melyek még közelebb viszik az olvasót az akkori történésekhez. A bajai élet, a pesti világ, a vészkorszak ideje, a börtön, a lágerkörülmények leírása éppúgy, mint mondjuk a párton belüli kapcsolatok ismertetése, vagy az általa személyesen is ismert történelmi személyiségek (Szent-Györgyi Albert, Kéthly Anna, a Radnóti házaspár) megmutatása.

A visszaemlékezések – különösen annak fényében, hogy sok esetben a megidézett időszak maga is zavaros, még valós időben is nehezen követhető – pontosak, tárgyszerűek. Karig Sára komoly, nagy mesélő, de a szempontrendszer, mellyel egy-egy történetet, az azon belül húzódó összefüggéseket tárgyalja, objektív. Miközben ő a főhős, magát sok esetben úgy tudja háttérbe helyezni, hogy mindez nem lesz kellemetlen álszerénység, sokkal inkább egy olyan embert látunk, aki tisztában van a történelem és a történelmi helyzetek nagyságával és a maga szerepével mindebben. És ha már történelem: Karig Sára mindeközben, nem találni rá jobb kifejezést: történelmi autista a szó azon értelmében, hogy a körülötte zajló eseményekre nem azokkal direkt interakcióba lépve reagál, hanem a saját, belső indíttatásából vezérelve. Ezért is tűnik annyira önállónak, sokszor a bátorságon is túl vakmerőnek, vagy épp naivnak. Amikor a törvény(telenség) egy absztraktabbat, de mégis csak magasabb rendűt ír felül, akkor Karig Sára ezt a nagyobb érvényűt veszi alapul. Autoritása így lesz példaértékű, miközben – erről számos helyen beszél - ő maga nem csinál mást, mint amit a neveltetése, a jó érzése, ízlése, lelkiismerete diktál. Talán ezért is tud megbocsátóan szólni és különbséget tenni például a diktatúra kiszolgálói és úgy általában az orosz emberek között. Lágerélményeinek leírása megdöbbentő erejű, a legapróbb részletek is kibontakoznak, kezdve attól, hogy számot táborban csak a politikai foglyok és a köztörvényesek közül a rablógyilkosok viselnek, egészen odáig, hogy milyen körülmények között, milyen kilátásokkal éltek a tábor lakói. Az interjú egyébként éppen ezen distinkciók kapcsán bizonytalanít el leginkább: a vészkorszakot és a kommunista diktatúrát is át- és megélő Karig később párttag lesz, s ezt a döntését az interjúban nagyon érdekesen magyarázza. Magyarázata nyilván a kötet készítői számára is fontos, nem lehet véletlen, hogy a szerkesztői előszóban is kiemelten jelenik meg. Karig ezt mondja: „volt egy olyan naív elképzelésem, hogy jót tesz az a pártnak, ha minél több rendes ember a tagja, hiszen így jobban le lehet küzdeni a pártban lévő hiányosságokat…”.

A szerkesztői magyarázat – úgy vélem – felesleges, ebben a formájában pedig még kínos is: „A belépés ma már nem könnyen értelmezhető ténye is beágyazható tehát az életút egészébe, ha nem elszigetelten szemléljük, hanem azt a kapcsolati hálót, azt a kort és miliőt is köré építjük gondolatban, amelyben Karig leélte az életét.” Nyilvánvalóan nem az értelmezés nehéz az olvasónak, hanem az elfogadás. Utóbbi pedig nem azért lesz megkerülhető, mert valahogyan mégis csak el kell fogadni (fogadtatni), hanem azért, mert nem lehet elfogadni. Karig Sára döntéseinek bírálatához Karig Sárának van joga. Ennek a bizonyos belépésnek pedig az lehet akkor a tanulsága, hogy egy biztos belső iránytűvel rendelkező ember is csak ember, nem tévedhetetlen. Kár magyarázkodni, ha magyarázhatatlan, Karig élete ezzel együtt is példaértékű.

A tanúságtétel mindig nagyon személyes, A szerencse lánya ebben a tekintetben is különleges. Karig lehengerlő őszinteséggel vall családról, férfiakról, akikbe szerelmes volt, beszél a testi megaláztatásokról, ahogy őszintén beszél a lágerből való szabadulás utáni időszakról, a politikában vállalt szerepről is. Ebben is nagy az összhang: a szókimondás nemcsak az interjúnak és így a kötetnek egyik fő szervező eleme, hanem Karig Sára életének is. Ráadásul a személyesség igazolt biztosítéka is ez, mert amikor megoldandó feladatokról, ügyekről, elintézendő teendőkről tudhatunk meg újabb és újabb információkat, Karig minden esetben törekszik a pontos idézésre. A zsidómentés feladatában nem az elméleti háttér kitalálásán dolgozik, nem is fontos, de jelképes manifesztumok elkészítésében érdekelt, hanem papíron férjhez megy valakihez, hogy aztán a kiállított papírok segítségével újabb és újabb embereket próbáljon megmenteni. Nem azt mondja, hogy miért mentenék meg egy gyereket, mikor az összest nem tudom úgy sem megmenteni, hanem azt: eggyel megteszem, mert akkor eggyel több lesz a megmenekülő. Ezt az embertől emberig húzódó ívet mutatja minden egyes története, melyekben sokszor nem is beazonosítható a főszereplő. Az olvasó Karig Sára interjúját olvassa, de rajta keresztül, bár nem nagy fókuszú optikán keresztül, hanem egyes sorsokat vizsgálva néz, de magyar történelemkönyvet forgat. És ebben a történelemkönyvben nélkülözhetetlen leckék sorakoznak, minimum emelt szintű érettséghez hozzásegítő tananyagok.

Szerző:  Karig Sára,  Szerző, interjúkészítő:  Bakonyi Éva,  Cím:  A szerencse lánya,  Sorozatcím:  Tények és tanúk,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  684 oldal,  Ár:  5499 Ft