Better Things - Jobb idők
2019.06.04.

Ha azt hallom, hogy „egy Los Angeles-i színésznő élete”, a sajátomtól markánsan különböző hétköznapokat képzelek el. De a Jobb idők című sorozat a kaliforniai napsütést leszámítva akár egy magyar anyáról is szólhatna. Vicces és megható, és szinte minden pillanatában igazinak tűnik. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Pamela Adlon a most futó, nőkről szóló legszuperebb tévésorozatnak, a Jobb időknek (Better Things) írója, rendezője, főszereplője, executive producere és showrunnere egy személyben. Így aztán kissé ironikus, de semmiképp sem eltagadható, hogy Adlon részben a szexuális zaklatási ügyei miatt most éppen parkolópályán levő Louis C. K.-nek köszönheti azt, hogy ma itt tart.
 
Az 52 éves Adlon gyerekszínész volt, aztán jellegzetes, karcos hangjának köszönhetően sikeres szinkronszínész lett, és elmondása szerint a mai napig ez jelenti a legfőbb bevételi forrását. Férjhez ment, szült három lánygyereket, később elvált, és közben C. K. kiválasztotta őt, hogy a Lucky Louie című HBO-sorozatában a feleségét alakítsa. A Lucky Louie csak egy évadot ért meg, de pár évvel később az FX-csatornán elindult C. K. Louie című új sorozata, amiben Adlon már nemcsak visszatérő szereplőként, hanem társíróként is részt vett.
 
Pamela Adlon
Pamela Adlon
A Louie kisebbfajta tévés forradalmat csinált. C. K. teljesen szabad kezet kapott a csatornától, és egyre elvadultabb, experimentálisabb, a hagyományos televíziózás történetmesélési szabályait totálisan felrúgó sorozatot csinált, amihez hasonlót korábban senki. És aztán C. K. volt az, aki az FX fejesei figyelmébe ajánlotta Adlont és a Jobb időket, amit ő társalkotóként jegyez. Lehetne persze beszélni Adlon sorozatáról mindezek nélkül is, de a Jobb idők sok szempontból a Louie örököse, és hiányos, sőt, hazug lenne az elemzés, ha ezt a nagyon fontos hatást elhallgatnánk.
 
Tény, hogy Adlonnak egy sikeres férfi segítségére volt szüksége ahhoz, hogy ötvenévesen elindítsa saját sorozatát, de míg az első évadot még nem Adlon rendezte, a második évadban már ezt a feladatkört is a saját kezébe vette, és miután a második évad végén C. K. a zaklatási ügy miatt kénytelen volt otthagyni a szériát, új írók bevonásával, nélküle folytatta a munkát. Mostanra Adlon már ott tart, ahol C. K. tartott öt éve, azaz lényegében bármit megcsinálhat a Jobb időkben.
 
A nemrég véget ért, Magyarországon az HBO GO-n elérhető harmadik évadon ennek az alkotói szabadságnak, ha nem is kizárólag, de elsősorban a pozitív hatásai érezhetők. Az erősen önéletrajzi ihletettségű szériában Adlon egy Sam nevű, nem híres, nem túl sikeres, de azért elboldoguló Los Angeles-i színésznőt alakít, aki egyedül neveli három lányát, Maxet (Mikey Madison), Frankie-t (Hannah Alligood) és Duke-ot (Olivia Edward). Közben amennyire tőle telik, gondoskodik szomszédban lakó, egyre demensebb anyukájáról, Philről (Celia Imrie), és meg-megpróbálkozik a pasizással is, a harmadik évadban például a Matthew Broderick megformálta terapeutával. Mindez a teher bőven elég ahhoz, hogy általában az idegösszeomlás szélén álljon.
 
A Jobb idők kezdettől szertelennek nevezhető írói stílusa miatt különleges, amire nyilvánvalóan erősen hatott a Louie: Adlon nem történetszálakat és karakteríveket épít, hanem különböző okokból jellegzetes pillanatokat, életképeket ragad ki a főhősök életéből, és ezeket csiszolja tökéletes kis egységekké, amelyek egymás után pakolva olyanok, mint egy gyöngysor, kiadnak egy összefüggő, értelmet nyerő egészet, de az egyes elemei mégis különállóak. Ez az írói módszer arra sarkallja a nézőt, hogy mindig csak az adott pillanatra koncentráljon, azt élje át a lehető legmélyebben a figurákkal, és ez az érzelmi hatást is fokozza. Nagy nevetésből könnyes meghatódásba tudunk átesni néhány perc leforgása alatt egyetlen epizódon belül is.
 
Matthew Broderick és Pamela Adlon
Matthew Broderick és Pamela Adlon
Az intenzitást tovább növeli, hogy amikor egy következő életkép vagy epizód következik, gyakran rájövünk, hogy Adlon kihagyott valami fontosat a történetmesélésből, mondjuk már szakított azzal a fickóval, akivel az előző részben még együtt volt, nekünk kell nagyjából összerakni, hogy mi is történhetett, ha ugyan van időnk, mert közben meg már egy teljesen másik élethelyzetben vagyunk az anyával és lányaival. Attól, hogy sokszor a legdrámaibb csúcspontokat hagyja ki vagy hallgatja el, helyettük pedig hosszú jeleneteket szentel hétköznapibb, de a figurákról mégis valami jellemzőt eláruló szituációknak, a sorozat különösen életszerűvé válik. Többségünk élete – szerencsére – szintén nem drámai csúcspontok halmozása, hanem sok kis elszórt esemény mozaikja, és gyakran csak utólag derül ki valamiről, hogy fontos volt.
 
Adlon briliáns mestere ezeknek az életpillanatoknak, minden évadban van legalább néhány olyan szkeccsnek is nevezhető jelenet, ami önmagában nézve is letaglózó, precízen felépített kis csoda. Az eddigi kedvencemre a 2. évad 7. epizódjában került sor, amikor Sam az egyik barátnője volt férjével ül egy autóban, és megszületik köztük egy intim pillanat, de a fickó rögtön el is rontja, Sam hatalmas megkönnyebbülésére. A jelenetnek nincs előzménye vagy folytatása, csak egy élmény a sok közül, amit egy középkorú, egyedülálló anyuka megél. De Adlon nem csak magának ad ilyen ajándékokat, a harmadik évadban például az egyre kiállhatatlanabb Phil lep meg minket teljesen váratlanul egy gyengéd, keserédes pillanattal, amibe bele van sűrítve az élet szépségéből és fájdalmából rengeteg. Egyszerre lírai és valódi.
 
A képi világot ehhez illeszkedve a könnyed, nem rázós kézikamerázás és a természetes, vagy legalábbis annak tűnő fények határozzák meg (Adlont John Cassavetes filmezési stílusa inspirálta). A kaliforniai napsütés elárasztja a jeleneteket meleg színekkel, finom fény-árnyék játékokkal, de azért nem annyira hangsúlyosan, hogy eszünkbe juthasson, hogy ez most direkt szép. Hanem egyszerűen csak jó nézni.
 
Habár nagy ívek nincsenek, a harmadik évadban az életszakaszváltások, az öregedés és a halál lépnek elő főtémákká. Sam lányai kiskamaszból nagy kamasszá és fiatal felnőtté válnak: Max egyetemre megy, amit gyorsan ott is hagy, Frankie az évad végén elköltözik egy barátnőjéhez (itt is elmarad a részletes magyarázat), Duke pedig ugyan az idő nagyobb részében még mindig kedves kislány, de kezdődő menstruációja előrejelzi a változást. Sam öregnek érzi magát, meghízott és klimaxol is, ráadásul rég halott apja szelleme kezdi látogatni a házukat. A komikus-filozofikus természetfeletti szál is jó példa arra, hogy ebben a sorozatban szinte mindent lehet, és a történet előző két évadban megteremtett csapongó, szabad világa el is bírja ezt a műfaji újítást.
 
A temperamentumos gyerekeket és az öntörvényű nagymamát is beleszámítva tulajdonképpen öt különböző életszakaszban levő színésznő lakik együtt néha akolmeleg, néha fojtogató közelségben, és személyiségeik szélsőségesebb aspektusai rendszeresen teátrális jelenetekben robbannak ki. Ezek néha életszerűek és szórakoztatók, néha már túlzásnak érződnek. Az egymást és anyjukat maró lányok hisztiszintje időnként nemcsak elviselhetetlen, hanem már nehezen hihető, a harmadik évadban párszor érdemes lett volna kicsit lejjebb tekerni a potmétert a hitelesség érdekében – de ez az egyetlen aránytévesztés a szezonban.
 
Adlon nem félt magára osztani ebben az évadban a munkahelyén az igazság bajnokának, otthon a legjobb anyának a szerepét, és ha párkapcsolati fronton a szemébe is mondják néha, hogy most épp kamuzik vagy hárít, ez eltörpül amellett, hogy micsoda hős is ő minden más téren. Bátor, de kockázatos tétemelés ez az alkotó részéről, ám ameddig mi is folyamatosan átéljük a sorozatot nézve, hogy Sam tulajdonképpen egy szuperhős, addig megvesszük ezt is.
Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Sorozatok