A fecsegő potyautas 71.
2019.05.30.

Lányok, fiúk, azon gondolkoztam a barátságtalanul zakatoló szentendrei HÉV-en, hogyan van közöm nekem ahhoz, hogy Erdély a világ legszebb tája. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Nagyon ritka dolog, hogy nem éppen egy cikken gondolkodom, mint egy félrészeg vasúti tiszt a puszta közepén - késik az a kibaszott debreceni személy. A cikk most nagyvonalakban azt jelenti, hogy lefogalmazni valami pikkpakkot, bizományi királypókert, pápai ihletettségű imalevelet. Beszélni a nagyérdeműhöz, mintha egy hipszter felhő szólítaná, hogy a föld reped meg alatta szelíden, szólni, akár a lába között átkacagó patakvíz lögybölgeti nagyságos heréit, vagy a fényes, tétova kagylócskáit. Lányok, fiúk, azon gondolkoztam a barátságtalanul zakatoló szentendrei HÉV-en, hogyan van közöm nekem ahhoz, hogy Erdély a világ legszebb tája. Hír volt. Olvastam. Annak választották, havasok, szerpentinek, tavak, a szemtükör előtt elcikkanó pisztráng, az a megrendítően költőien gazdag házsongárdi temető, a vérmaci, aki nagy szeretettel engedi, hogy babusgasd kicsit a bolyhost, majd visszakísér a székelykapus vadászházba, ne tévedj el mégse, és belök azon át, hogy földöntöd a puliszkás konyhás nénit, és Erzsike sikítását még Leordinában is hallják. Gondolkodtam, gondolkodtam, és mert rohadék szemét hazaáruló csak nem vagyok, Pannóniatelep után elővettem az okost, mert van nekem ilyen egy hónapja, és már alapszinten működtetem, például bárhol meg tudom nézni a híreket. Ez nekem egzisztenciális újdonság. Hogy bárhol. Hát mit mondjak, voltak hírek. 
Különben van olyan, hogy nincsenek hírek? 
Szívem, kezem, a fájdalmak, a félelem, ez mind hír, nem?
 

Egykori otthonomból, ez pedig Szeged városa, jött elibém az első, hogy azt mondja: három újságírót küldtek el a Délmagyartól. Lélegzem nagyokat, mintha nem tudhattam volna, így lesz. Mindegyikőjüket jól, vagy annál is jobban ismertem, dolgoztam velük, olvastam őket, szerkesztettek, mint gondos kertészek, András, Zsolt, Szabolcs, és respekt. Bárhol, mondom, bárhol a szakmában elférnének. Na, most ezeket a fiúkat/urakat kirúgták. (Kik.) Csattogott velem a HÉV, régi, közéleti szerelvény, elgondoltam, hogy mi várható azokra a tisztességes gyámoltalanokra, akik még maradtak Szegeden vagy máshol, Debrecenben és Győrben a szerkesztőségi huzatban, akárhol. Hol. Az lesz, hogy megírsz egy kicsit, egy akármilyen kis lecsót, egy kötelező nyalókaleckét, vagy kinyaralod az ujjaid közül a világ legjobb tudósítását, hanem azért beleírnak. Kijavítják azt a cikket, átírják a mondatodat, a nem föltétlenül vérrel vagy takonnyal átitatott végkövetkeztetést, átírják a címet, a jelzőket bizonyos, tkp. igenis tudható és ismerhető kezek beleírnak, átfogalmaznak, irányosítanak. Borzas idejében ment így. Tudod, ki a Borzas? Ott van az a kislány, az a kisfiú, álldogál a féltakarásban, jobban fél, mint te, ezért nagyobb lesz az arca. Nem is bírja el. Saját magát sem bírja el. Egyszer kezet fogott vele Kubatov, mitológia. Leküldték a pártközpontból fffszerkesztőnek, kicsit lapogatták a hátát, tudod a dolgod, fiam, csak keményen. Na, ezek mind úgynevezett kollégák. Ezekkel a kollégákkal el lett hitetve, hogy így kell csinálni. Hogy ez a feladatuk, a harc. Ebben a harcban, az eszközök megengedettek, bármi. 
A tekintélyuralom gründolása.
Sajtószabadság van.
Ellenszélben lobog a lelkünk, ja.
 
Oké, csak elgondolom most, lassan a Margit-hídhoz érve, hogy kit lehet tisztelni, kit lehet elismerni, ki előtt emelsz kiskalapot, bolyhos téli sapkát. De hogy aki valaki, nem? Aki senki, aki nem látszik, aki nincsen, aki éppúgy lábtörlő, mint használt zsebkendő, annak hogyan is, hiszen hát észre sem veszed. 
 
Sok hely lehetne a világ legszebb tája. Szoktunk ezen otthon alhangú disputát folytatni, hogy tenger, hegy, dimbes-dombos földi szaporulat, egyéb földtörténeti műremekek, mi szép, mi nem ez, mi kedves, mi nem az, én mégis azt mondom, és régen és eléggé elhivatottan mondom, hogy a náci kopaszok vegzálta Törökszentmiklós határában, a balai út sarki Krisztus keresztje mögötti alig emelkedő földi finomság, torzsarét, ötszáz éves köd, ezer éves földpergés, agyon vert kutya oszló teteme, varjak morzéja, az a föld az, az a legszebb. Szebb, mint Erdély, bocs, Parászka Boróka. És szebb, mint Manhattan. És még valami. 
 
Abból nem él meg az ember, hogy tudja a világ legszebb táját, hová sem tehetségtelen, sem szarházi be nem teszi a lábát. De viszont mégis. Van otthonom. Otthon. Kurziválhatnám akár, jó, legyen. Hogy ezt újra ki kell mondanom, furcsa ugyan, és milyen unaktuális, de jellemző. Az otthonom, másfél szobám, virágaim, könyveim, a másik ember, oké, Erdély, Grand Kanyon, Tapolca határa, nekem ez itt a világ legszebb tája. Örök szerkesztőségem, hol naponta kirúgom magam, és ahol naponta újra fölveszem.