Alighanem a Lost óta nem övezett sorozatfinálét olyan szenvedélyes közfelháborodás, mint ami a Trónok harcának kijutott. Újraforgatást követelő petíció, Twitter-lázadás: mára egészen gyermeteg módon fordult visszájára, azaz gyűlölködésbe a rajongói kultúra. De még ezzel együtt is szórakoztatóbb volt a közösségi médiában digitális harakirit elkövető fanokat figyelni, mint végignézni a folyamatosan elérdektelenedő sorozat befejezését.

 

Konszenzus, hogy a sorozat vesztét nem a vezető írói, hanem maga George R.R. Martin okozta azzal, hogy nyolc év alatt sem volt képes megírni regényfolyamának utolsó két kötetét, és amikor a Trónok harca lehagyta a könyveket, a színvonal rohamléptékben leromlott. A Gimli-szakállú író megosztotta ugyan a tervezett befejezés vázlatát David Benioff-fal és Dan Weiss-szel, ám az ő kezükben tényleg csak ennyi lett a fináléból: vázlat. Ők ugyanis kiváló adaptálók, de nem feltétlenül zseniális írók – így a közvélekedés –, és amikor saját kútfőből kellett dolgozniuk, már nem tudtak felérni Martin zsenijéhez. A történet annál is érthetetlenebb, mert minden kapu nyitva állt előttük: az HBO és Martin legalább tíz évadra tervezett, ők viszont ragaszkodtak hozzá, hogy hét alatt letudják a sorozatot, és csak azért lett belőle nyolc, mert ebben a köztes kompromisszumban egyeztek meg a csatornával.

 

Hogy miért akarták ilyen gyorsan lezavarni a hátralévő történetet, mikor náluk volt pénz, sárkány, fegyver, azt csak találgatni lehet. Rossz nyelvek szerint ráuntak 12 év után a Trónok harcára, és minél előbb a végére akartak érni, hogy mást (Star Warst és az alternatív polgárháborús sorozatukat) forgathassanak. A kevésbé rosszindulatú feltételezés az, hogy kezdettől hetvenpár epizódban gondolkodtak, és nem akarták feleslegesen elhúzni a sorozatot, mikor a legtöbb szériát addig nyújtják a nézettségre és a vele járó reklámpénzre pályázó tévécsatornák, amíg csak tehetik.

 

Vannak, akik szerint az utolsó évadot övező közutálat elkerülhetetlen volt – közéjük tartozik Stephen King és Slavoj Zizek is –, mert szerintük az embereknek nem az összecsapott és rosszul megírt befejezéssel, hanem a befejezés puszta tényével van gondjuk. Azzal, hogy a végtelenre nyújtott történetek korában egyáltalán szembe kell nézniük a véggel, kedvenc sorozatuk elengedésével. Szép gondolat, de vitatkoznék vele, és nem csak azért, mert aki a legrosszabb King-adaptációkat is jónak tartja, de A ragyogásét nem szereti, annak nehéz bízni a filmízlésében. Hanem mert a Trónok harca utolsó évada sokkal jobb is lehetett volna, ha a sorozatvezetők más stratégiát választanak, és az addigi tempóhoz, részletesen kidolgozott karakterívekhez és komplex mitológiához igazodva újratervezik a finisig vezető utat. Ez sajnos elmaradt, és amit helyette kaptunk, az sokszor a Trónok harca megcsúfolása volt. Szöges ellentéte annak, amit George R.R. Martin megálmodott, és amiért a Trónok harca a tömegkultúra szabályait újraíró sorozattá, és az utolsó olyan közösségi élménnyé vált, amit túlzás nélkül a fél világ együtt izgult végig.

 

A sorozat titka abban rejlett, hogy a jó öreg sárkányos-kardozós mesét mondta fel nekünk, de beoltotta azt politikai, méghozzá kegyetlenül ironikus politikai realizmussal. Talán nem véletlen, hogy míg a nullás éveknek a jóval idealistább Gyűrűk ura, addig a 2010-esnek a Trónok harca volt a definitív fantasysorozata. Utóbbi ugyanis telibe találta a gazdasági világválság meg az iraki háború utáni pesszimista közhangulatot, a vezető elitből történt totális kiábrándulást, és úgy vezette le nekünk gondosan, hogyan vágják tönkre érdekvezérelt nagycsaládok és vakhitű ideológiagyártók az országok és birodalmak sorsát, hogy levitézlett politikusaink, az Orbánok, Gyurcsányok és Bushok helyett szépen felparókázott embereket és grandiózus sárkányokat mutogatott nekünk. Méghozzá úgy, hogy azzal rácáfolt az előzetes elvárásainkra, és a lovagokat kedélyesen mosolygó szörnyekként, netán tudatlan jófiúkként, a sárkányokat pedig tömegpusztító fegyverekként leplezte le.

 

A Trónok harca abból merítette jelentékeny drámai erejét, hogy úgy használta a műfajokat, ahogy azokat kellene: ismerős toposzokkal ringatott el minket, hogy aztán a feje tetejére állítsa mindet, és alapjaiban kérdőjelezze meg – a különböző zsánerek által egyébként jelentősen befolyásolt – világképünket. Korántsem öncélú sokkolás volt, hogy a Trónok harca már első évadában lefejezte főhősét, hanem velős alátámasztása annak az alapvető martini gondolatnak, hogy a jó morális érzék még senkit nem tesz jó vezetővé. Ned Stark makacs ragaszkodása az elveihez nem hősies tetteket, csak értelmetlen halált eredményezett, a reálpolitikai taktikázásra érzéketlen, hagyományosan „jónak” tartott hős rosszul cselekedett, mert végeredményben cserbenhagyta családját, népét, követőit.

 

A Trónok harca nevével szorosan összeforrtak a sokkoló fordulatok, de az utolsó két évadra ezek a csavarok kiüresedtek, a korábban újszerűnek ható kiszámíthatatlanság kiszámítható lett. Az írók tartották magukat a szabályhoz, hogy azt kell meglépni, amire senki se számít, de arra már nem áldoztak időt, hogy a sokkolás mögött rejlő gondolatot is kifejtsék. Bárki bármit mond, a Trónok harca befejezése azért lett menthetetlenül rossz sokak szemében, mert a nagy fordulatát, amire a komplett sorozat kifutott, már-már bravúrosan ügyetlenül vezette elő. A megmentőként várt Daenerys zsarnokká válása tökéletes összhangban áll a martini filozófiával, amely a hatalom észrevétlenül korrumpáló áramlatai mellett a vezetőkbe vetett vakhit veszélyeire is figyelmeztet. Utólag szépen kirajzolódik, hogyan készítették elő az érzelmeit kontrollálni képtelen, a szemet szemért ótestamentumi elvét valló Daenerys gyomorba vágó fordulatát, a csavar levezénylése közben mégsem sikerült kiváltaniuk azt a megrendítő érzelmi hatást, amin az egész évad sikere múlott. Hogy a néző magába nézzen, és elgondolkodjon, miért mentette fel hibái, túlkapásai ellenére azt a politikai vezetőt, akivel szimpatizált, és szemellenzős rajongásával hogyan járult volna hozzá akár a való életben is egy zsarnok születéséhez.

 

Hosszan lehetne sorolni, mi csúszott félre a megvalósításban, miért nem tudták megfelelően érzékeltetni a szó szerint mindent, szövetségeseit, flottáját, sárkányát, bizalmasát, szerelmét és jogos trónigényét is elvesztő, ezért uralkodói módszerként a félelemkeltésre szavazó Daenerys tetteinek belső konzekvenciáját. Kezdve azzal, hogy utolsó cseppként nem egy férfi szexuális visszautasítását kellett volna feltüntetni, hogy még véletlenül se vetüljön az érzelmeit kontrollálni képtelen nő sztereotípiája az amúgy remekül játszó Emilia Clarke arcára. Egészen odáig, hogy a mentális szétzilálódást egy pillanatra sem mutatták meg belülről, Daenerys szemszögéből, hogy az első kézből átélhetővé váljon számunkra, pedig a Trónok harcában mindig figyeltek rá, hogy még a legádázabb karakter motivációit is megértessék velünk, hogy a szörnyet se szörnynek, csak kisiklott életű embernek lássuk. Ehhez képest Daenerysről azt sem lehetett eldönteni, hogy jogosan hívják-e Őrült Királynőnek, és tényleg elvesztette-e a valóságérzékét, vagy tisztában van tetteinek morális súlyával. Döntése logikusan levezetettnek tűnt, a fináléban mégis mintha szimplán őrült lenne: az önmagának lépten-nyomon ellentmondó, zavaros évad megtestesült szimbóluma.

 

Végül tehát visszalyukadtunk oda, ahonnan kiindultunk, mert igenis meg lehetett volna jobban, okosabban, konzekvensebben írni a befejezést, és ehhez még csak tíz évad sem kellett volna, csak, mondjuk, tíz rész a mostani hat helyett, amelyekben már nem csak arra jut idő, hogy végigsprinteljünk a hátralévő fordulatokon. Martin mindig is kertészként hivatkozott magára, aki írás közben fedezi fel, merre burjánzik tovább a történet, és hagyja kiteljesedni az új hajtásokat, mellékágakat, hogy abból egy szép terebélyes univerzum szülessen. Benioffék az első négy-öt évadban kiváló munkát végeztek, amikor fazonra vágták a Trónok harca szerteágazó kertjét, hogy ne csak a fantasyolvasók szűk rétege, de tényleg a világon mindenki élvezettel járkálhasson benne. Csakhogy az utolsó két évadra foglalkozást váltottak, fogtak egy böhöm nagy láncfűrészt, nekimentek a sövénynek, és egyenkockákra vágták azt. A lezárás olyan hatást kelt, mintha végigrohantak volna rajta egy fűnyíróval, amivel rövidre vágtak minden szálat, és még a legkedvesebb, legellentmondásosabb karaktereinket is lefejezték.

 

Jamie-t, akinek hétéves jellemfejlődését húzták keresztül azért, hogy végül testvérszerelme karjaiban hallhasson meg. Aryát, aki egész életében a bosszúra trenírozta magát, most mégis egyetlen odavetett félmondat után meggondolta magát az utolsó pillanatban (klasszikus kérdés: de akkor minek ment oda?). És Varyst, a kémek kémjét, aki ravaszságával mindenki eszén túljárt, most mégis banális okok miatt bukott le, és egy drámaiatlan jelenetben vált a sárkánylángok martalékává. Annyi halált zavartak le egy-egy részen belül, hogy azok törvényszerűen vesztették el a drámai súlyukat, de az még ennél is nagyobb hibának bizonyult, hogy az alkotók rendre a legolcsóbb hollywoodi megoldásokhoz nyúltak. Leszakadó mennyezet, a romok közül kikukucskáló aranykéz, ölelés során leszúrt szerelmes…

 

A Trónok harcát végül a saját sikere zabálta fel: annyira népszerű lett, hogy a tömegtábor megtartása érdekében egyre egyszerűbb, egyre bugyutább történetmesélési eszközöket vetett be. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a helyzetet, az első évadokat a sztoriért, az utolsót pedig a képekért lehetett nézni, mert az izgalmasan összetett karakterdráma, a szellemes párbeszédek, a logikus, mégis tökéletesen váratlan csavarok helyett már a blockbusterek követelményei, a CGI-csaták és a nagy, véres leszámolások vitték előre a sorozatot. Ezen a fronton persze szépen teljesített a Trónok harca: kétségkívül szépen fényképezett évad volt ez (még a sötétben tartott, kaotikus deresi csata is rendben volt), amely a sűrítés miatt kénytelen volt határozottan szimbolikus képekben fogalmazni, és ez olyan emlékezetes beállításokat eredményezett, mint a zsarnok Daenerys bevonulása, aki mögött a sárkány széttárta a szárnyát, mintha az a királynőé lenne.

 

Tagadhatatlan, hogy rajongóként ezt az évadot sem lehetett szenvtelenül végignézni, de se a búcsúzás feletti elérzékenyülés, se a kimagasló operatőri és színészi munka nem tudta feledtetni azt, ami a lezárásból fájdalmasan hiányzott: a westerosi mitológia lekerekítése és a politikai realizmus következetes végig vitele. Az, hogy nem kaptunk választ a sorozat olyan, éveken át lebegtetett kérdéseire, hogy mi a Háromszemű Holló jelentősége és mélyebb kapcsolata az Éjkirállyal, holott azt még az Éjkirályt játszó kaszkadőr is tudta (a bosszú – de miért?), vagy hogy pontosan milyen természetfeletti erők tartják a markukban ezt a birodalmat (ki volt a Fény Ura?), szimplán pongyolaság. Az viszont már a sorozat logikájának meghazudtolása, ahogy Martin egészséges iróniáját a végén visszaforgatták tolkieni idealizmusba, és mindenféle belső súrlódástól mentes tanácskozáson, víg egyetértésben döntötték el a Hat Királyság sorsát.

 

Az egész évadot jól jellemzi a döntés, hogy kit választottak meg királynak. Nem azt, akire számítottunk – de őszintén, érdekel ez bárkit is? Kétlem, hogy Bran megkoronázása erőteljes érzelmi reakciót váltana ki az emberekből, mert bár leszállítja a Trónok harcában kötelező csavart, épkézláb gondolatot, pláne egy regényfolyamot lezáró konklúziót nem lehet felfedezni mögötte. (Az indoklás, miszerint az lesz a legjobb uralkodó, aki nem vágyik a hatalomra, lapos közhely. És talán nem is igaz.) Mégsem tudunk mást tenni, mint azonosulni a vágyairól lemondó, múltban élő Brannel, és visszarévedni vele együtt az elmúlt évekbe, amikor még az egyetemes popkultúra mérföldkövének tűnt a Trónok harca. Az első öt évad az is volt – nézzük hát újra azokat, a végjátékot pedig felejtsük el. Jobb lesz úgy mindenkinek.