Minden lakott településtől messze, csak hajósok tájékozódását szolgálva áll magányosan, egy tengerbe nyúló kis sziklán az a meglehetősen rozzant világítótorony, amelybe hosszú gyalogút után érkezik négyhetes szolgálatra két hősünk. Thomas, aki ősz hajával, whiskyvedelésével, keresetlenül eregetett fingásaival és káromkodásaival a „vén tengeri medve” tipikus megjelenítője, és Ephraim, az egykori kanadai favágó, aki egy rosszul végződött faszállításos baleset miatt első alkalommal érkezik az erdőből a tenger közelébe segédnek.
Az elhanyagolt infrastruktúra, egymás elviselhetetlen karaktere és persze az elemek mellett saját, vágyaik és félelmeik által fűtött képzeletével is meg kell küzdeniük ott, ahol a végtelen látóhatár ellenére a világ a magány miatt egyre inkább rájuk és elméjükre zárul.
 Jelenetek a filmből |
Robert Eggers 2015-ös elsőfilmjével, a The Witch-csel robbant be a filmes köztudatba, amely új-angliai népmesék és boszorkányűzéssel kapcsolatos történeti dokumentumok felhasználásával hozott létre egy kísérteties, lelkivilágot és értelmet felkavaró, szokatlan horrormesét. A tizennyolcadik századi vidéki Amerikában játszódó történet azt mutatja be, ahogy még az egyház által is szélsőségesen vallásosnak és vakhitűnek tartott családot felemészti a merev tanoktól, és ezáltal az ördögtől való zsigeri félelem. Eggers történeteiben ugyanis az elsődleges fenyegetés nem kívülről, a külvilágból, hanem a belsőből, a közösség által felépített mítoszok által megfertőzött elméből származik. És így belülről kifelé is van út, a fantázia – az általa befolyásolt emberek viselkedésén keresztül – képes meghatározni, megváltoztatni a valóságot, és bizonyos értelemben kézzelfoghatóvá tenni a képzelet olyan szörnyeit, mint a boszorkányok vagy a halálos csókot lehelő szirének.
Kiemelkedő és egyben meglepő Robert Eggers elképesztő formaérzéke azért, mert nem csak egy rendkívül tudatosan és aprólékosan kidolgozott filmnyelvet valósít meg, hanem minden filmjében az aktuális témához és közeghez igazítja kamera- és színkezelését, sőt még a képformátumot is. Ezáltal szerzői kézjegyét éppen nem a felismerhetőség, hanem az egymástól látszólag nagyon különböző témákat a mélyben összekötő közös problémafelvetés határozza meg, illetve az a szoros kötelék, ami mindezt az ábrázolásmóddal összeköti. Azért rokonszenves ez a szerénység, mert nem a messziről felismerhető személyes brand felépítésére, hanem az elmélyült formanyelvi és tematikus elemzéssel párosuló alkotómunkára koncentrál.
A sűrű erdő határán játszódó The Witch fakó színekkel és vermeer-i világítással dolgozik, a világos és a sötét közötti átmenetekre helyezi a hangsúlyt, a The Lighthouse ellenben tompított kontrasztú fekete-fehérben forgott, szinte négyzet alakú, 4:3-as képarányban. Ez utóbbi mű esetében különösen lenyűgöző, hogy a 35 mm-es filmre forgatott fekete-fehér képi világ leginkább a szürke különböző árnyalataiként írható le, hiszen ezáltal e nyomasztó helyszínt vizuálisan a dolgokat élesen elhatároló, a kontúrokat kirajzoló fény hiánya határozza meg. Ilyen esetekben természetesen a filmkritika azonnal Tarr Bélát kiált, azonban a felszínes formai hasonlóság ellenére radikálisan más attitűdről van szó.
A képek nagy részét meghatározó fényhiány nyilván a világítótorony optikai és szimbolikus jelenléte miatt érdekes, amelynek tükörrendszerekkel felszerelt, ragyogó csúcsát megközelíthetetlen szentéllyé teszi az öreg, aki a szerkezet állítólagos bonyolultsága miatt nem engedi a tapasztalatlan segédet a közelébe. Így a magát az ifjú racionalitás és józanság felsőbbrendű képviselőjének tekintő Ephraim számára nem marad más, mint az aljamunka: latrinapucolás, szénhordás, mosogatás.
 A képek forrása: MAFAB |
A film ennek megfelelően néhány gyötrelmes hét, hónap eseményeit bemutatva arról szól, ahogyan ez a két, eredetileg egymástól gyökeresen különböző férfi lassan egymáshoz idomul, de érdekes módon ez nem békét, hanem az esti lerészegedések látszólagos összeborulása mélyén egyre nagyobb feszültséget hoz magával. Ahogy az egyszerű tárgyak (egy apró szirénszobrocska, a világítószerkezet, a szolgálati napló, stb.) és történetek szimbolikus jelentősége egyre inkább előtérbe kerül, úgy ruházódik fel minden gesztus önmagán túlmutató jelentéssel, míg a puszta kiszolgáló feladat, amit hőseink e világítótoronyban ellátnak – önnön percepciójukban – kvázi mitikus dimenziójúvá nem válik.
Igazi jutalomjáték ez a két remek színésznek, Willem Dafoe és Robert Pattinson önmagukból szinte a felismerhetetlenségig kivetkőzve jelenítik meg ezt a racionalitás, az öntudat, az identitás és végső soron az önazonosság elvesztése felé a test teljes leamortizálódásán keresztül vezető utat. Kubrick Ragyogása nem véletlenül jut esetleg az olvasó eszébe, azonban nagyon fontos, hogy Eggers hipnotikus hatású filmjeiben nincs rejtély, nincs mit megfejteni: a kollektív és individuális mitológiákból szőtt emberi tudat bőven elég önmaga felemésztéséhez. Robert Eggers ezzel a második munkájával végképp feliratkozott azon nagy formátumú filmművészek közé, akiknél a feldolgozott problémáról való elmélyült gondolkodás ahhoz szervesen illeszkedő, komplex filmnyelvben ölt testet.
A film a nemzetközi filmkritikusoktól (FIPRESCI) megkapta az összes mellékszekció legjobb filmjének járó díjat.