Amadinda Ütőegyüttes 35
2019.05.26.

Az ünnepel igazán, aki képes másokkal is megosztani az örömét. És kivel oszthatná meg, ha nem a barátaival? CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A magyar hangversenyéletben az elmúlt fél évszázad során négy olyan esemény történt, amely az értékrend radikális korrekcióját, az általános elvárások megváltozását, s ennek nyomán a közösség szemléletének átalakulását eredményezte. Az első a Kocsis–Ránki–Schiff triász pályakezdése volt 1970 körül. Ezután már nem lehetett ugyanúgy zongorázni, mint korábban: megnövekedtek az igények, bizonyos muzsikusok kiestek a versenyből. A második 1983-ban a Budapesti Fesztiválzenekar bemutatkozása volt: a BFZ elkezdte ellenállhatatlan erővel „felfelé húzni” a magyar zenekari játék színvonalát, máig ható termékeny folyamatot indítva el. A harmadik az Amadinda Ütőegyüttes megjelenése volt egy évvel később, 1984-ben: ez a kamarazene területén mutatott fel olyan szuggesztivitást és virtuozitást, amely korábban Magyarországon nem volt ismert, de a világ más tájain is ritkaságnak számított. Végül 1997-től az UMZE Kamaraegyüttes maximalizmusa volt az a negyedik tényező, amely a kortárs zene korábban elnézően kezelt, félkész előadásait tette egyszer s mindenkorra elfogadhatatlanná, egy másik, abszolút mércét: a művek követelményrendszerét érvényesítve.

Amadinda Ütőegyüttes
Amadinda Ütőegyüttes
Nem véletlen, hogy e négy paradigmaváltó mozzanat közül kettő összefügg Rácz Zoltán művészetével. Mindmáig ő az Amadinda középponti személyisége, és az UMZE munkája is az ő rendkívüli kvalitású karmesteri tevékenységével összefüggésben bontakozott ki. Vele és mellette az Amadindában kongeniális muzsikusok dolgoznak: Bojtos Károly, Holló Aurél és Váczi Zoltán hasonlóképpen világklasszisok, mégis vitathatatlan, hogy Rácz zenélésében és gondolkodásmódjában ott a szavakkal kifejezhetetlen többlet: az ő zsenialitása és páratlan energiája olyan hordozórakéta, amelynek döntő szerepe volt és van az Amadinda szárnyalásában.

1984 tavaszán sokakkal együtt magam is jelen voltam az Amadinda bemutatkozó koncertjén, kritikát is írtam az eseményről (a legelső időkben még Sárkány Zsolt volt Bojtos, Rácz és Váczi mellett az együttes negyedik tagja – őt váltotta fel később Holló Aurél), természetes hát, hogy ott akartam lenni a 35. évforduló ünnepén is. Napra ugyanakkor, ugyanazon a helyen zajlott az ünnepi koncert: május 18-án, a Zeneakadémia nagytermében. Az első részben három kompozíciót hallottunk: először Olivier Messiaen O sacrum convivium című a cappella kórusművét szólaltatta meg az együttes két marimbán, majd a kvartett két tagjának zeneszerzői munkásságából adott ízelítőt Holló Aurél Zen Gardens, illetve Váczi Zoltán RECONSTRUCTION / beFORe JOHN no. 6 című kompozíciójának megszólaltatása.

A két saját darab műsorra tűzése remek ötlet volt. Egyrészt ezen az estén különleges jelentőséggel bírt, hogy a közönségben tudatosodjék: az Amadinda nemcsak előadó-együttes, hanem alkotói műhely is, amelynek tagjai, azon kívül, hogy átiratokat készítenek, saját művekkel is gazdagítják az ütőhangszeres irodalmat. Holló ciklusa a maga meditatív karakterével Váczi darabjának szelíd és kifinomult ellenpólusaként hatott (a kompozícióba ékelt zen-példázatot Rácz a tolmácsolás előtt magyarul olvasta fel, a darab közben japán nyelven mondta el), az utóbbi monumentális ciklusa pedig kétszeresen is „hangzó enciklopédia” gyanánt hatott, egyrészt azáltal, hogy fejet hajt a tradicionális zenék kultúrája előtt, másrészt azzal, hogy a különböző játékmódok pazar gazdagságú tárházát kínálja. Holló művét inkább hangzó költészetként, a darab színgazdagságát és hangulatait érzékeltetve tolmácsolta a kvartett, Váczi héttételes, nagy opusát (1. Altatódal és bevezetés; 2. Aranykor; 3. Ezüstkor; 4. Bronzkor; 5. Vaskor; 6. Jóslat; 7. Apoteózis) pedig a virtuozitás és szuggesztivitás jegyében, az eksztázisig is eljutva.

A kritika bevezetőjében említett gesztus, az öröm megosztása a barátokkal a második részben valósult meg. Ünneplő együttesek ritkán kínálják fel másoknak a pódiumot olyan önzetlenül és előzékenyen, ahogyan azt az Amadinda tette, amikor a második rész közreműködőjéül invitálta a kvartettel régi barátságot ápoló Muzsikást. Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter és Hamar Dániel együttese, valamint a hozzájuk csatlakozó táncospár, Tóth Ildikó „Fecske” és Farkas Zoltán „Batyu” mindvégig népzenét játszott, a műsorfüzet tájékoztatása szerint Dél-Dunántúl, Szatmár, Kalotaszeg, Mezőség, Gyimes vidékéről, s velük felváltva szólaltatta meg az Amadinda a Földgolyó egy másik vidékének hagyományát: Gabon, Zimbabwe, Uganda, Ghana, Tahiti tradicionális zenéjét – ellenállhatatlan tűzzel és lenyűgöző technikai készenléttel. A produkciók egymásra feleltek, a hallgatóságot egyformán lelkesítette mindkét fajta virtuozitás és spontaneitás, végül pedig, egyetlen számban, egy gyimesi tánczene tolmácsolásakor a Muzsikás játékához csatlakozott az Amadinda.

Önmagán túlmutató jelentésű és szépségű volt ez a második rész, amely jelképesen fejet hajtott minden táj és minden nép hagyományos zenéje előtt, hangsúlyozva, hogy ez a kultúra, a tradicionális műfajok és játékmódok világa az, amely az Amadinda anyanyelve. Jelen kritika csak a nagytermi koncertről igyekszik képet adni, ám az Amadinda Ütőegyüttes energiájából arra is telt, hogy a rendkívül megterhelő esti fellépés befejezése után nem sokkal a Solti-teremben egy éjszakai meditációt is tartson, megszólaltatva John Cage Four4 című kompozícióját.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. május 18.