Dominó
2019.05.29.

Nincs mit szépíteni rajta, a Dominó, Brian De Palma rendezői pályájának legnagyobb kudarca. Külön idegesítő benne, hogy a legmélyén valahol ott lapul egy Brian De Palma-film. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nem sok bizakodásra ad okot, ha egy rendező már jóval a bemutató előtt azt nyilatkozza, hogy élete legrémesebb forgatásán van túl, alkalmatlanok voltak a dán producerei a feladatra, és bár befejezte az európai koprodukcióban készült munkát, nem tudja, milyen sors vár a filmre.

Nos, a filmre az a sors várt, hogy bemutatták, azóta pedig találgatunk: mégis, mi volt ez? Elfogyott a pénz vagy eleve kevés volt? El sem kellett volna vállalni ezt a rendezést? Átadta Brian De Palma a végső vágás jogát a producereknek és nem sok köze van ahhoz, amit végül a vásznon láttunk?

Utóbbi felvetés azért sántít, mert a Dominónak vannak olyan jelenetei, amelyek egyértelműen De Palma kézjegyeit viselik magukon – a direktor alkalmazza kedvenc és ismert fogásait a filmben az önidézettől az osztott képmezőn át a lassításokig, és ugyanúgy eljátszadozik a képekkel is (legyenek azok mobillal sugárzott élő közvetítések vagy YouTube-videók), mint korábbi alkotásaiban. 

De nézzük, mi az alapsztori, miből sikerült ezt az összecsapott mozit kihozni. A 2020-ban játszódó történet (nem derül ki, miért épp akkor) főszereplője Christian (Nikolaj Coster-Waldau), a dán zsaru, aki egy forró éjszaka után véletlenül a csajánál hagyja a szolgálati fegyverét, amivel közvetve a társa, Lars (Soren Malling) halálát okozza. A zsarupárost egy családi perpatvar miatt riasztották, de kiderül, hogy egy dzsihádista terrorcselekmény előkészületeire bukkantak. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Úgy fest, egy líbiai származású dán, Ezra (Eriq Ebouaney) lesz a hunyó, de aztán rájövünk, hogy Ezra rendes dán állampolgár, csak sakkban tartja őt egy ISIS-sejt elvakult feje, Al-Din (Mohammed Azaaay). Emellett akad egy szerelmes-melodrámai szálunk is a filmben – Christian új nyomozótársáról, akivel a férfi Lars gyilkosának nyomába ered, Alexről (Carice van Houten) megtudjuk, hogy Lars szeretője volt. Az európai kontinensen átívelő bűnüldözésbe ráadásul a CIA is bekavar Martin ügynök (Guy Pierce) személyében, aki egyébként elsüti a film egyetlen poénját, mondván: persze, hogy a CIA tud mindenről, ha mindenkinek olvassák az emailjeit. 

Dióhéjban ennyi a történet. Egy Brian De Palmának ennél bugyutább alaphelyzet is elég szokott lenni ahhoz, hogy emlékezetes filmet rendezzen. És mint egy-két jelenet jelzi is, megpróbálkozott ezzel – a hatalmas neonfelirat, amely előtt Nikolaj Coster-Waldau áll a film egyik befejező jelenetében, valószínűleg nem véletlenül juttatja eszünkbe John Travoltát a Halál a hídonból, amint a tűzijáték vörös fényei megvilágítják az arcát, miközben a tetőn épp magához öleli kétségbeesetten a halott Nancy Allent. 

Ugyanígy: De Palma a Femme Fatale-ban már eljátszotta, hogy egy tévékamerák ezrei által élőben közvetített, fotóriporterek sokasága által dokumentált filmfesztivált tett meg egy bűncselekmény helyszíneként, ahogy hasonlóan a „szemünk láttára” követtek el egy merényletet a profi ökölvívó meccsen Az utolsó dobásban is. Ezek az önidézetek nem állnak távol De Palmától, így aztán nem lepődünk meg különösebben a Dominó öngyilkosmerénylet-szcénáján sem: a terrorista a kamerák kereszttüzében kezdi levadászni sorra a sztárokat a filmfesztiválon, miközben mindezt élőben közvetíti a különböző közösségi portálokon. Persze ennek apropóján De Palma jellegzetes formai megoldása, az osztott képmező is előkerül.  

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A gond csupán az, hogy az osztott képmező használata ugyanúgy nem telik meg semmiféle tartalommal, mint a lassítások vagy az osztott fókuszú lencse alkalmazása, ahogy kész pazarlás kedvenc zeneszerzőjének, Pino Donaggionak is az érzelmes, nagyívű dallamait felhasználni ehhez a szedett-vedett, összecsapott filmhez. 

A Dominó tényleg olyan benyomást kelt, mintha nem lett volna elég idő arra, hogy a történet, az egyes jelentek rendesen kifussanak: De Palma a lassú építkezés híve, stílusjegyei közé tartozik, hogy a nézőt ráhangolja a szereplőire, szinte már-már elandalítja a hosszú beállításokkal, a nagyívű zenével vagy azzal, hogy a karakterek folyamatosan egymást lesik. A Dominóban azonban a rendező kiesik a saját, megszokott ritmusából – minden felgyorsul, lerövidül vagy éppen félbemarad. A mozi befejezése is olyan váratlanul történik, hogy ha a stáblista nem kezdene futni, még abban is elbizonytalanodnánk, hogy valóban vége van-e a filmnek.

Csak találgathatunk, miért lett ennyire rossz mozi a Dominó, de teljesen felesleges. Felejtsük el gyorsan és bízzunk benne, hogy Brian De Palma készít még emlékezetes filmeket a pályafutása során. És ha lehet, ne fogjuk ezt a fiaskót a korára: pályatársa, Paul Verhoeven 78 évesen rendezte az egyik legprovokatívabb és legizgalmasabb alkotását Áldozat? címmel. Épp csak egy évvel volt fiatalabb, mint De Palma most. 

 
Címkék: Mozipremierek 2019