Sharon Tate-nek, Polanski kilenc hónapos terhes feleségének brutális meggyilkolása talán a legerősebb rémlegenda Hollywoodban, hiszen a biztonságosnak vélt szupergazdagság szívében a gonoszság minden szimbólumát maguk mögött hagyva követték el. A pályája csúcsán lévő, azóta pedofília-vádakkal szembenéző lengyel rendező házassága a fiatal modellel a Los Angeles-i dombvidék meseszép történetének tűnt egészen addig a végzetes augusztusi éjszakáig, amikor Charles Manson „hippi” bandája, valójában a ház előző bérlőivel való konfliktus miatt, lemészárolt mindenkit, akit otthon talált (Polanski épp Európában forgatott). Hollywood jelenkori üdvöskéje szokásához híven a műfajfilmeken, illetve általában az ötvenes-hatvanas évek amerikai filmjein, valamint a mozit övező kultuszon és a televízión keresztül nyúl a témához, így bizonyos értelemben a gyilkosságok csak ürügynek tűnnek egy Hollywood előtti főhajtáshoz.

Quentin Tarantino legügyesebb forgatókönyvi húzása, hogy szinte elkülöníthetetlenül keveri a filmben a valós tényeken alapuló és a teljesen fiktív elemeket, mindegy, hogy tényekről, eseményekről, filmekről vagy éppen szereplőkről van szó. Története középpontjába két fiktív figurát helyez, a középszerű tévéwestern sorozatok főszereplőjeként kenyerét kereső Rick Daltont (Leonardo DiCaprio) és állandó kaszkadőrét valamint mindenesét, Cliff Booth-t (Brad Pitt) – mindezt elsősorban azért, mert a történet szerint az előbbinek pont Polanskié mellett van háza.

Rick a film első dialógusában, egy Al Pacino által játszott producer szemüvegén keresztül szembesül azzal, hogy a Vérdíj törvénye című – ugyancsak fiktív – sorozat befejeztével túl van karrierje fénypontján, ezért bármennyire lenézi az olasz westerneket, érdemes megfontolnia a spagettiwestern-rendező Sergio Corbucci ajánlatát. A filmben Rick és Cliff néhány napját látjuk, egyikük forgat, másikuk addig a ház körül tesz-vesz vagy stoppos lányokat furikáz. A két ikonikus színész párban szerepeltetése a film legnagyobb vonzereje, azonban a sok műfajidézgetés közben olyannyira kiüresedettek a karakterek, hogy Tarantino egyikőjükből sem képes emlékezetes alakítást kihúzni.

A több mint két és fél órás film az utolsó húsz percig nem feltétlenül lassú, de mégis unalmas tempóban folyik, hiszen sem a szereplők, sem a szituációk nem izgalmasak, a dialógusok pedig nem túl szellemesek. A film jelentős részét a filmtörténet nagy műfaja előtti hódolás, westernfilmek forgatása teszi ki – érdekes megoldás, hogy bár tudjuk, hogy forgatáson vagyunk, valójában nem a felvétel folyamatát, hanem magát a „kész” fiktív filmet látjuk, amelyet időnként megszakítanak utasítások vagy színészi bakik miatti újrajátszások. A cselekmény alakulása szempontjából ezeknek nem sok jelentősége van, legfeljebb arra szolgálnak, hogy Tarantino valódi westernt filmezhessen.

Jelenetek a filmből

Ám a Volt egyszer egy… Hollywood nagyjelenete, egyetlen igazán élő momentuma az, amikor a kaszkadőr egy stopposlányt szállítva elkeveredik a Manson-farmra, és ott valami gyanúsat sejtve körbenéz, apró konfliktust vészel át. Azért különösen tarantinós ez a pillanat, mert egy régen westernforgatáshoz használt terület megkopott díszletei, a hatvanas évek autóroncsai és öltözékei között egy impotens, kiherélt westernt látunk, amelyben a feszültség teljesen felépül, azonban a csúcspont, a kielégülés, a párbaj elmarad.

A sajtóvetítés előtt a fesztivál sajtótájékoztatóinak felelőse kiállt másfél ezer újságíró elé felolvasni a rendező üzenetét, amelyben arra kéri a kritikusokat, hogy a nézői élmény frissességének megőrzése érdekében ne áruljanak el semmit a film cselekményéből. Azon túl, hogy a kritikusok lenézéséről tanúskodik, sokatmondó ez a szokatlan gesztus, mert valami baj van azzal a filmmel, aminek az élvezetét teljesen el lehet rontani a fordulat felfedésével, és még nagyobb gond, ha egy filmet értelmezni sem lehet e fordulat taglalása nélkül. Bár szerintünk tényleg semmi érdemlegeset nem árulunk el, azért a rendező érzékenységére tekintettel jelezzük, hogy a következő bekezdés nyomokban spoilert tartalmazhat.

Bár játékidőben nem feltétlenül őt látjuk a legtöbbet, a film értelmezése szempontjából egyértelműen Rick karaktere van a középpontban. A Vérdíj törvényének lezárulásával – és ez a már említett producer gondja is – a műveletlen, tahó Rick főleg más sorozatokban vállal epizódnyi vendégfellépéseket, ahol mindig a soros főgonoszt, a negatív szereplőt alakítja, aki természetesen mindig a rövidebbet húzza. A spagettiwestern ajánlat elfogadásával, majd főleg a Tate-gyilkosság tarantinói verziójában játszott szerepével Rick megújítja karrierjét és pozitív főhőssé válik: a szó szoros értelmében bebocsáttatást nyer a szerzői film területére.

Nem lehet ezt a sztorit nem Tarantino sorsának egyfajta parafrázisaként olvasni, aki neveletlen rosszfiúból, B-kategóriás zsánerfilmek valamint a kaszabolós harcművészeti mozik általában lenézett területéről indulva pusztán azáltal lett a cannes-i fesztivál és „a” filmművészet ünnepelt sztárja, hogy a korábban lenézett műfajokat csiszolta és alakította magára. Ezzel nem az egománia, az öregedő rendezők nosztalgikus önfeldolgozása (amelyből több is szerepelt az idei cannes-i versenyben) a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a Tate-gyilkosságok ebben a tálalásban (megint) csak Hollywoodról szólnak. Spoilerveszély vége.

A képek forrása: MAFAB

A filmről nyilatkozó Tarantino szerint a klasszikus Hollywood leáldozása és az új Hollywood születése közti időszakot próbálta megragadni, de ebből valójában semmi sem látszik. A filmek csak egy ikonikus-mitikus hátteret, kortárs legendáriumot biztosítanak azokhoz a gyilkosságokhoz, amelyeknek önmagukban semmi kapcsolatuk nincs a westernhez magához – és ilyen kapcsolatot még a fiktív rétegen belül sem teremt Tarantino. Érzésem szerint e sok változással teli kor formanyelvi, intézményrendszeri vagy éppen politikai turbulenciáit még szimbolikusan sem érinti vagy idézi meg, legfeljebb filmen kívüli tudásunkból tehetjük ezeket hozzá.

Így aztán érdemi reflexió nélkül, túlontúl hosszan sorjáznak a western-idézetek, a kor mozgóképeire jellemző többé-kevésbé rejtett utalások (látunk autós mozit, Cinérama neonreklámot és rengeteg, ma már jórészt feledésbe merült filmcímet és sztárnevet). A műfajok pusztán stíluselemként vannak jelen, a zsánerek lényegét jelentő, azokat mozgató mitológiát nem dolgozza fel, és főleg nem tudja egy olyan erős középponti történetbe és világba ágyazni, mint azt oly sokszor, de talán legkomplexebb módon a Kill Billben tette. A zsánerek kellékeiben és díszleteiben való öntetszelgő tobzódás, a stílusgyakorlatok érdekében Tarantino nem fel-, hanem egyenesen kihasználja a Manson-gyilkosságok évtizedes hírnevét, anélkül, hogy – a tőle egyszer már látott radikális narratív csavar ellenére – bármi érdemlegessel gazdagítaná az arról való tudást, vagy annak értelmezését, percepcióját.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.