Énekel az ország - Budafoki Dohnányi Zenekar
2019.05.23.

Alighanem kevés próba adatott a Budafoki Dohnányi Zenekarnak és a melléjük szegődő 400 fős kórusnak az Énekel az ország idei, rendkívül érdekes koncertjét megelőzően. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Szeretem az attitűdöt, amellyel Hollerung Gábor a zenéről beszél, gondolkodik, ahogy a zenét látja. Ez jut eszembe, miközben a Budafoki Dohnányi Zenekar karmestere az Énekel az ország elnevezésű koncertjükön felvezeti az est két műsorszámát: Beethoven Karfantáziáját és William Walton ritkán hallható Belshazzar’s Feast című oratóriumát. Olyan zenészről van szó, aki mélyen magába engedi a zenét, nyitott az újdonságokra, nem véletlen, hogy kortárs zeneszerzők egész sorával van kapcsolatban.
 
Hollerung Gábor
Hollerung Gábor
Beethoven mellőzött műve, a Karfantázia dramaturgiailag nehezen szolgálta a koncertet. Mi tagadás, a különös formátumú alkotás amúgy is nehezen szolgál bármit, zongoraversenynek nem elég virtuóz, oratóriumként alig van meg benne a grandiózitás, szimfóniaként csonknak hat. Tudni kell, hogy a Karfantázia piece d’occasion, tehát alkalmi darab, amelyet a mester egy szerzői estjére írt. (Hát még milyen szerzői estre! Az V. és a VI. szimfónia, a IV. zongoraverseny, a C-dúr mise részletei és az ’Ah perfido’ hangzottak el Bécsben 1808-ban; ez életműnek sem lenne szégyellnivaló.) A Karfantázia tehát az 1808-as koncert befejező számaként inkább összefoglalója volt az estnek. Hálátlan darabról van szó, nem csoda, hogy később Beethoven is inkább lépcsőfoknak tekintette a IX. szimfónia felé. Mi is legfeljebb ennyit tudtunk kezdeni vele, pedig Réti Balázs lelkiismeretesen tolmácsolta a zongoraszólót – rácsodálkoztunk, hogy nahát ebben tényleg halljuk az Örömóda dallamát, illetve annak variációját, botladozva ugyan, de rá lehet énekelni, hogy „Freude, schöner Götterfunken…
 
William Walton vad, dekadens hangú oratóriuma, a Belsazár lakomája az 1931-es bemutatón gyújtó hatású volt, részben azért, mert bővített ütősarzenált foglalkoztatott (amit a zeneszerző később redukált). A mű egyik kulcsa a hangerőben rejlik, nem véletlen, hogy Hollerung Gábor mintegy 400-450 fős kórust gyűjtött a színpadra – az „Énekel az ország” programban összehívott Országos Egyesített Énekkart. A méretes zenekar hangzását pedig a karzatról megszólaló rézfúvós együttes gazdagította.
 
Kovács István
Kovács István
Az oratórium viszont meglehetősen nehéz egy kórus számára, a szokatlan ritmikai megoldások és harmóniák sok próbát igényelnek. Gyanítom, hogy ehhez a koncerthez – ahogy általában az ehhez hasonló, hatalmas produkciókhoz – sem állt rendelkezésre elegendő próba, így nem a legmagasabb színvonalon szólt az énekkar. Nem szólaltak meg azok a finom crescendók, diminuendók, amelyek az első tételben rögtön megjelennek („Thus spake Isaiah”), és később is akadtak hasonló hiányosságok. Viszont határozottan értékeltem, ahogy Hollerung Gábor a maga sajátos, túlfűtött stílusában inspirálta a zenészeket és az énekeseket: a 35 perces darab energiája neki köszönhetően nem ült el. A boszorkányszombat és bacchanália zenei hagyományaira építő szakaszokban, így a jazzes fűtöttségű „Praise ye” tételben, kirobbanó vitalitást hallottunk. A „Thus in Babylon the mighty city” tételben pedig az ütőhangszeresek és a rézfúvósok nyűgözték le a közönséget, az övék kétségkívül hálás szerep volt.
 
Kovács István szólója viszont korántsem az, meg is gyűlt vele a baja az énekesnek. Az általam egyébként igen kedvelt basszus angol szövegmondásából alig lehetett érteni bármit, a bizonytalan intonációt pedig inkább hangerővel pótolta. Így a nevezetes kulcsjelenet, a „mene, mene, tekel, ufarszin” elhangzása így egészen hatástalan maradt, és amikor felhangzott a Belsazár halálát jelző kiáltás a kórustól („Slain!”), a drámai csúcspont felkészületlenül érte a közönséget.
 
Érdekes aspektusa az oratóriumnak, hogy a féktelen tivornya hangjai sokkal erőteljesebbek, mint a végén Izrael népének Istent dicsőítő hangjai. Hollerung tréfás megfogalmazásában: a bűnhöz az ember is, a zeneszerző is jobban ért. Az biztos, hogy az utolsó három tételben a kórus magabiztosabban, magasabb minőségben szólt. A művet záró győzedelmes „Alleluia” a zenekar vibráns játéka nyomán csúcsosodott önfeledt ünnepléssé, s egyben végre kiderült az is, miért választott Hollerung Gábor egy ilyen meglehetősen nehéz művet erre a koncertre. Mert értékes, és a magyar közönség alig ismeri.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. május 12.
Címkék: